Csepelyi Adrienn: A hangok is megmondták, én vagyok a normális (vagy nem?) – WMN-naplók

–

Pedig alapvetően imádok vonatozni. Várakozni már kevésbé. De most kell: három átszállás után még vár rám negyvenöt perc a mátészalkai pályaudvaron. Nyúzott vagyok és nagyon szeretnék már otthon lenni, vagy legalább felülni a vonatra, ami majd elvisz Fehérgyarmatig, annak azonban egyelőre se híre, se hamva.

Normális esetben legalább kiírják, melyik vágányon kell keresni, most semmi erre vonatkozó információt nem látni a képernyőn.

Tengek-lengek a hatalmas épületben, a fejem fölött két jókora, igen fenyegetően bámuló műanyag bagoly ül az egyik keresztgerendán – nem tudom, a galambokat a tekintetükkel vagy a jelenlétükkel kell-e elijeszteniük, de ha az előbbi, akkor nyert ügyük van. Ha galamb lennék, biztosan nem akarnék belekötni két ilyen marcona műbagolyba.

A mátészalkai állomásfőnökség azonban biztosra megy galambügyben, s így hangos galambriasztót is bevet – rádiófrekvenciás vagy valami ilyesmi technológiával tessékeli ki a betévedő madarakat.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy lassan fél órája hallgatok egy idegtépően magas szirénahangot, konkrétan a fejem is belefájdult.

Mivel a vonatom még mindig sehol, de nem akarok a sok csomagommal kimenni, majd újra becipekedni, patthelyzetben találom magam: engem ezzel a hanggal vallatni lehetne, de a bőröndcipelés sem túl vonzó opció, így aztán muszáj megvárnom a kiírást.

Mellettem háromfős társaság – két nő meg egy férfi – mozgolódik feszülten: ugyanazt a vonatot várják, és ugyanolyan elcsigázottak, mint én, tele megpakolt szatyrokkal. Az egyik nő odalép hozzám, amikor már tizedszer olvasom végig kínomban a papíralapú menetrendet a vitrinben:

– Ne haragudj, te is a gyarmati vonatot várod?

Bólintok, ő folytatja:

– Nem tudod véletlenül, melyik vágányról szokott menni?

– Sajnos nem, a felújítás miatt, úgy tűnik, kicsit meg van minden kavarodva.

Erre már a férfi is odajön: ő megkérdezte, de még az információnál sem tudták megmondani. A harmadik nő kifakad: hát neki ebből elege van, ő nagyon fáradt. Mondom, én is, mert ráadásul Pestről jövök, és a vonatpótló busz miatt háromszor szálltam át idáig.
Együttérzőn bólogatnak mindhárman eddig a pontig – aztán ketten arrébb mennek, csak az első nő marad mellettem. Hogy ne álljunk néma csendben, mondom neki, hogy ráadásul nekem ez a rohadt riasztó is az agyamra megy már.

A nő összevonja a szemöldökét, láthatóan nem érti.

– Milyen riasztó?

– Hát a galambriasztó.

– ???

– Hát ez a magas szirénahang, nem hallod?

Látom rajta, hogy tépelődik, nem akar megbántani, de nagy nehezen kinyögi:

– Nem.

Újabb másodpercek telnek el mukk nélkül, én nem értem, ő hogy nem hallja, ő nem érti, mit kéne hallania. Arra gondolok, ha valami tárgyi bizonyítékkal szolgálok, talán nem könyvel el végérvényesen bolondnak. Felfelé mutatok, a műanyag baglyok közé, ahol egy tölcsérszerű hangszóró van az oszlopra csavarozva a magasban.

– Látod? Az a riasztó. Onnan jön a hang.

A nő szelíden felnéz, türelmesen végiggondolja a lehetőségeit, aztán annyit mond, hogy ő nem hall semmit, majd visszatér a társaság többi tagjához.

Máskor is fordult már elő hasonló velem: egy régi laptopom töltője például szabályosan sípolt használat közben, de ezt rajtam kívül senki sem hallotta. Egy másiknak meg kellett változtatnom a hangszóróbeállításait, mert öt percen belül megfájdult a fejem, ha bármit hallgattam rajta. Egy hangmérnök ismerősöm kivételével mindenki bolondnak nézett – ő segített a beállításokban, azóta minden rendben.

És most újra itt vagyok: állok a csomagjaimmal a szigorú tekintetű műbaglyok alatt, lüktet a fejem a galambriasztó hangjától, de a szemem sarkában látom, hogy a társaság nyugtázza: hagyjátok, ez hibbant.

Pedig esküszöm, hallom.

Ő meg nyilván nem, hisz miért tagadná le?

A kínos helyzetnek a kiírás vet véget, megyünk a vonathoz (én szigorúan nem a közelükbe ülök…), és lassan elzötyögünk az őszi estébe.

Csak az marad még a fejemben sok-sok kilométeren át, hogy

vajon hány meg hány olyan eset van nap mint nap, amelyben ugyanazt a dolgot önhibánkon kívül homlokegyenest ellenkező módon érzékeljük.

Hogy gyakorlatilag mindkettőnknek igaza van, még sincs egyikünknek sem.

Csepelyi Adrienn