–

Első fázis: negyvennyolc órába sűrített búcsú

A férjem munkája miatt két-három évente költözünk. Tizenhárom esztendő alatt számos tréningen vettem részt a reziliencia, azaz a lelki alkalmazkodóképesség, valamint változáskezelés témakörében. Kaptunk jól alkalmazható gyakorlati tippeket a bizonytalanság megéléséhez, tudjuk, milyen fontos a búcsú, a lezárás, és megtanultam, mennyire elengedhetetlen az átmeneti időszakban a napi rutin vagy a mozgás.

A folyamat lépcsőin már többször végiglépegettünk egy-egy költözés során. Az első fázisban búcsút veszünk az adott helytől, barátoktól, munkától, a mindennapok rutinjától. Eddig mindig volt időnk fizikailag, érzelmileg és logisztikai szempontból is felkészülni erre a szakaszra.

A koronavírus ezt a biztonságot nyújtó felkészülést most kiiktatta a folyamatból:

két nap alatt kellett elhagynunk kínai otthonunkat anélkül, hogy tudtuk volna, reggelizhetünk-e újra valamikor a kicsit sötét, de nagyon hangulatos étkezőben, vagy átugorhatunk-e még a szomszéd családhoz.

Ehhez a rövidre szabott és kényszerű elváláshoz hozzábiggyesztette még a sors azt is, hogy két és fél hónapig a férjem nélkül, a lányommal kettesben mentettük át a darabokra hullott életünkből a négy bőröndbe pakolt ruhákkal és könyvekkel együtt a rutint nyújtó elemeket az óceán másik oldalán kialakított mindennapokba: az esti olvasást, a fürdés előtt menetrendszerű Kislány a zongoránál teli torokból éneklését és az akrojóga rutinját. Az akrobatikus jóga pusztán elegáns kifejezés arra, hogy a gyerek a felemelt lábamon lóg vagy ül éppen.

Steiner Kristóf: Ne térjünk vissza a „normálisba”, mert az nem volt normális!

WMN Life – 2020. május 23. – SK

Ebben a mindkettőnk számára kívül-belül fejre állított helyzetben szétboncolhatatlanul kapaszkodott egymásba az elengedés, a remény a visszatérésre, a gyász, és a washingtoni mindennapok újdonságából adódó izgalom érzése.

Második fázis: hosszúra nyúlt átmenet

Minden változás elengedhetetlen eleme az átmenet, amely gyakran vákuumszerű lelki senki földjének tűnik. Február eleje óta vagyunk ebben a szakaszban. Nem tudjuk, meddig maradunk az Egyesült Államokban, nem tudjuk, mikor kezdhetjük meg a nyáron esedékes következő kiküldetésünket. Nem csak mi vagyunk az átmenet fázisában. Szinte valamennyien a világon ebben a szakaszban vagyunk. A kötelező távolságtartás adta korlátok között tapogatózva keressük új világunk határait.

A koronavírus előtti világnak vége. Nem tudom ezt a helyzetet cukormázzal leönteni, nem gondolom, hogy az univerzum küldte ránk spirituális üzenettel a farzsebében, hogy figyeljünk jobban egymásra, és töltsünk minőségi időt szeretteinkkel.

Abban viszont megingathatatlanul hiszek, hogy ez az utolsó figyelmeztetés arra, hogy mindenkinek – akár egyéni, társadalmi, szervezeti vagy kormányzati szinten – sokkal jobban oda kell figyelnie a környezetre és annak védelmére.

Költözéskor a változás körforgásában az átmeneti szakaszban alagút végi fényként ott pislákol valami ismeretlen: az új hely, az újrakezdés lehetősége. Megváltozott világunk körvonalai halványan kezdenek már kirajzolódni ugyan, de nem látjuk, milyen lesz az új. Nem tudjuk, milyen távol ülnek majd a jövőre érettségizők egymástól, milyen hatással lesz majd a kötelező távolságtartás a kapcsolatokra, vagy hogy miként alakítja át a jelenlegi helyzet az oktatást.

