Európának is vannak már klímamenekültjei: britek, hollandok, grönlandiak, olaszok…

–

„Sértés” – így aposztrofálta Nigéria követe a bakui Cop29 klímacsúcson született megállapodást, amelynek értelmében a fejlett országok 2025-től évi 1300 milliárd dollár helyett csak 300 millió dollár segélyt szavaztak meg a fejlődő országok számára, segítve őket a klímaváltozás elleni küzdelemben. A döntés India képviselője szerint is elfogadhatatlan. Felháborodásuk érthető, hiszen a klímaváltozáshoz a fejlett országok sokkal nagyobb mértékben járultak és járulnak hozzá, annak negatív hatásait viszont elsősorban a fejlődő országok szenvedik el. (Arról nem is beszélve, hogy a gazdasági nagyhatalmak eleve a szegény országok kárára gazdagodtak a történelem folyamán.)

Sokakban hagyhatott mély nyomot, amikor 2021 novemberében Tuvalu miniszerelnöke térdig érő vízben üzent a klímacsúcs résztvevőinek, így próbálva felhívni a figyelmet arra, hogy míg a világ vezetői újra és újra hosszas tárgyalásokat folytatnak, az ő csendes-óceáni otthonát lassan ellepi a víz.

Tuvalu kilenc szigetéből kettő már víz alatt van, és a tudósok szerint ötven éven belül az egész ország lakhatatlanná válhat.

A Norvég Menekültügyi Tanács Belső Menekülteket Figyelő Központjának (Internal Displacement Monitoring Centre; IDMC) jelentése szerint világszerte 376 millió ember kényszerült elhagyni otthonát árvizek, szélviharok, földrengések vagy aszályok miatt 2008 óta.

Csak 2022-ben ez a szám 32,6 millió volt.

A katasztrófák jelentős része a klímaváltozással függ össze, tehát ezeket az embereket nyugodtan tekinthetjük klímamenekülteknek.

A helyzet várhatóan egyre rosszabb lesz. A The Institute for Economics & Peace legrosszabb forgatókönyve szerint

2050-re már akár 1,2 milliárd is lehet a klímamenekültek száma.

Azzal a tévképzettel is ideje leszámolni, hogy Európát nem érinti ez a probléma, vagy legfeljebb csak azért, mert ez a célállomásuk a más kontinensekről menekülőknek.

Európa jobban melegszik, mint a globális átlag, egyes területek szinte elsivatagosodnak, míg más vidékeket az özönvízszerű esőzések következtében az emelkedő tengerszint vagy a medrükből kilépő folyók veszélyeztetnek. Már most vannak olyanok, akiknek el kellett hagyniuk az otthonaikat, és őket nem vigasztalja a tudat, hogy elég volt „csak” országhatáron belül költözniük. És nem csak a szegényebb, elmaradottabb régiókról van szó.

Nagy-Britannia és Dánia partvonalát is rombolja az emelkedő tengerszint és az egyre nagyobb erővel lecsapó viharok, Hollandiában már megtörténtek az első kitelepítések.

De még ennyire messzire sem kell mennünk, a probléma már itt van az országhatáron belül is. Elég csak megnéznünk Balázs Zsolt szabadúszó fotográfus sorozatát, amellyel 2022-ben Természet és tudomány kategóriában első díjat nyert a Magyar Sajtófotó Pályázaton, és amelyben a fenntarthatatlan vízgazdálkodás következményeit dokumentálta az Alföldön. Lefotózta többek között Balog Péter gazdálkodó-geográfust is, aki magát az első klímamenekültként definiálta, ugyanis a vízhiány miatt települt át Nagykörűre, ahol újra csak azzal szembesült, hogy a kútjából kifogyott a víz, így a lovait a folyóból kellett itatnia.

Ugyanaz a probléma, más megoldások

A klímaváltozás összetett probléma, nem egyszerűen arról van szó, hogy emelkedik az átlaghőmérséklet, hanem hogy ennek hatására az időjárás egyre kiszámíthatatlanabb és szélsőségesebb. Minden vidéknek a probléma más-más aspektusával kell szembenéznie, éppen ezért a kezelésére sincs csak egyetlen jó megoldás. Van, ahol a szárazodást és az aszályt, máshol épp a túlzott mennyiségű vizet vagy éppen az olvadó gleccserek problémáját kell megoldani. Sok helyen még nem adták fel, és igyekeznek alkalmazkodni az új körülményekhez.

