„Rendkívül népszerűtlen leszek, de azt tudom mondani, hogy ideje szembenéznünk a valósággal” – Háború és környezetvédelem szakértői szemmel

–

Csepelyi Adrienn/WMN: Nem tudom, honnan lehet kezdeni, mert ez egy iszonyatosan nagy és összetett témakör, de mit jelent ránk nézve az, ami jelenleg zajlik Ukrajnában?

Dedák Dalma: Ha a háború környezetvédelmi kérdéseit vizsgáljuk, akkor külön kell választani azokat a problémákat, amiket közvetlenül a harci cselekmények okozhatnak, illetve azokat a szakpolitikai kérdéseket, amik később majd a gyakorlatban is jelentkezhetnek, azaz amik a különböző szankciós politikai és ellátási nehézségek folytán alakultak ki. A közvetlen harci cselekmények hatásaira a zaporizzsjai erőmű támadása kapcsán mindenki felkapta a fejét, és amikor az orosz csapatok Csernobilnál felverték a radioaktív port, akkor is okkal hördültek fel az emberek.

Az a probléma a radioaktivitással, hogy nem tudunk mit kezdeni az ilyen típusú szennyezéssel, nincs meg a technológia arra, hogy ártalmatlanítsuk. Akár az atomhulladékokat, tehát a használt radioaktív fűtőelemeket például egy atomerőmű esetében, akár az ilyen típusú balesetek hatásait.

Cs. A./WMN: Nyilván mindenkinek az atomkatasztrófa réme ugrik be elsőre most. De mi az, ami kevésbé evidens?

D. D.: Hosszan lehet sorolni a példákat, de hogy olyasmit mondjak, ami közelebb áll az emberekhez, talán jól megérthető, ha egy közelmúltbeli, hazánkat is érintő eseménnyel vonunk párhuzamot. Volt például Magyarországon is érzékelhető hatása a Sajón egy vízszennyezésnek, aminek a forrása egy felhagyott bánya, ahonnan már nem szivattyúzzák a vizet. Most Ukrajnában számos ilyen bánya van, ahol a háború hatására felhagytak a beszivárgó víz szivattyúzásával. Ez a víz megtelik különböző toxikus fémekkel, amik bekerülnek az ottani természetes vízfolyásokba, illetve ivóvízkészletekbe.

Cs. A./WMN: És persze ez nem úgy van, hogy húzunk egy vonalat, amin túl már nem jut el hozzánk semmilyen módon.

D. D.: Az ökoszisztémák egy globális rendszert alkotnak, tehát olyan nincsen, hogy valahol beavatkozunk, és annak máshol nincsen hatása. Minden folyó beletorkollik egy másik folyóba, vagy a tengerbe, a szennyeződés bejut az élő szervezetekbe, s például a táplálékláncon keresztül eljuthat távolabbi területekre, és az emberi szervezetbe is bekerülhet, és így tovább. A fentiek elsősorban lokális problémák, amiknek a hatásai azonban összekapcsolódhatnak, kiterjedhetnek. Ezek mind-mind kockázatot jelentenek egy szomszédos országban.

Cs. A./WMN: Az elemzők már javában beszélgetnek arról, hogy a mezőgazdaságra milyen hatással lesz az, ami Ukrajnában zajlik. Például, hogy nem lesz vetés, nem lesz aratás.

D. D.: Ukrajna hatalmas ország, óriási, jó minőségű termőföldekkel. A világ negyedik-ötödik gabona- és első napraforgóolaj-exportőre, szóval ezek mind-mind olyan szempontok, amik már globálisan éreztetik hatásukat.

Az, hogy nem művelik, kicsit pihentetik a földeket, alapvetően nem feltétlenül rossz, de azért ezen túl kell látnunk. Viszont kiesik az élelmiszer a piacról, s ez olyan területeket nagyon súlyosan érinthet, ahol az olcsó gabona emberek millióinak jelent táplálékot.

Ilyenek az észak-afrikai országok vagy a Közel-Kelet, ahol egyéb problémák mellett már a klímaváltozás és ehhez kapcsolódóan a vízhiány is olyan szinten érezteti hatását, hogy már saját lakosságukat nem feltétlenül tudják ellátni, ezért mindenképpen gabonabehozatalra szorulnak. És az olcsóbb ukrán gabona számukra létkérdés.