Második fázis 2.0: Nebraska, a semmi közepén

A hosszúra nyúlt átmeneti fázisban második hete vagyunk a férjem szülőfalujában, Nebraskában. A környéken dimbes-dombos kukoricaföldek és legelésző tehéncsordák képe váltogatja egymást, az ég vakítóan kék és mintha a horizont is elképesztően széles volna. A falu központja hét-nyolcszáz méterre van, autóúton és földúton gyalogolunk a kisboltba, de ha olyan „egzotikumokra” vágyom, mint a kecskesajt vagy tofu, akkor a legközelebbi, száz kilométerre lévő harmincezres városba megyünk. Internet nincs a házunkban.

A korlátozásokat az elmúlt hetekben enyhítették, így a fodrász mellett a két étterem közül az egyik a héten már kinyitott. Maszkos pincér szolgálja fel a hamburgert és a hagymakarikákat. A benzinkút a másik gasztronómiai opció, ahol cowboykalapos, -csizmás férfiak pattannak ki a hatalmas kisteherautókból pizzáért vagy csípős csirkeszárnyért. A négy templom egyike sem üzemel éppen, de online továbbra sem marad el a vasárnapi istentisztelet.

A faluban az átlagéletkor jóval hatvan év fölött járhat, és bár a lakosok nagy része a veszélyeztetett korosztályhoz tartozik, a nyugdíjasklubban most is összejönnek a helyiek egy reggeli kávéra vagy délutáni biliárdozásra. Nem aggódnak a vírus miatt. A Nemzeti Gárda tagjai járják a vidéket, és tesztelik a tüneteket mutató lakosokat, de csak orvosi beutaló esetén.

Maszkot itt alig-alig hordanak, de a kecskesajtért tett kirándulásunk során a közeli városban egy idős hölgy megköszöni, hogy a lányom őt is védi azzal, hogy felvette a zöld pillangós maszkját.

Útravaló

A tréningeken mindig kapunk gyakorlati tippeket a változás kezeléséhez. Mi az, ami segíthet a reziliencia fokozásában, mitől lehetünk lelkileg strapabírók?

A legnagyobb bizonytalanságban egyszerű dolgok is sokat számítanak: mozogjunk, hallgassunk olyan dalokat, amelyek energetizálnak, és csak azokra a dolgokra fordítsunk energiát, amiken változtatni tudunk.

Az átmeneti időszak elején bukkantam az én túlélőeszközömre a Covid-19 ellen: a meditációra. Segít, hogy ne tépjem ki a hajam, amikor a tűzrőlpattant lányom automatikusan harckészültségbe kapcsol a matekfüzet láttán, amikor az fordult meg a fejemben, hogy a férjem megfertőződött-e a világ másik végén, vagy amikor egy nap a huszadik tippet kapom, hogyan kreatívkodjunk otthon a gyerekkel. Többször próbáltam korábban, de soha nem sikerült hosszabb távon beilleszteni a hétköznapokba. Most a légüres térben nap mint nap visszanyúltam hozzá.

Egész pontosan Tara Brach podcastjaihoz, amelyek között három-öt percesek és félórásak is vannak, így a rövidebbeket akár a szorzótábla és az olvasásházi közé vagy a reggeli készülődésbe is bele tudom passzítani. Véletlenül bukkantam rá a dynamic running therapyra, vagyis a futás közbeni tudatos jelenlét gyakorlására. Futás előtt pár perces befelé figyelés után zenehallgatás és kütyük fülbe helyezése nélkül indul a futás.

Azzal, hogy fókuszált figyelemmel az adott lépésre és a bennem zajló érzésekre koncentrálok, és nem a hátralévő kilométerekkel vagy a jelenlegi bizonytalan helyzettel aggasztom magam, érezhetően csökkentem a fizikai és a mentális stresszt.

Egy ilyen fél meditatív futás közben, miközben tehéncsorda bődült fel mellettem, jutott eszembe a lányom düh ihlette verse. Minden változásban megbújik a veszteség, és a jelenlegi veszteségünk kiváltója a „hülye koronavírus”.

Még keresem a számomra elfogadható cukormázat, amivel egy nap majd bevonhatom a mi történetünket.

Talán majd akkor, amikor közelebb leszek a következő fázishoz. Amibe mindenképp magammal viszem a meditációt.

Trembácz Éva Zsuzsanna

Trembácz Éva Zsuzsa írásait ITT is elolvashatod, érdemes követni a szerzői oldalát!

A képek a szerző tulajdonában vannak