Korábban már részletesen írtam az Alpok gleccsereinek olvadásáról, és ezzel összefüggésben azokról a síközpontokról, amelyek üzemeltetőinek el kell gondolkodniuk azon, hogy feladják korábbi üzleti modelljüket, magasabb régiókba költöznek, vagy profilt váltanak, például átállnak a „nem havas” turizmusra.

A síközpontok egyre nagyobb összegeket áldoznak a gleccserek védelmére, a műhó előállítására. Egészen addig, amíg győzik anyagilag.

De olvad a sarki jég és a permafroszt (az elvileg örökké fagyott talaj) is.

Sokszor hallottuk már, de eddig mintha nem kötöttük volna össze azzal a ténnyel, hogy ez az ott élő emberek életére is hatással van.

Grönland földrajzilag ugyan Észak-Amerikához, közigazgatásilag azonban Dániához, és így Európához tartozik. Ez a bolygónk legnagyobb szigete, éghajlata arktikus, a jég birodalma… vagy legalábbis az volt. A hőmérséklet-változás ugyanis ezen a vidéken az egyik legdrasztikusabb. Érdekes ugyanakkor, hogy míg a grönlandi jégtakarók olvadása felelős a globális tengerszint-emelkedés közel kétharmadáért, ez Grönland partjainál nem okoz különösebb tengerszintváltozást. Ugyanis ahogy az itt lévő alapkőzet megszabadul a nehéz jégtől, fokozatosan emelkedik is.

Ettől függetlenül az a Grönland, amit valaha ismertünk, hamarosan már a múlté. A jég visszahúzódik, az utakat, amelyeken korábban kutyás szánokkal közlekedtek, víz borítja. Sok őslakos már fel is hagyott a szánhúzó kutyák tartásával, inkább csónakokkal közlekednek, azzal is halásznak.

Az itt élők a saját bőrükön tapasztalják meg a felmelegedés hatásait, és ha emiatt tömegesen nem költöznek is el, azzal már külön kutatások foglalkoznak, hogy milyen hatással van mindez a mentális egészségükre, mennyire sérül az identitásuk az átalakuló környezet miatt (még akkor is, ha néhány szempontból könnyebbé vált számukra az élet).

Szintén a megszoksz vagy megszöksz, vagyis az alkalmazkodsz vagy menekülsz dilemmával néznek szembe az olaszországi Pó-síkságon is. Az elmúlt években az áradások és az aszályos időszakok váltogatják egymást, veszélybe sodorva ezzel a térség mezőgazdaságát, és így az itt élők megélhetését.

2023 tavaszán, két hónapon keresztül egy csepp eső sem esett a Pó folyó völgyében, és az olaszok már attól tartottak, hogy megismétlődik az, ami 2022-ben, amikor is a folyó elérte a valaha mért legalacsonyabb vízállását. Aztán májusban szokatlanul nagy mennyiségű eső esett, és bár a Pó végül nem lépett ki a medréből, de sok mellékfolyója kiáradt, súlyos emberáldozatokat követelve, több mint húszezer embernek kellett elhagynia az otthonát.

Olaszországnak ez a területe egyfajta lakmuszpapírként működik, vagyis itt a leginkább szembetűnők a klímaváltozás hatásai, és az itteni események előrevetítik, hogy mire számíthatnak az olaszok hosszú távon. A mezőgazdasági hozamok már most csökkennek, a gazdák hatalmas károkat szenvednek el, a hajótársaságok működése is kiszámíthatatlan. Tervezik ugyan a folyón több gát építését is, de az eddigi tapasztalatok alapján kérdés, hogy ez valóban megoldás lenne-e. A természetvédők az ökoszisztémát féltik a túlzott beavatkozástól. Mindenesetre a helyzettel valamit kezdeni kell, ugyanis az olasz lakosság harmada él a Pó völgyében, ami jelenleg Európa egyik leginkább szennyezett régiója, itt az egyik legrosszabb a levegőminőség is.

Egy felmérés szerint egyre több olasz fontolgatja, hogy végleg vagy ideiglenesen (legalább a forró, aszályos időszakokban) elhagyja lakóhelyét és magasabb, hegyvidéki régiókba költözik.

