„Nem lehet kicsit vigyázni, meg kicsit félni, közel lenni, meg egyszerre távol is”

–

Csöngetnek. A nagyszülők állnak az ajtóban. Csillogó szemmel, tortával a kezükben. Gyereknapra hozták, mert hát fel se tudtuk köszönteni őket, Juditkám. 

Egy másodpercig toporgunk az előszobában, egyikünk se tudja hirtelen, szabad-e. 

Aztán úgy döntünk, szabad. Mert meddig féljünk még? Megöleljük egymást, és puszit is adunk. Rendesen, jól odanyomva az arcunkat az övékhez, ahogy azelőtt, ahogy a járvány előtt. 

És jólesik, te jó ég, mennyire!

Aztán kijönnek a srácok a szobájukból, puszi, ölelés. Mintha mi sem történt volna. 

Mert a gyerekek egy percre nem bizonytalanodnak el, hisz ők a mama és a papa, pont úgy, ahogy három hónappal ezelőtt. 

Mennyire megnőttek, és a hajuk is mekkora már, hogy szaladhatott el így az idő, suttogják.

Felvágjuk a tortát, és pont úgy, ahogy régen, beszélgetünk, közel vagyunk egymáshoz. Mert a félelem valahogy kifulladt, elfáradt, ahogy mi magunk is.

Hisz ez a köztes állapot valahogy olyan semmilyen. Nem lehet kicsit vigyázni, meg kicsit félni, közel lenni, meg egyszerre távol is. Legyünk óvatosak? De mennyire? És meddig még?

Szóval én úgy döntöttem, befejeztem. Egy francos járvány nekem nem mondja meg, de nem ám! Képzeletben felvettem a bokszkesztyűt és azt kiabálom, elég! Szükségünk van az ölelésre, egymásra, a közelségre. 

A színlelés is fáraszt, de egye kutya, felveszem a maszkot a boltban, és zacskóval fogom meg a zacskót is. Nem nyúlok a metróban a kapaszkodókhoz, bár a hírekben még a lábnyomom is fertőz. 

Mintha kicsit senki nem tudná, mitévő legyen. Az utcán egyre kevesebb a maszk, egyre több a nevetés a rakparton, a cukrászdák előtt ücsörgünk, a sörözőkben újra élet van.

Nem lehet csak kicsit élni. Meg félig.

Nem lehet csak félig tenni dolgokat, én legalábbis nem tudom. 

Kikopott a számoktól való félelem is, egy új beteg, két új gyógyult, az mennyi is? 

Azt mondják, ősszel újra itt lesz, csak óvatosan, mert a járvány hamarosan újra robban. És addig? Addig mi legyen? 

A boltban beszélgettem egy eladóval. Öt hónapja született meg a kisbabájuk, a nagymama két hónapig látta, majd beütött a járvány. Sokat beszéltek telefonon és persze zoomoltak meg skype-oltak, a képernyőhöz tapadva figyelték egymás arcát, a babát, de nem bírták, csak egy hónapig, aztán áthívták a nagyit. 

Hiszen csak nem szaladhat el úgy több hónap, hogy ne láthassa az unokáját, nem igaz? Megfordul már, és nevetni is szokott, annyira édesen nevet! És képzeljem, lassan elkezd kúszni-mászni! Te kibírnád, hogy nem láthatja az unokáját? Nem én, bólintottam. 

Ebben az országban, ahol olyan nehéz örülni, szeretni, hangosan nevetni, ebben az országban talán nagyobb szükség van a közelségre, mint bárhol máshol.

Nekünk, akiknek az első gondolatunk inkább a nem, mint az igen, akik előbb nézünk hátra, mint előre, akik jobban szeretünk sírni, mint nevetni, szóval nekünk ez most nem fér bele. 

Így hát, nem tudom, ki hogy van vele, de én most megyek, és megölelem a családom. A nagypapát, a nagymamát, az unokatestvéreket, szülőket. 

Mert félő, hogyha tovább hajtogatjuk, hogy nem lehet, lassan azt sem fogjuk már tudni, milyen az, amikor már már lehet. Hogy egyszer csak már képtelenek leszünk rá. És akkor ő győzött.  

Fekete Judit

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images