A fekete-tengeri kikötőkből már hetek óta nem tudnak elindulni a gabonaszállítmányok. Ez egy olyan országnál, mint, mondjuk, Egyiptom, amelynek a legfőbb gabonaforrása Ukrajna, óriási nehézségeket okoz, és a világpiaci árakon is érezteti majd a hatását. 

Cs. A./WMN: Van-e B tervünk egy ilyen helyzetre?

D. D.: Az Európai Unióban mindenféle híresztelésekkel ellentétben nem élelmiszerhiány várható, az azért elég erős csúsztatás, hogy nem lesz étel, mert Ukrajna meg az orosz import kiesik. Nálunk a problémát elsősorban az jelenti, hogy takarmányt, műtrágyát és más mezőgazdasági termeléshez szükséges eszközöket hozunk be irdatlanul sokat ezekből az országokból. A műtrágya gyártásához szükséges földgázellátással is gondok vannak a szankciók és az áremelkedések miatt. Ezeknek az anyagoknak a kiesését úgy kell elképzelni, mint az autók esetében, mondjuk, a kábelkorbács hiányát: hiába hazai termőföldön, hazai vetőmaggal vagy tenyészállattal folyik a termelés, a nagyüzemi mezőgazdaság túlságosan rá van utalva bizonyos termelési eszközök, például a műtrágya importjára, valamint a fosszilis energiahordozókra, s ebbe bele se gondolunk már mindaddig, amíg az ellátási láncok el nem kezdenek akadozni. A közvetlen piaci gabonahiány mellett ez a másik problémahalmaz, ami rendkívül megdrágítja az élelmiszerárakat.

Cs. A./WMN: Amik már eleve drágulnának majd enélkül is…

D. D.: Erre az Európai Unió vezetői és különböző agrárlobbicsoportok már ki is találtak alternatív megoldási javaslatokat. Értelemszerűen a tudósok is – ám ezek nem minden esetben egyeznek…

Felerősödtek azok a hangok, amelyek azt mondják, hogy dobjuk ki a mezőgazdasági zöldítési előírásokat, a parlagokat, ökológiai fókuszterületeket, azaz olyan földeket, ahol nem folyik termelés, hanem talaj- és élővilágvédelmi okokból egyfajta pihentetés zajlik, s most szántsuk be, hogy minél nagyobb hozamot érjünk el.

Vagy hogy ne korlátozzuk a növényvédőszer-használatot, hanem koncentráljunk a hozamnövelésre e tekintetben is. Szóval ezek a törekvések most felerősödtek, és egyelőre még csak ideiglenesen, de támogatást is kapnak az Európai Unióban.

Cs. A./WMN: Mit mondanak ezzel szemben a tudósok?

D. D.: A tudományos élet egy kicsit másképpen, rendszerszintű megoldásokban gondolkodik, mert azt látja, hogy az élelmiszerhiány nem valószínű, hogy fenyegeti Európát, amelynek mezőgazdasági területei hetven százalékán egyébként a tányérunkra kerülő haszonállatok számára termesztünk takarmányt, és emellett még importra is szorulunk. Ezt esetleg át kellene gondolni.

Cs. A./WMN: Tehát ha e szempontok szerint döntenénk, akkor tulajdonképpen az lehet az egyik fő cél, hogy minél nagyobb arányban álljunk át a növényi alapú táplálkozásra, hogy ne kelljen ennyi takarmányt vennünk?

D. D.: Úgy fogalmaznám ezt meg, hogy a húsfogyasztás mérséklése egy ilyen helyzetben az európai importfüggőséget is nagyban csökkentené. Kicsit álszent dolog lenne tőlem, hogy a vegán életmódra agitáljak embereket, viszont

az, hogy mindennap hús legyen az asztalon, olyan irdatlan termőföldpazarlás, amit ilyen válsághelyzetben nem biztos, hogy Európa megengedhet magának.

A kérdés, hogy mit vagyunk hajlandók feláldozni a jelenlegi fogyasztási szint fenntartásáért, illetve növeléséért.

Cs. A./WMN: Mondjuk ki, nem? Ez elsősorban kényelmi kérdés.

D. D.: Én azért mondanék inkább fogyasztási szokást, mert igazából nagyon kényelmes lehetne a növényi alapú étrend is, meg az is, ha mondjuk, az élelmiszerek harminc százalékát nem dobnánk a szemetesbe, hanem az ezeken a földeken megtermelt javakat hatékonyabban hasznosítanánk.