Ahol már nem csak lehetőség

Ami egyes területeken még csak lehetőség, az máshol már valóság, így már látható az is, milyen sokféle válasz adható egy problémára. Míg van, ahol a lakosok úgy érzik, hogy magukra maradtak a klímaváltozás elleni küzdelemben, máshol példaértékű összefogással igyekeznek kezelni a helyzetet.

Nagy-Britannia partvidékén az emelkedő tengerszint, valamint az egyre durvább viharok erodálják a partokat. Az észak-walesi tengerparti falu, Fairbourne lehet az első brit település, amelyet emiatt a jövőben ki kell majd üríteni, a lakosoknak pedig új otthon után kell nézniük. Fairbourne több szempontból is veszélyeztetett terület. Az emelkedő tengerszint, a közeli folyótorkolat és a dombról érkező folyók is növelik az árvízveszélyt, ráadásul az előrejelzések szerint az árvízkockázat drasztikusan növekedni fog a következő 30 évben. Olyannyira, hogy a megyei irányító testület, a Gwynedd Council, 2014-ben kijelentette, hogy nem is éri meg megmenteni a települést, mert az árvíz elleni védekezés többe kerülne, mint amennyit a településen lévő ingatlanok érnek, és hogy 2054-től már nem lesz biztonságos a faluban élni.

A tanács azt tervezte, hogy a települést felszámolják, az épületeket, az infrastruktúrát elbontják és visszaadják a területet a természetnek, amely így újra mocsaras vidékké válna. A hír persze végigfutott a sajtón, és a falu lakóira elkezdtek úgy hivatkozni, mint Európa első klímamenekültjeire.

Csakhogy ez még egyáltalán nem lefutott meccs, pláne nem a helyi lakosok számára. Érhető módon ők felháborodva fogadták a kiürítés tervét, és egyáltalán nem tetszik nekik, hogy klímamenekültként hivatkoznak rájuk. Úgy érzik, magukra hagyták őket, sőt, megpecsételték a sorsukat, determinálták a jövőjüket. A döntéshozók ugyanis mintha lemondtak volna róluk, nemhogy a megmentésükért nem tesznek lépéseket, még meg is nehezítették az itt élők életét: a tanács döntése után a lakásárak bezuhantak, a bankok leállították a jelzáloghiteleket. A helyiek szerint a döntéshozók a legrosszabb eshetőséggel számoltak, de egyáltalán nem biztos, hogy a vízszint annyit fog emelkedni, mint amennyit korábban prognosztizáltak, és azt is figyelmen kívül hagyják, hogy közben a helyiek folyamatosan dolgoztak az árvízvédelmi rendszeren. Tehát a döntéshozóknak számolniuk kellene a változó körülményekkel is szerintük.

A klímaszakértők szerint is fontos volna, hogy a kormánynak azért legyen valamilyen hosszú távú terve és stratégiája a hasonló helyzetek kezelésére, hiszen az országban több közösségnek is hasonló problémával kell hamarosan szembenéznie. Ilyen átfogó terv hiányában volt olyan település, ahol a lakók a saját kezükbe vették az irányítást, és önerőből kezdték el kiépíteni az árvízvédelmi rendszert (ezt látva később a kormány is támogatta a projektet). 

Fairbourne egy összetartó kis közösség, ahol a lakók jól ismerik egymást. Ha el kellene hagyniuk a területet, azzal nemcsak az otthonaikat, de az identitásukat is elveszítenék. A lakók egyelőre kivárnak, várják a döntést, hogy milyen sorsot szánnak nekik. Arról, hogy kártérítést vagy bármilyen segítséget kapnának, sokáig szó sem esett. 2023 májusában a walesi kormány éghajlatváltozással foglalkozó minisztere, Julie James, úgy nyilatkozott, hogy még nincs végleges döntés a falu jövőjéről.

Hasonlóan nehéz helyzetben van és súlyos döntéseket kell meghoznia a Happisburgh nevű középkori falucskának is. Az Északi-tenger partján található település súlyos part menti erózióval küzd a tengerszint emelkedése, valamint a gyakori viharok miatt. A települést a házakkal, a mezőgazdasági területekkel és utakkal egyetemben szép lassan elnyeli a tenger, a part egy része már el is tűnt. Kísérteties látvány, ahogy a Beach Road egyszer csak véget ér és onnantól a semmibe vezet.

