–

Attenborough mesél. Mesél, méghozzá tökéletesen. Egy pillanatig sincs kétséged afelől, hogy minden szava igaz. És ezt az igazságot úgy építi, hogy nem szédít el szinte fojtogató mennyiségű ténnyel, adattal, ehelyett történetet mond. Mesterien felépített narrációja eggyé vált a természetfilmek hangjával. Olyan minőséget hozott létre, ami utánozhatatlan: ha nem ő mesél a pingvinről, a lajhárról, a bambuszról, szinte gyanakodni kezdünk. Ráadásul nem csak a szakma tiszteli, hiszen bárhol felbukkan, bármit mond, odafigyelnek rá. Talán nincs még egy ilyen alak a földgolyón.

Látva őt azonnal tudjuk, hogy mindannyiunknak elemi szüksége van ilyen óriásokra, akikre így tudunk felnézni. Mert ő nem lenéz minket, hanem felemel magához.

Teszi ezt szelíden, de olyan lelkesen, hogy majd’ leugrik a képernyőről.

A rajongása ragadós. Nem tudóskodik, nem tartja el magától vizsgálata tárgyát, hanem magához öleli és ott mutatja meg, a szívére szorítva. Semmi hűvös, okoskodó magyarázgatás, tőle azt tanuljuk, hogy az igazság szép is. Megmutatja, viszonyul hozzá, gyönyörködik benne és ellenállhatatlanul odavonz minket is.

És indul a varázslat: az élet sokféleségének megismerése ugyanis kéjes gyönyör.

A világunk tele van kérdésekkel, feladatokkal, és az élet mindegyikre válaszol. Mert micsoda elképesztő világ az, ahol lehet denevér és lehet vakond is, és lehet rénszarvas és lehet poloska is, és lehet moha is és lehet pálma is.

Attenborough pedig csavar egyet mindezen és jelzi: ezek a lények értelmetlenek önmagukban. Itt minden lény rendszerben él. Művészien közelít rá valami jellemző és lényeges tulajdonságra, majd kitágítja a látókörünket és megmutatja, hogy micsoda összefüggésekre bukkanhatunk, ha hajlandóak vagyunk levetni a szemellenzőnket.

A klub, amelybe Attenborough beemelt minket