Az eszemet sem tudom, mikor ültem utoljára vonaton, de most úgy alakult, hogy egy hosszú és fárasztó tárgyalás után valamiért nem volt autóm, s azon a napos, de szeles délutánon egyszer csak ott ültem fenn a vasúti kocsiban, és kifelé bámultam az ablakon. 

A vonat új volt és makulátlanul tiszta. A dízelmotor zaja alig hallatszott be, inkább csak lágy morgás volt, fejünk felett halkan duruzsolt a légkondicionáló.

Utaztunk innen oda, a két lány és én.

A pályaudvaron szálltak fel ők is, egymással szemben ültek a le a mellettem lévő ülésekre, s csak azért figyeltem rájuk, mert hangosan, semmivel és senkivel nem törődve beszélgettek, nem úgy, mint az utasok legtöbbje, akik – hozzám hasonlóan – bambán kifelé bámultak az ablakon, vagy halkan, suttogva beszéltek, nehogy valaki meghallja.

A két lány maga volt a fiatalság és az élet – annak ellenére kellett ezt megállapítanom, hogy világ életemben irtóztam az elcsépelt irodalmi közhelyektől. Egyikük sem lehetett több húszévesnél, természetes szépség áradt belőlük, melyet még nem rontott el a kérlelhetetlen valóság és a szépítőszerek tömkelege.

Épp hogy elhagyhatták az iskolapadot, s a nagybetűs életbe kilépők harsányságával és optimizmusával beszélgettek.

– Én viszem a tévét, Juli, te hozd a DVD-lejátszót! – mondta az, aki átellenben ült velem szemben. Magas volt, kreol bőrű, sötétbarna, majdnem fekete haját egy lófarokba fogta a tarkóján. Az ilyen lányokra szokták mondani, hogy „latinos szépség”. Vastag, ezüstös lánc volt a nyakában, valami rugalmas anyagból. Észrevettem, végig, amíg beszélt, hol levette a nyakából, a csuklójára tekerte, majd egy idő múlva onnan is levette, és visszacsavarta valami bonyolult csomóban a nyakára.

– Anyámék megkérdezték, hogy melyik íróasztalt akarom vinni, mert akkor a másikat szétverik. – A Julinak nevezett lány alacsonyabb volt, mint a másik, és nem volt olyan sovány sem. S mivel mellettem ült, oldalról csak bájos, szabályos profilját láttam, és a barátnőjénél egy árnyalattal világosabb, puha barna haját, amit ő is lófarokba kötött. Telt ajka valahogy egy ismert amerikai filmszínésznőére emlékeztetett. Társához hasonlóan állandóan matatott a kezével, de míg az a nyakláncával játszott, ő a hajából szedte ki a gumit, megrázva a barna sörényt, majd újra visszakötötte lófarokba. Egy pillanatra megcsapott a belőle áradó szolid illat; behunytam a szemem…

– Még mindig nem beszélsz velük?

– Nem örülnek neki, hogy elköltözöm. Főleg anya nem. Állandóan azt ismételgeti, mi lesz így vele. Bezzeg, amikor a nővérem költözött föl, abba a kutya sem szólt bele!

– De azt mondtad, már beletörődtek. – Nyaklánc le, csuklóra.

– Ja! A múltkor azt vágta a fejemhez, hogy, oda megyek, ahova akarok, de nem fog egy fityinget sem fizetni. Keressem meg magam a pénzt! – Mérgesen beleharapott a szája szélébe, majd a körmét kezdte el öntudatlanul rágcsálni, de hirtelen észbe kapott és abbahagyta. – Aztán este odamentem apámhoz, kábé fél másodperc alatt elhadartam neki, hogy mit szeretnék, mire úgy nézett rám, mint egy hülyére. Hogy ezt ők már régen megbeszélték anyával, és minden oké… És akkor eljöttök megnézni az albérletet is? Hát persze, mondja… Egyszerűen nem értem. Mi a fene van velük? – Megint a körömrágás.

A kreol lány nyakára közben visszakerült a lánc.

– Mindegy. Szombaton fölcuccolunk. Talán apámnak sikerül szerezni valami teherautót. Te mikor is mész beiratkozni?

– Csütörtökön. Akkor elmehetünk aláírni a szerződést is.

– Aha. – A kreol lány ismét játszadozni kezdett a nyakláncával. – És Babus?

A Juli nevű lány hallgatott egy pillanatig. Úgy éreztem, társa tudja már a választ, de nem ő akarja kimondani.

– Az anyja azt mondta, ha szerződést kap, nem jön a suliba. Babus viszont azt, hogy mindenképp jön.

– Ha nem jön, akkor hogy a francba fogjuk fizetni az albérletet?

Juli a farzsebébe nyúlt, elővett egy mobiltelefont, életre keltette a kijelzőt, mintha üzenetet kellene megnéznie rajta, majd rosszkedvűen visszatette a helyére.