A brit keleti partszakasz Európa egyik leggyorsabban erodálódó partszakasza, évente egy méter tűnik el, omlik bele a tengerbe. Az erózió itt nem új jelenség, a part lágy anyagokból, homokból, mészkőből és agyagból áll, és a középkor óta folyamatosan romlik az állapota. A gond az, hogy az éghajlatváltozás hatására ez a folyamat felgyorsult.

A brit kormány sok helyen leállította vagy tervezi a part védelmére szánt beruházások leállítását. Úgy vélik, csak szélmalomharcot vívnak. 

Ahol a víz az úr… vagy inkább a partner

Bizonyos szempontból a hollandok is visszavonulót fújtak, de a mód, ahogyan ezt tették, egészen más. Ők inkább egyfajta harmonikus kapcsolatra törekednek a természettel úgy, hogy közben igyekeznek a lakosság igényeit is figyelembe venni.

Hollandia csaknem negyede a tengerszint alatt fekszik, az ország nagy része pedig alig egy méterrel van a tengerszint felett. A hollandok egész története a vízzel való küzdelemről vagy inkább az ahhoz való alkalmazkodásról szólt, igaz, a klímaváltozás az ő életüket sem tette könnyebbé az elmúlt időszakban. Az ország kétharmadát fenyegeti árvíz, és az emberek fele él olyan területen, amely a század végére víz alá kerülhet.

Az elmúlt ötven évben a Delta Program keretében soha nem látott árvízvédelmi és gátrendszert építettek ki, mindamellett nem mindenhol és nem mindenáron akarják megakadályozni a víz beszivárgását. A holland kormány úgy döntött, hogy egyes területeken felhagy az árvíz elleni védekezéssel, és inkább hagyják, hogy a folyók visszafoglalják a tájat. Ez lett a Room for the River program, amelyet 2006 és 2018 között hajtottak végre. Ez idő alatt tájékoztatták a folyók közelében élőket a jövőben várható árvízhelyzetről és ösztönözték az áttelepülésüket. A tizenkét éves projekt során nagyjából 250 háztartást telepítettek át.

Természetesen a lakók eleinte itt is tiltakoztak, de a kormány nem akarta mindenáron erőből megoldani a helyzetet, rákényszeríteni az embereket az otthonaik elhagyására. Észszerű kereteken belül az állampolgároknak is volt beleszólásuk a sorsukba. Akinek az otthona a kijelölt területen, de a várható vízszint felett egy méterrel helyezkedett el, azok maradhattak, másoknak csak az árterületet kellett elhagyniuk, ők például lakódombokra költözhettek. Akik mégis az áttelepülés mellett döntöttek, azokat kompenzálták: méltányos áron eladhatták az otthonukat a holland kormánynak.

A projekttel ökológiai szempontból is jót tettek, hiszen természetközeli, vizes élőhelyek jöttek létre újra, amelyek számos fajnak is otthont adnak.

Ugyanakkor a hollandok szerint nem feltétlenül az a megoldás, hogy elhagyják a part menti településeket vagy magasabb régiókba költöznek. A másik lehetőség, hogy megtanulnak a vízzel együtt, egészen pontosan a vízen élni.

A területhiánnyal küzdő és sűrűn lakott országban egyébként is probléma a lakáshiány, így magától adódik a kérdés: miért ne épülhetnének az újabb házak már a vízre? Vízfelületből ugyanis akad bőven.

Az országban eddig is nagy népszerűségnek örvendtek a lakóhajók, de ma már kifejezetten lebegő épületeket hoznak létre. Ezek a házak a vízszinttel együtt felemelkednek, majd az ár levonulta után visszasüllyednek a helyükre. Már külön építészirodák specializálódtak az ilyen épületek építésére. Sőt, már külön lebegő közösségek, városrészek is vannak. Rotterdamban például létrehozták a Floating Office Rotterdamot, ami egy úszó irodaház, és amit úgy terveztek meg, hogy szélsőséges időjárási körülmények idején akár odébb is lehet vinni.

A hollandok tehát nem akarnak mindenáron a víz ellen küzdeni, inkább igyekeznek együttműködni vele. Belátták, hogy miközben ez egy megoldandó probléma, a víz az identitásuk része is. Számukra magától értetődő, hogy a tenger ott kezdődik a kertjük végében.

Iliás-Nagy Katalin