–

A vészhelyzetben alkalmazható kapaszkodók között keresgélve lett a mindennapjaim része a meditáció és a dinamikusfutás-terápia, amelyekről itt írtam. Ahogy befelé és a családfámon felfelé tekintek, sokat hallott családi történetek és nagyszüleim generációjának beszélgetéseiből elcsípett félmondatok révén a huszadik század tragédiái és sokak életét gyökeresen megváltoztató történelmi események képei úsznak be. Vajon számukra mi jelentett kapaszkodót?

A világot megrázó háború vagy az államosítás miatti veszteségek nehezen hasonlíthatók össze a koronavírus-járvánnyal, de a megküzdés eszközei és az akkor használt érzelmi-lelki kapaszkodók támpontot adhatnak jelenlegi bizonytalan helyzetünkben.

Ereje teljében lévő, a kilencvenes éveiben járó másodnagybácsimmal és a 78. életévét taposó nagynénémmel beszélgettem arról, hogyan élték meg a huszadik század sorsfordító tragédiáit, és hogyan küzdöttek meg ők és szüleik az emberpróbáló helyzetekkel.

A család nyújtotta biztonság

Gyerekkoromból megelevenedő emlékképeim egyike, ahogy a téli hidegben, a hatalmas dunna alá bújva nagymamám tanította, hogy ha fázom, csak fújjak be háromszor a takaró alá, és megmelegszem. Ő is az anyukájától tanulta valamikor nagyon régen. A történelemkönyvek lapjairól ismert tényekhez az ilyen dunnás történetek tették hozzá számomra az érzelmi szálat.

Másod-unokabácsim tizenhét évesen a városszéli házukból nézte végig, ahogy a Szovjet Hadsereg 1944. november 1-jén zárt menetrendben elfoglalta Nyíregyházát – immáron másodszor, mert a város kétszer cserélt gazdát a németek és a szovjetek között. „Mi, gyerekek ugyanúgy féltünk, mint a felnőttek.

Négy generáció élt együtt, mindenről tudtunk, hiszen nem volt olyan nagy távolság a szülők és a gyerekek között, mint ma. Ez a közelség és a család jelenléte biztonságot adott nekünk.”

Ugyanezt a család nyújtotta biztonságérzetet emlegeti nagynéném is: pár évesen egy hasonló korú kisfiúval ugrált a pincében, ahova az oroszok elől menekültek, és jól megtermett férfi rokonok álltak a felemelhető ajtó alatt több család védelmezőjeként.

Ne hagyd magad, emberke! – 93 éve született Dargay Attila

WMN Life – 2020. június 20. – BG

Amikor „nincs mese”, avagy megoldáskeresés

Anyai ági felmenőim az 1910-es és 1930-as évek között érkeztek Bulgáriából. Bolgárkertészként kemény munkával dolgoztak meg földjeikért, házaikért, a kertészet üzemeltetéséhez szükséges ingóságokért, állatokért és eszközökért. „Ahogy Nyíregyházán konszolidálódott a helyzet a háború után, nem volt mese: mindent újból kellett kezdeni. A kertészet teljesen tönkrement, amikor a front átvonult itt. Elvitték a lovakat, a szekereket, de fel kellett állni, és elölről kellett kezdeni a munkát.”

 A „nincs mese” szelleme hatotta át az újrakezdést, de nem sokkal azután, hogy nekiláttak, érkezett a következő sokk: az egekbe szökő infláció. Gyerekként sokat játszottam egy barna zsák szuper izgalmas tartalmával: egy rakás nyomtatott pengővel. A színes bankók kupacáról gyerekfejjel nehéz volt elképzelni, hogy értéktelen. „Az árfolyam nem ugyanaz volt délelőtt tízkor, mint pár órával előtte, és a pár órás eltérés esetén sok milliárd pengőről lehet beszélni” – meséli másod-unokabácsim. És hogy megijedtek-e a felnőttek a gyorsan eszkalálódó bizonytalanságtól? „Nagyon hamar természetessé vált a cserekereskedelem, a kemény valuta a tojás, az olaj és a cukor lett.

Szükséghelyzet volt, és csak egyet lehetett tenni: más megoldást keresni.”

A közösség ereje

Gyerekkorom képei között szerepel, ahogy a kerti padon ülnek az öregek és valami nagyon izgalmasról beszélgethetnek – egy olyan nyelven, amit én nem beszélek: bolgárul. Az 1930-as években nagyon sok bolgár érkezett Magyarországra az ötszáz éves török uralom vége utáni szegénység elől. Többnyire Miskolc, Pest és Nyíregyháza környékén telepedtek le. Nyelvüket, kultúrájukat, hagyományaikat megőrizték, görögkeleti templomot építtettek, egymást segítették. A közösség ereje nagy húzóerő volt a nehéz időkben:

„Nagyon összetartó közösség volt. Nem volt olyan ünnep, névnap, gyermekszületés vagy megemlékezés, amelyre ne jött volna össze legalább huszonöt-harminc fő.”

Nem volt mese 2.0

A többlépcsős államosítás első fázisát másodnagybácsim Pesten élte át. Inaséveit töltötte egy fővárosi gyárban, amelyben egyik napról a másikra jelentették be, hogy a gyár állami tulajdonba kerül. Az államosítás az ő családját sem kerülte el: a sok-sok munkával és verejtékkel megszerzett földeket, eszközöket és állatokat a téesznek kellett adni. A nagyszüleimnek és az akkor hároméves anyukámnak a Nyíregyháza szélén, az úgynevezett „folyásban” lévő házukat egy hét alatt kellett elhagyniuk, mert az az istállóval és az állatokkal együtt az állam tulajdona lett.

Szájról szájra szálló családi történeteink egyikében nagymamám könnyes szemmel simogatott egy lovat a téeszben – nem sokkal azelőtt a ménes még az övék volt. A simogatás képe és a benne rejlő szomorúság a történettel együtt belém égett.

„Nem lehetett mit tenni, mint elfogadni, hiszen mindenki félt – meséli nagynéném. – Nagyon nehezen élték meg a szüleink ezt, csak egymás között tudtak erről beszélni, hiszen mindenki félt. A károsultak elégedetlenkedtek, de nem volt választási lehetőségük. Trauma volt ez mindenkinek, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. A bolgárkertészetből kemény munkával és szorgalommal korábban jól meglehetett élni. Hirtelen azonban megfosztották őket a bevételi forrásuktól, és el kellett gondolkozni azon, miből fognak megélni. A családon belül ezt megbeszéltük, de mi, gyerekek is mindent láttunk, mindent átéltünk.” Majd hozzáteszi: túléltük. 

Segítségnyújtás

Nagynéném kistiniként élte át a háború utáni időszakot, és ma is emlékszik a szegénységre.

„Nekünk sem volt sok, de nagymamád minden vasárnap összekészített egy nagy kendőbe egy csomagot: rizst, tojást, kenyeret, és azt elküldte a szomszédban lakó tízgyermekes ismerős családnak, nekik az lett a hétre beosztandó élelmük.”

Azt hiszem, a járvány idején – az online jógát és virtuális színházi előadásokat leszámítva – mi sem tettünk nagyon mást, mint a felmenőink. Családunkba, a minket támogató közösségbe kapaszkodtunk, megoldásokat kerestünk. Az erősebbek a rászorulóknak segítettek, és nagyon sokan gondolkodás nélkül tették a dolgukat. Mert van olyan helyzet, amikor nincs mese.

Trembácz Éva Zsuzsanna

Trembácz Éva Zsuzsanna írásait ITT is elolvashatod, érdemes követni a szerzői oldalát!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images