A csend lassan semmivé válik, a madárcsicsergést, amit az erkélyünkről egy ideig zavartalanul lehetett hallgatni, újra elnyomja az autók egyre intenzívebb zaja és a vidám csoportosulások hangja, amik az utcáról szűrödnek fel. Még óvatosan, de minden nappal egyre kevesebb félelemmel folytatjuk tovább. Jó, hogy már lehet újra érintkezni a szeretteinkkel – nekem ez hiányzott a leginkább az elmúlt hónapokban –, és ha még teljesen nem is, de jó, hogy visszakaptunk egy szeletet a szabadságunkból is.

Ennek örömére, és mivel a gyerekkori barátnőm a múlt héten ünnepelte a születésnapját, úgy döntöttünk, hogy bepótoljuk a járvány miatti „szünetet”, és hónapok óta először újra összejövünk. Hárman vagyunk barátnők, ugyanabból a faluból származunk mindannyian, ismerjük egymás múltját, együtt értünk felnőtté. Olyan erős kötőanyag ez, ami a konfliktusokon és változásokon túl is összetartja a szövetségünket. Amíg ugyanis a világ a járványból, a mi barátságunk is egy nehézségből próbál felocsúdni.

Olykor még óvatosan tapogatózunk, félve közeledünk a másikhoz, vannak tüskék, de szeretetből több van, és noha idő kell még hozzá, hogy úgy igazán visszataláljunk egymáshoz, nem gondolom, hogy ez ne sikerülne.

Persze ehhez az is kellett, hogy ne felejtsünk: ugyanakkor ne csak a jót őrizzük meg – a közös emlékeket, azt, hogy mit jelentünk egymásnak –, hanem a rosszat se dobjuk ki egy nagy karlendítéssel. Nyilván könnyebb lett volna úgy tenni, mintha mi sem történt volna, próbálni visszatérni a régi rendhez, de mind tudtuk, hogy hosszú távon így nem működne a dolog. Olykor szükség van rá, hogy ne akarjunk mindenáron megszabadulni a rossztól, legalábbis úgy ne, hogy előtte nem kezdtünk velük valamit, hogy nem ástunk a mélyére, hogy megoldást, feloldást találtunk volna külön-külön és együtt is. Fájdalmas? Marhára. De csak így léphetünk valami más, valami mélyebb és talán jobb felé – nemcsak a mikrokörnyezetünkben, hanem társadalmi szinten is.

Utóbbit illetően viszont, ahogy elnézem az egyre duzzadó dugókat, a felerősödő rohanást, türelmetlenséget, stresszt és agressziót, attól tartok, mindinkább visszafelé menetelünk a régi működéshez, és félek, hogy egy idő után azt is elfelejtjük majd, mit adott ennek az időszaknak a visszavonultsága és csendje, amit jó lett volna még sokáig magunkkal vinni.

Nekem például megmutatta, mennyit is jelentenek az emberi kapcsolataim, mekkora megfelelési kényszer élt bennem és mennyi lényegtelen dolgot gondoltam korábban lényegesnek. Nem arról van szó, hogy idealizálnám vagy visszasírnám a mögöttünk álló hónapokat, sőt.

És tudom, hogy még minden képlékeny, de azt is látom, hogy az emberek többsége igyekszik automatikusan törölni a rendszerből a kellemetlent, kidobja egy mozdulattal, mint az elhasznált maszkot, amivel most tele van a Földközi-tenger.

Képletesen és szó szerint is a nyomok eltüntetése zajlik éppen, mert ha nincs bizonyíték, az olyan, mintha az egész nem is – vagy éppen másképp – létezett volna. Mi pedig rohanhatunk vissza a már jól ismertbe, még akkor is, ha az régóta nem működött. Csak azért, mert ez az út sokkal könnyebb, mint szembenézni a hibáinkkal és új rendszereket felépíteni.

Holott ebben az átmeneti időszakban, amikor minden változik, és amikor még változtathatunk, igazán fontos lenne, hogy ne felejtsünk.

Filákovity Radojka