– 

Kispályásként kezdtem a ’90-es évek második felében

A legjobb egyetemi barátnőm külföldre költözött. Egy-egy telefonhívás ára csillagászati összegekre rúgott, a technika pedig közel sem kínált olyan lehetőségeket, mint ma, így jobbára két módszer maradt a kapcsolattartásra. Hetente kétszer jártam postára a kézzel írt, élménybeszámolókkal teletömött borítékokat feladni. A Hollandiába küldött levelek árát elég volt kivarázsolni a megélhetésre alig elég kezdő fizetésemből, így amikor senki nem volt éppen az irodában, suttyomban a céges faxról küldtem egy-egy oldalt a legfrissebb hírekkel, majd a sikeres küldést igazoló papírdarabot a táskám mélyére rejtettem.

Két postai látogatás között pedig lelkesen csekkoltam, hogy vajon rejt-e színes, érdekes bélyeggel és az ismerős hanyag betűkkel megcímzett borítékot a postaládám. Mindössze négy hónapig tartott az intenzív levelezés, de

a sűrű postai látogatások és az illegális faxhasználat még mélyebbre fűzték azokat a szálakat, amelyek az egyetemi évek, az átszenvedett vizsgaidőszakok, a megosztott puskák és az átbulizott, átbeszélgetett éjszakák során kialakult.

Szerepcsere és Skype

2007-ben a szerep változott: én költöztem. Naivan és mentális csomagomban nem kis idealizmussal indulhattam neki az elválásnak, mert egy percre sem jutott eszembe, hogy az igazán szoros baráti kapcsolataimra a távolság hatással lesz. Én már jóval szerencsésebb helyzetből nyitottam, hála a technikai újításoknak; az első hetekben a barátaimtól várható e-mailek már kora reggel kiugrasztottak az ágyból, és tényleg nagyüzemben műveltem az online kapcsolattartást, amelynek fénypontját a Skype- és a telefonhívások jelentették. Ekkor még szimplán a számítógép mellől, így munka után loholtam haza a kapcsolattartást jelentő gép elé.

Szerencsére Steve Jobs hamar közbelépett, de azért némiképp árnyalta addigi hurráoptimizmusomat a távolság és az egyre fogyatkozó reggeli e-mailek. Az évek során, amiket  külföldön töltöttem, sokan lemorzsolódtak, ezek az olykor csalódást jelentő eltűnések az én idealizmusomat is megtépázták.

Voltak, akik időről-időre eltűntek, másoknak én tűntem el egy-egy időszakra az életéből, de a kapcsolat szálát ugyanott tudjuk felvenni, ahol egykor letettük: beszélgetések indulnak el ugyanolyan hangnemben és lendülettel, mint fél éve.

A barátságok ugyanúgy változtak, mintha egy városban vagy országban lettünk volna: vannak, akik megmaradtak, vannak, akik időről-időre feltűnnek, és vannak, akiket messzire sodort a távolság.

Ma már minden lehetséges

Ugorjunk újabb tizenkét évet előre: a kommunikációs eszközök olyan széles skálája áll rendelkezésünkre, hogy real time-ban műveljük a világ két pontjáról mindazt, ami szerencsés esetben egymással szemben történik. Borozgatunk, Skype-on keresztül világot váltunk meg, gyereknevelési tanácsért jajveszékelve hívom egy másik barátnőmet, vagy alig várom délután kettőkor Kínában, hogy hetet üssön otthon az óra, és az irodai drámákat elmesélhessem a barátnőmnek, mielőtt munkába indul, vagy szimplán csak egy üzenetet írjak a tengerentúli barátnőimmel közös csoportba, akiket már külföldön „szereztem be” és akikkel a havi egy közös Skype-beszélgetést semmi pénzért nem hagynám ki.

Virtuálisan is működik?

Ugyanolyan az online térbe helyezett barátság, mint a hagyományos? Nem áltatnék senkit azzal, hogy ugyanolyan. Nem lehet csak úgy felugrani egy kávéra, nem lehet megölelni a másikat, amikor éppen elkeseredett, nem lehet spontán összefutni munkahelyi vagy szerelmi kríziskezelésre.

A fizikai kapcsolat nagyon sok eleme, a közelség, az elérhetőség hiányozhat, de azt gondolom, hogy a helyzet adott: a barátaim otthon és a világban szétszórtan vannak, én pedig tőlük legalább tizenkét órás repülőútra. Eszközök viszont vannak, amelyekkel a helyzetből szerintem ki lehet hozni azt, amivel egy barátság igenis szorosan fenntartható.

Képeslap a múltból

Évekkel ezelőtt a Terror Házát mutattam meg a férjemnek, és szíven ütött az egyik falra kirakott képeslap: valamikor a ’60-as, ’70-es években küldhette valaki a szeretteinek. Az alig tenyérnyi felületre – nemcsak a terjedelmi korlátok, de politikai okok miatt is – pusztán néhány sort lehetett beleszuszakolni mindabból, amit a feladó átélt, megélt, érzett, megosztott volna. A keresztmetszetét mindannak, ami az ő akkori élete volt éppen. Én úgy érzem, azzal az öt barátnőmmel, akikkel a távolság ellenére is mély és szoros maradt a kapcsolatom, a mindennapjaink jelentős részét megosztjuk.

Megkérdeztem minderről azt a barátnőmet, akinek a leveleket hordtam ’96-ban a postára. Egész pontosan ezt írta: „Kapcsolatot akkor lehet tartani, ha igazán szeretnénk. És akkor bármilyen akadályon átmegy.” Azt hiszem, idealizmus nem csak belém szorult.

Ja, és hogy miben volt igaza Szécsi Pálnak? Valószínűleg szerelemre vonatkoztathatta, de ebbe nagyon beletrafált: „A távolság a kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja.”

 

Trembácz Éva Zsuzsanna

Szerzőnk írásait ITT is elolvashatod, érdemes követni a szerzői oldalát!

Kiemelt képünk illusztráció