Cs. A./WMN: Én egy ideje nem eszem húst, és sokszor gondolok arra, hogy mi volt ebben a váltásban ilyen nehéz. Merthogy tényleg kényelmes, nincs hiányérzetem, nem érzem azt, hogy le kell mondanom bármiről. Mi lehet az, ami segíthet még többeknek meghozni ezt a döntést? Lehet, hogy épp egy effajta krízis kell hozzá?

D. D.: Úgy gondolom, hogy az embereknek egy kicsikét fel kellene nyitni a szemét, amihez minden fronton áramoltatnunk kell feléjük az információkat. Hogy ők legyenek azok, akik érdeklődnek, hogy milyen más lehetőségek is vannak a rántott húson túl. Egy Kispál-idézet jut eszembe: „Ma még a sültkrumpli meg a rántott hús / Mentén zöldül az élet.” Tehát amíg csak ezek jutnak eszünkbe, hogy sült krumpli, rántott hús, pörkölt, gulyás, addig igazából el sem tudjuk képzelni, miként lehetne csökkenteni a húsfogyasztásunkat. Ehhez kell egyfajta belső indíttatás, illetve az is, hogy az ember kapjon ihletet. Mondjuk, például jó lenne, ha az éttermekben a vegetáriánus menü…

Cs. A./WMN: …nem csak karfiol és rántott gomba lenne, ugye?

D. D.: Így van. A különböző élelmiszereket könnyű divatba hozni: ahogy a gyorséttermek húspogácsás szendvicsei igazán menők, mondjuk, a fiatalok körében, ugyanúgy lehet marketinget csinálni egészséges élelmiszereknek is. És vásárolnák az emberek, hiszen például a gyorsétteremláncok szendvicse is egy erősen túlárazott élelmiszer. A magyar lakosság túlnyomó többsége esetében nem mennyiségi, hanem minőségi éhezésről beszélünk. És szerintem itt jön be az, amit mondtál: a kényelem. Kényelmessé kell tenni azt, hogy az ember áttérjen növényi típusú ételekre. Ha már hetente három napon meg tudja oldani azt, hogy hús nélküli élelmiszert fogyasszon, és ez ne feltétlenül a cheddar sajtot jelentse, hanem akár hüvelyesekből meg egyéb növényi fehérjeforrások felhasználásával készült, egészséges zöldségekből összetevődő élelmiszert, akkor máris rengeteget spóroltunk.

Cs. A./WMN: Mit tehetünk a pazarlás ellen?

D. D.: Fontos látnunk, hogy minél feldolgozottabb élelmiszert veszünk, már a gyártás során annál több pazarlást vásárolunk meg. Végül pedig mi is dobáljuk ki az ételeket a kukába. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az Európában megtermelt élelmiszerek harminc százaléka így vagy úgy, de a szemétben végzi. Ezt egyszerűen csökkenteni kell, hogyha az élelmiszer-önrendelkezésünket akarjuk fejleszteni.

Azzal, hogy minél nagyobb területeket vonunk művelésbe, csak a pazarlás fenntartását támogatjuk.

Cs. A./WMN: Fenntarthatósági témák alatt gyakoriak az olyan kommentek, amelyeket nagyjából úgy tudok összefoglalni: „Nehogy már nekem kelljen megmentenem a világot, Putyin úgyis lebombáz minket, a multicégek környezetkárosítását meg úgyse lehet befolyásolni.” Miként lehet szerinted változtatni ezen, hogy ne használjuk mentségként azt, hogy „de mi csak kisemberek vagyunk, és majd a politika, meg a gazdasági érdekek úgyis felülbírálnak mindent, amit mi teszünk”?

D. D.: Egyfelől fontos lenne tudatosítani, hogy mik a valódi értékek és mik azok a termékek, amiket a valós vágyaink helyébe próbálnak odatuszkolni. Arra épül a fogyasztói társadalom, hogy vágyakat generál bennünk a valós szükségleteink helyett, amiket persze a legtöbb esetben nem is tudunk tárgyakkal kielégíteni, ezért a belső hiányérzetünk fokozódik, emiatt pedig többet és többet vásárolunk. Ameddig nem vesszük észre a pótcselekvéseinket, mert, mondjuk, úgy akarják nekünk eladni az üdítőitalt, hogy a reklám bemutat egy vidám baráti társaságot a tengerparton, és mi azt az életérzést akarjuk megvásárolni az üdítőitallal, addig a valós vágyunk nem teljesül, hanem azt egy adott termékre vetítjük ki. Ezt nem is vesszük észre, mert mellette ott van az üdítőitalban számos olyan anyag, ami örömöt és egyben sokszor függőséget is okoz, például a cukor, amiről keveset beszélünk, pedig cukorfüggőség igenis létezik – én is voltam cukorfüggő. Szóval egyfelől fel kellene fedezni újból a valós szükségleteinket, hogy mikre irányulnak valójában a vágyaink. Ez kőkemény önismereti munka.

