–

Az elmúlt egy évben környezetvédelemmel, hulladékcsökkentéssel kapcsolatos cikkekkel volt elárasztva a Facebook. Legalábbis az enyém.

Némelyik inspiráló volt, némelyik elkeserítő.

Mi családi szinten próbáljuk megtenni a magunkét. Eddig is mostuk a pelust, környezetbarát mosogatószert vettünk, nem használunk vegyszereket, nem vásárolunk fast fashion üzletekben, amit lehet, használtan szerzünk be, nem halmozunk, nem shoppingolunk csak a vásárlás öröméért (ha van egyáltalán ilyen, mármint tudom, hogy van, de én mindig is utáltam, így legalább már ideológiám is van hozzá).

Tudjuk, hogy a szelektív hulladékgyűjtés az gyakorlatilag a minimum, de a legjobb, ha nem termelünk szemetet egyáltalán. Nyilván szinte lehetetlen ez száz százalékosan, városi körülmények között meg pláne.

Szóval megfigyeltem magamon, hogy egyre nehezebb kimozdulni. Beülni valahova. Vásárolni. De akár a közösségi oldalakon is nézelődni.

Látni a sok nejlonszatyrot, szívószálat, PET-palackokat, a megbabonázott arccal vásárló embereket, „mert most kihagyhatatlan leárazások vannak a plázákban”… Mintha nem lenne holnap. Így nem is lesz, teszem hozzá.

Na, de nem a szokásos „cselekedjünk már, mert holnap meghalunk” – hegyi beszédembe akarok belekezdeni. Most a saját tapasztalataimat osztanám meg. Ugyanis az ember, ha meghozza a döntést, hogy mostantól minél kisebb ökológiai lábnyommal szeretne élni, úgy egyre és egyre könnyebb befordulni, beszűkülni.

Mindenhol szívószálak, nejlonszatyrok, pálmaolaj és vegyszer. PET-palackkal, „jaj, nincs nálam szatyor” emberekkel van tele a látótér.

És miközben minden gondolatom a világ megmentése, a jelenben egyre kevésbé vagyok jelen. Egyre kevesebb dolog okoz örömöt. Kivéve, ha a szemléletet más irányban is megváltoztatom.

Mondok néhány példát:

1.

Samponmentesség

Pár hete lemondtam a samponról. Csak mézet, illóolajat, rozmaring teát, vizet és egy isteni hajkefét használok. A hajam szebb, mint valaha. Nincs „rossz haj nap”-om. Jól érzi magát, hogy nem kenek, fújok rá olyasmit, amire semmi, de semmi szüksége nincs. Hülyén hangzik, de ez önismereti kísérletnek sem utolsó.

Milyen vagyok, ha nem vagyok kiszolgáltatottja a termékeknek?

A hajam esetében a válasz az, hogy jobb és egészségesebb a fölöslegesnek bizonyuló hajápolók nélkül. Az, hogy ezzel a környezetet és a pénztárcámat is óvom, csak hab a tortán.

2.

A peluscsere

Már a második gyerekkel használunk mosható pelenkát. Egy jó része a pelusoknak ugyanaz, amit a bátyó is hordott.

Súlyos százezreket spórolunk ezzel, és a környezeti hatás is magáért beszél, hogy az ötszáz év alatt (sem) lebomló, veszélyes hulladékként számon tartott, babánként másfél tonna eldobható pelenka szeméthegyeket mi nem kényszerítjük a bolygónkra.

Mindeközben pihe-puha, szépséges pelenkákat adok a babámra, így minden, azaz minden pelenkacsere át van itatva egy pozitív érzéssel is, hogy épp jót teszek a babám bőrével és a környezettel is. Ez naponta jó sok pozitív élmény.

3.

Nincs nejlonszatyor, nejlonzacskó

Vásárláskor, ha viszem magammal a szatyrokat, kis tárolókat, és úgy tudok bevásárolni, hogy semmi, de semmi nincs extrán becsomagolva, minden az én cuccaimban kerül haza, az is olyan jó érzés.

A hétköznapi, sima bevásárlás is egyrészt kihívássá, másrészt örömmé nőtte ki magát.

Az, hogy a kisfiam már magától szól, hogy nem kérünk szatyrot, mert óvjuk a környezetet, minden alkalommal megerősít abban, hogy a jó példa kifizetődik, és igenis van remény, ha a következő generációkban elültetjük a magot.

4.

Minimalista gondolkodásmód

De túl a konkrét hulladékhegyeken és házi megoldásokon, ott van a mentális környezetvédelem is.

Megfigyeltem magamon, hogy ezzel a szemlélettel bekúszott az életembe a minimalista gondolkodásmód is.

A kevesebb több. Ha felismerjük, hogy az orrunknál fogva vezettek minket, amikor elhitették velünk, hogy nincs idő egy picit is tudatosabbnak lenni, az rendkívüli önbizalmat tud adni.

A tudatosság, a tudás hatalom. És ez a hatalom lehet az emberiség jövőjének a kulcsa.

5.

Hogyan segíthetsz másoknak?

Viszont  nem szabad úgy védeni a környezetet, hogy közben mindenhol ellenségeket látunk, akik minden egyszer használatos plasztikkal a sírunkat ássák. Nem szabad.

Helyette az étteremben hangosan közöljük, hogy nem kérünk szívószálat, védjük a bolygót. Ültetgetjük családon kívül is a magot. Apránként haladunk. Megtesszük, amit tudunk, és arra büszkék vagyunk.

Ez a büszkeség örömöt, sikerélményt csempészhet az életünkbe minden takarításkor, amikor házi tisztítószerrel sikáljuk csillogóra a csapot. Megmosolyogtathat, amikor az általunk kutyult dezodorral isteni az illatunk, és dagadhat a mellünk, amikor a gyerekekkel együtt sütött sós kiflit ehetjük vacsorára.

Óvjuk a bolygónkat. Tegyük meg, amit lehet. Kicsit többet, mint amit szerintünk bírunk. Osszuk meg minél több emberrel, hogy másokat is változásra ösztökéljünk. Ne engedjük be a reménytelenséget akkor sem, ha sokadjára is azt látjuk, hogy még mindig van, aki zacskóba teszi a fürt banánt. Örüljünk minden apró lépésnek.

S ami a legfontosabb: nyissuk ki a szemünket, és csodálkozzunk rá a természet ajándékaira, szépségére. Hogy megéljük, és ne feledjük, miért is küzdünk.

A zacskó azért farkasszemet néz velem, ahányszor csak kinézek a konyhaablakon.

Örömök ide, romantikus világmegváltások oda, az ellenség valós, és szemmel láthatóan elpusztíthatatlan.

De ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Ebben az esetben ez a remény.

Szabó Anna Eszter