„Nem a tanmenet, nem az óraterv vezérli az iskolát, hanem a jóérzés” – Egy iskolaigazgató gondolatai az újraéledő suliból

–

A mi iskolánkban nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki utálna suliba járni. Persze sokan vannak, akik bizonyos részeit nehezen viselik az együttlétnek, a kötöttségeknek. Van, aki korán kelni gyűlöl, (tanár és diák egyaránt), van, aki most nem érzi jól magát a közösségben, inkább egyedül tanulna vagy tanítana, és persze sokan vannak olyanok, akik még a tanítást is hajlandók elviselni, ha végre emberek között lehetnek. Az egész járványhelyzet csúnyán megrángatta az életünket, és fókuszba helyezett olyan kérdéseket, amik felett el szoktunk siklani. 

Miért nem jön egy gyerek iskolába? Miért nem jön egy tanár iskolába?  

Van, akinek a szülei félnek. A gyerekek varázsvilágban élnek, sokkal kevésbé racionálisak, mint a felnőttek. A közeledő teherautó láttán nem kell sokat beszélni nekik arról, hogy miért nem szabad a kereke alá kerülni, miért kell nagyon körülnézni, mielőtt lelépünk a járdáról. A vírus azonban nem látszik, nincs ijesztő hangja, a gyerekekből egy ilyen láthatatlan „lény” nem vált ki védekezési reflexet. Természetesen meg tudják tanulni, hogy tartani kell egy ilyen láthatatlan ragadozótól, de mivel semmilyen érzékszervi élményük nincs ezzel kapcsolatban, nem úgy viselkednek, mintha vészhelyzet lenne. Összebújnak, találkoznak egymással, sugdolóznak, kezet fognak. 

A félelem, hogy a gyerek megfertőződik a közösségben, valós. Előfordulhat, hogy ez végzetes lehet a család valamelyik tagjára nézve. Az ilyen esetek azt mutatják, hogy van alapja a félelmeiknek. 

Ahol a családban vagy a barátok között már bekövetkezett a tragédia, ott éget a fájdalom és a félelem.

Vannak, akiket nem féltenek a szülők

Ők azt gondolják, hogy a gyerek számára sokkal rosszabb, ha nem találkozhat hónapokon keresztül a társaival, a tanáraival, hogy az ilyen módon felhalmozódó lelki teher sokkal negatívabb hatással van a gyerekre, mint az, ha esetleg kisebb tünetekkel átesik ezen a nyomorult betegségen. 

De van olyan is, aki már átesett a Covid-fertőzésen, és hónapok óta csak azt várja, hogy ezután visszakaphassa a korábbi életét. 

Akiknél már vélhetően kialakult az immunitás, mert már megkapták mindkét oltásukat, akik úgy tudják, hogy a jelenlegi körülmények között már mindent megtettek a saját és mások érdekében, nem véletlenül szeretnék már iskolába járatni a gyereket. Teljesen igazuk van.

Vannak tanárok, akik nagyon tartanak a jelenléti oktatástól

El tudják elképzelni, hogy esetleg pont az ő órájukon kerül át egyik gyerekről a másikra a fertőzés, hogy a tanáriban kitör a baj. Vagy éppen érettségire készül a gyerekük, és egy esetleges megbetegedés, karantén törölheti az idei vizsgát. Vagy a rokonaik orvosok, akik nekik könyörögnek, hogy ne nyissák megint ki az iskoláikat, mert ezt már nem fogja tudni elviselni az egészségügy. 

Minden aggodalom megalapozott.

Vannak tanárok, akik már nem akarnak többé digitálisan tanítani

Akik már annyira kilúgozódtak az elmúlt hónapok online feszültségei következtében, hogy egyszerűen nem bírják tovább ezt a műfajt. Belefáradtak, embert akarnak látni, tanítani akarnak úgy, ahogy tudnak. 

Mert az az élmény, hogy beszélgethetek a folyosón a gyerekkel, és így talán kibillentem a rossz hangulatából egy grimasszal, olyan elevenen éget belülről, hogy ez mindent felülír. Tanítani ugyanis élőben jó. 

Mit tehet ilyenkor egy iskola? 

Semmi mást, mint ami a dolga. Amit békeidőben csinál. Ez pedig nem más, mint a megfigyelés, a megértés, és az ebből fakadó tevékenység. Ha látjuk, hogy mi zajlik körülöttünk, ha nem a mi igazunkat próbáljuk másokra erőltetni, hanem azzal dolgozunk, ami épp van, akkor tovább tudunk lépni. 

Az iskola dolga nem az, soha nem is az volt, hogy „leadja a tananyagot és utána számonkérje”. Az iskolában élet zajlik, ezt az életet kell úgy újraindítanunk, hogy a lehető legtöbbet tudjon megélni ebből mindenki. 

A tapasztalat azt mutatja, hogy nem azért nem akar valaki visszatérni most, mert nem tartja jó helynek az iskolát, mert nem gondolná fontosnak a tanulást és a tanítást. Aki nem akart most visszatérni, az egyszerűen fél. És nem lehet ezzel mást kezdeni, mint elfogadni ezt a megélését, és abban segíteni, hogy ez a félelem fokozatosan megszűnjön. Azt is látjuk, hogy akik vissza akarnak térni, azok nem azért térnének vissza, mert nem érdekli őket a többiek sorsa. Megkérdőjelezni a legbelső megélésüket méltatlan és értelmetlen.

Mégis mit lehet csinálni? 

Nekünk az egyetlen, de nagyon fontos ötletünk az volt, hogy mindent a szabadba vittünk ki. Ha esett, ha fújt, próbáltunk mindenkit az udvaron, a környék hegyes-völgyes vidékén fogadni. A gyerekek számára nagyon fontos volt a viszontlátás, nagy számban meg is jelentek, sokan csak ilyen szabadtéri körülmények között érezték biztonságban a gyereküket. És természetesnek vettük, hogy voltak családok, akik még nem jöttek, akik kivárnak. 

Az is fontos volt, hogy a tanárok is a saját biztonságuknak megfelelő szinten vehessenek részt az órákon. Senkit nem köteleztünk arra, hogy felvegye a jelenléti munkát, mindenkit egyesével megkérdeztünk arról, hogy milyen körülmények között tudja elképzelni a következő hetekben a közös munkát. Beugrottunk, helyettesítettük egymást, újragondoltuk a napirendünket. 

Nem a tanmenet, nem az óraterv vezérli az iskolát, hanem a jóérzés. 

És ez a jóérzés megillet mindenkit, most különösképpen. Ebből tudunk erőt nyerni, innen tudjuk újraépíteni az életünket, rehabilitálni a tanár-diák-szülő viszonyt. 

Hogy újra meg tudjuk fogni egymás kezét, ezt az alkotó, imádkozó és áldást osztó végtagot.

Kökéndy Ákos

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/kali9