A másik az, hogy mi magunk is döntéshozók vagyunk, sokszor nem is vesszük észre, mennyire befolyásoljuk a saját sorsunkat. Nem szabad lebecsülni a politikát és a vállalati szereplőket.

Nagyon komolyan vizsgálják azt, hogy az embereknek milyen fogyasztási szokásaik vannak. Szerencsére az emberek eléggé látják és érzékelik, hogy a fogyasztás növekedése nem mehet végtelenségig, mert van egy véges erőforráskészletű Földünk, és a szokásaik változtatásával dönthetnek olyan nagyvállalatok termékei és olyan politikai oldalak mellett, amik ezt a véges erőforráskészletet figyelembe veszik, ez garantáltan hatással lesz a politikára is. Sajnos azonban a többség ma még a hiú ábrándok mellett teszi le a garast. 

Cs. A./WMN: Közben pedig nem biztos, hogy ez a legegyszerűbben népszerűsíthető mottó egy párt számára… hogy megtanítja majd a fogyasztókat kevésbé fogyasztani. Miközben pedig ez lenne szükséges, ez teljesen egyértelmű.

D. D.: Ez az igény a fogyasztókban kell hogy kialakuljon. Én is azt látom, hogy azok a politikai szervezetek, amelyek megpróbáltak a túlfogyasztás ellen fellépni, eddig rendre elbuktak. Nem akarom az egyénekre áttolni a felelősséget, de az embereknek fel kellene mérniük a környezeti problémák súlyát.

Cs. A./WMN: Tehát hiába könnyű mentség, hogy tök mindegy, hogy én mit csinálok, ha közben ennyi repülőgép repked Európa fölött, végső soron mégiscsak egyéni döntésen fog vagy elbukni, vagy bekövetkezni a változás?

D. D.: Nem szeretek így végletekben gondolkodni, fogalmazzunk úgy: rajtunk is múlik.

Döntenek fölöttünk, ez kétségtelen tény, de megtanulhatunk kiépíteni egy olyan immunrendszert a társadalomban és saját magunkban, ami kizárja azt, hogy, mondjuk, gazdasági érdekek szerint manipuláljanak bennünket.

Ezt megtanulhatjuk, erre azért vannak lehetőségeink, ehhez kell például az önismeret.

Cs. A./WMN: És ekkora krízishelyzetben mennyire élvez elsőbbséget az, hogy megnyugtassunk mindenkit, hogy nincs akkora baj – és mennyire szempont a környezetvédelem? Mit látsz, hogy merre billen most a mérleg nyelve?

D. D.: Hát én rendkívül népszerűtlen leszek, de azt tudom mondani, hogy ideje szembenéznünk a valósággal. A vidéki ember már látja: mostanában sok homokhátsági gazdálkodóval beszéltünk, de bárhol szét lehet nézni az országban, a vidéki emberek most nem a háborúval vannak elfoglalva, hanem inkább azzal, hogy már három hónapja nem volt csapadék. Nem tudják elvetni a tavaszi gabonát.

Már évek óta eleve csapadékmínusszal indulunk, olyan valós, kézzelfogható bajok kezdenek kialakulni, részben az éghajlatváltozás, részben hosszú évek elhibázott vidékfejlesztési politikája miatt, amiknek a megváltoztatása égetően fontos és sürgető.

A háború miatti viszontagságok emellé jelentenek plusz terhet. Tehát egyszerűen nem tudok mást mondani: szembe kell nézni a valósággal, és megtenni, amit mi egyénileg megtehetünk.

Ha teheted, március 26-án, szombaton 20.30-tól te is oltsd le a világítást, és kapcsolj ki az otthonodban minden elektronikus berendezést egy órára, ezzel is kifejezve támogatásodat közös értékeink megóvásáért!

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Paul Campbell