Bye-bye karantén = teljes erőből nyitás?

Már korábban megírtam, hogy a legtöbb kisgyerekes szülőhöz hasonlóan az elmúlt két és fél hónap nekem nem az önmegvalósításról és a magamba nézésről szólt, hanem arról, hogy futottam a hétköznapok után, és próbáltam a felszínen tartani mindent, amit muszáj volt.

Most, hogy az óvodák újranyitásával kézzelfogható közelségbe került a dolog vége, egyrészt megveregethetném a saját vállam, hogy „menő vagyok, sikerült”, másrészt le kellene vonni a tanulságokat, okosan visszatérni a valóságba. Ezzel küszködöm most, pedig a keretek adottak, de azért – ahogy mindenkinek – számtalan apró döntést kell meghozni azzal kapcsolatban, hogy mennyire vigyázunk a továbbiakban. Az nem kérdés, hogy a lányaink mennek óvodába, több okból sem, egyrészt azért, mert már most elkezdtünk házon kívül dolgozni mindketten, és bár nagy időzsonglőrök vagyunk, de ennyire azért nem.

De az, hogy mi lesz a nagyszülőkkel, a játszóterekkel (valamelyik nap forgatásra menet elgurultam egy mellett, hát, nem gyengén volt tömeges) vagy éppen a nyári tervekkel, táborokkal – mind-mind olyan apró döntések, amiket ebben a minden szakértő szerint várható csiki-csuki helyzetben úgy kell meghoznunk, hogy védjük magunkat és a családunkat, de közben a mentális egészségünket is figyelembe vesszük.

A legkisebbekét is, akik így is voltak gyerektársaságban a karantén alatt, az unokatestvérüknek és a házban lakó két másik kislánynak köszönhetően, de azért akkor is megérezték a bezártságot.

Ezért szerintem nemcsak a vírus miatt, hanem lelki szempontból is türelmesnek kell lennünk, nem szabad rögtön nyitástól zárásig oviba vinni a gyerekeket, és a kiszabadulást tömeges játszóterezéssel ünnepelni meg mindennap étteremben enni (nem mintha erre lenne pénzünk). Hanem valahogy fokozatosan, türelmesen kell visszaterelni az életünket a karantén előtt hétköznapinak számító mederbe. Mondanám, hogy mi, felnőttek is vonjuk le a tanulságokat és dolgozzunk kevesebbet, de szerintem ez nagyon álságos lenne, mindannyian kényszerhelyzetben vagyunk, és szerencsésnek számít, aki tud ugyanannyit és ugyanolyan feltételek mellett dolgozni, mint a világjárvány előtt.

Karanténlista és kedvenc karanténfotók

Jól hangzik ez a fokozatos visszarázódás, de ehhez hozzátenném, hogy a teljes családom nevében mondhatom: mi nem vagyunk türelmes emberek. Kicsit sem. Inkább olyan „bumm, bele ezerrel” típus mindenki, aminek persze vannak előnyei, de ezek között ritkán szerepel a fokozatosság meg a megfelelő tanulságlevonás.

Így nekiálltam annak, amit ilyenkor szoktam: listába szedtem, hogy mi volt a jó a karanténban, mit kellene megtartani a jövőre vonatkozóan. Amitől meg elkapott egyfajta karanténnosztalgia, még úgy is, hogy egyébként ezen a héten még biztos, és a jövő héten is javarészt maradunk alapvetően itthon.

1. A gyerekeink szuperönállóak, akikre sokkal több dolgot bízhatunk, mint amennyit sokszor megtettünk, és csodásan feltalálják magukat – ezt a jövőben is érdemes kihasználni.

2. Sokkal praktikusabb az online bevásárlás, eddig is csináltam alkalomszerűen, de komolyan mondom, hogy ezentúl be sem teszem a lábam a hipermarketekbe.

3. A Harry Potter a karantén alatt lett az életünk szerves része, és szerintem a következő pár év ennek a jegyében fog telni. Sokat dilemmáztunk, hogy engedjük-e a kisebb lányunknak (nemsokára ötéves lesz), de nem bántuk meg, mert hihetetlenül jól érti és kezeli:

„Anya, ugye ez nem varázslat, hanem az anyája csinálta, mert megáldozta magát Harryért?”

– teszi fel a kérdést téves szóhasználattal, de tökéletes értelmezéssel, amikor negyedszer látja az első részből készült filmben azt, ahogy Mógus nem tudja megérinteni Harryt. (A filmből csak az elsőt nézhették meg, könyvből viszont a negyediknél tartunk, tovább nem megyünk, de állítólag elölről kezdjük, ha ezt is elolvastuk – és ez pont az ovikezdéssel egy időben lesz.)

két kislány egy csomó körömlakkal és két tállal játszik
Ez egy bájitaltanóra, ha esetleg nem lenne nyilvánvaló

4. Sokkal kevesebb készételt, kész péksüteményt ettünk és vettünk az elmúlt hetekben, annak ellenére is, hogy a kenyérsütésnek teljesen ellenálltam, de heti egyszer készült négy darab kalács, és az elég jól megoldotta a napi öt gyerekétkezés problémáit, amivel még mindig küszködöm a kalácsmentes napokon (pedig néha sütök kiflit és babkát is). A sok sikerélmény mellett, hogy a gyerekeim mi mindent megesznek, azért volt néhány vicces kudarc is, például a gyümölcsrizs:

– Mi lesz az uzsonna?
– Gyümölcsrizs.
– Jaj, ne.
– Miért, nem szereted?
– Nem tudom, mi az.
– Akkor miért „jaj ne”?
– Mert nem is akarom megtudni.

két fonott házi kalács
Ezt a kalácsot a lányaim fonták (sajnos a tésztafelelős még én vagyok)

(Arról, hogy milyen titkos praktikát tanultam az ételek ovissá tételéről, és miket főztem a karantén alatt, jövő héten írok.)

5. A mi karanténunkat a francia kártya és néhány társasjáték mentette meg. Egyrészt a gyerekeim megtanultak römizni, amit tutira nagyon sokat fogunk játszani a karantén után is. De az is kiderült, hogy melyek azok a társasjátékok, amik ötödszörre is érdekesek (a Rókanyomon, a Concept Kids, az Imagine Kids, az Uno, a Dobble – most épp a Harry Potter-es – és a Qwirkle). 

A felsorolásból az a legfőbb tanulság, hogy a gyerekek nélkülünk is azokkal a játékokkal játszanak szívesen (nyilván nagyobb korban, nem háromévesen), amelyek a számunkra is élvezetesek, amikkel mi, felnőttek is szívesen játszunk, izgulunk, versenyzünk vagy éppen kooperálunk.

Ezentúl egyetlen olyan társast nem veszünk meg, ami nekünk nem tetszik, ez biztos.

Ezeket mindenképpen továbbvisszük, de általános érvényű tanulságból mindössze annyit tudok mondani: legfeljebb annyit tanultunk meg, hogy sok mindent kibírunk.

Ez, mondjuk, nagyszerű, de azért remélem, így az újranyitás kapujában, hogy ezt a csodás képességünket most egy picit félretehetjük. És könnyed hétköznapoknak nézünk elébe. Mondjuk, nem látok rá olyan sok esélyt, de jó lenne.

Tóth Flóra

A cikkben szereplő fotók a szerző tulajdonában vannak