– Nem tudom. Végül is, csütörtökön feljön az anyja is – mondta végül. – Te mondtad, hogy mindenképpen hármunk nevére vegyük ki a lakást. Aztán, ha nem jön, akkor is fizetnie kell… Tök gáz így az egész!

A lányok fészkelődtek, láttam rajtuk, hogy nem örülnek ennek a témának. A nyaklánc ismét a csuklóra került, gumi ki a hajból, sörényrázás, majd vissza, aztán mobiltelefon elő, megtekintés és vissza.

Egyre nagyobb érdeklődéssel figyeltem őket, de vigyáznom kellett, ne legyen túl feltűnő. Hirtelen úgy éreztem, évek óta ismerem őket, az életük keresztezte az enyémet, s már a nyelvemen volt, hogy én is szóljak pár szót a beszélgetéshez, fitogtassam tapasztaltságomat és széles kapcsolatrendszeremet, amely eddig minden rázós dolgon átsegített, de aztán csöndben maradtam.

– Igazából nincs is kedvem suliba járni, Zsu – folytatta Juli. – A múltkor, amikor Babus anyjával albérlet után kutyagoltunk, bementünk a fősulira. Hát, nem volt valami nagy élmény. Olyan semmilyen… Egyszerűen nincs kedvem menni. Ha lehetne, visszacsinálnám az egészet… A hideg ráz tőle. A múltkor is úgy ki voltam, hogy na…

– Ugyan már! – legyintett a kreol lány. – Tök buli lesz! Már az maga, hogy együtt fogunk lakni. Majd én főzök, te takarítasz, Babus meg állítólag tud mosni.

– Már, ha jön.

– Már miért ne jönne! Tudod, mikor hiszem el, hogy szerződést fog kapni!

– Még mindig benne van a csapatban.

– Na ja!

– Van esélye.

– Van.

Rövid időre újra elhallgattak, aztán Juli váltott témát, miután ismét lejátszotta a játékot a telefonnal.

– Lemegyünk este a partra?

– Minek?

– Hát, elbúcsúzni a többiektől.

– Milyen többiektől?

– Hát, Erától meg a többiektől. Tudod, akik mindig ott szoktak lenni.

– Lemehetünk… És pénteken?... Mi lenne, ha kijönnél hozzám, amikor leadom a melót. Akkor számolok le, és felveszem a fizut. Utána pedig felmehetnénk a hegyre a diszkóba.

– Nem akarok oda menni. Ami azzal a lánnyal a múltkor történt…

– Most mit foglalkozol ilyenekkel! Ez is tök jó buli lesz. Mi a fene történne?

– Ja, és hogyan megyünk le és föl? A múltkor is a taxi majd' kétezer volt!

– Ne parázz már! Majd valahogy feljutunk, aztán megkérünk valakit, hogy vigyen haza.

– Nem is tudom…

– Tök jó buli lesz!

A vonat fékezett, majd megállt. A két lány szedelőzködni kezdett, Zsu kinyújtóztatta magát, Juli levette a fejünk feletti tartóból a hátizsákját. Csak akkor tűnt fel, hogy a szárán mindenhol kiszaggatott farmernadrág van rajta. Máson talán idétlenül nézett volna ki, de hozzá valahogy nagyon illett.

És akkor találkozott a tekintetünk. A pillantása tiszta volt, ártatlan és optimista, s hirtelen egy réges-régi iskola falán porosodó tablókép jutott az eszembe: annak a fiúnak is ilyen volt a tekintete…

– További jó utat! – mondta, és elmosolyodott. Ez volt a legőszintébb mosoly, amit valaha is láttam.

– Jó utat! – mondta Zsu is, aztán mindketten leszálltak. Addig követtem őket a tekintetemmel, amíg el nem tűntek az állomás mögött, és a vonat újra nekilendült…

Miután leszálltam, taxival is mehettem volna, de inkább gyalog indultam el. Egyre a két lány járt az eszemben, és zavaros, semmiről sem szóló beszélgetésük. Nem értettem, mi volt rám olyan nagy hatással, mi volt az, ami megragadott bennük, ami nem hagyta, hogy elúszni hagyjam emléküket, az alakjukat, a mosolyukat. Valami megmoccant bennem, valami, amit már réges-régen nem éreztem, amiről azt hittem, rég elveszett: a fiú, ott a tablóképen.

És akkor én, aki majd két évtizede éltem a hazugságok és képmutatás világában, ahol én is hazudtam, és másnak mutattam magam, mint aki vagyok, s áttiportam embereken, csak azért, hogy előrejussak, akkor azt kívántam, hogy az a két lány örökké maradjon meg olyannak, mint amilyennek megismertem őket ott a vonaton. Azt kívántam, hogy ők is, s az a régmúlt homályába veszett fiatalember is maradjon mindig mellettem, bárhova vessen is a sors.

És akkor, hosszú idő óta először, nagyon boldognak éreztem magam.

T. R. Salty

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images