Az új év első napjaiban az emberek többsége a buli fáradalmait piheni ki. Napilapos újságíróként ezeket a napokat gyakran önként vállaltam el ügyeletesként, hogy azok a kollégák, akik bulizni voltak, józanodhassanak. Én bulizni ugyan imádok, alkoholt viszont nem iszom, így nekem mindig könnyebben ment a regenerálódás. 

Nem csak egy ideje nem iszom. Soha nem is ittam. Valójában még csak meg sem kóstoltam az alkoholt. Soha életemben.

Ez az a néhány mondat, amelynél a beszélgetőpartnereim többnyire azt hiszik, szórakozom velük. Várják, hogy elnevetem magam, kacsintok, és finom eleganciával közlöm, hogy bocs, az Anonim Alkoholisták óta leszoktam. Vagy épp a klinikai halál állapotából jöttem vissza tizenhét évesen egy jól sikerült buli után az alkoholmérgezés miatt.

Tulajdonképpen bármit könnyebben elhinnének, mert hát olyan nincs, hogy valaki harmincnégy évesen még csak nem is kóstolt alkoholt.

De van – tárom szét a karom ilyenkor. Jó, akkor biztosan drogozom – jön a válasz.

Szinte vezényelni tudnám már, melyik pillanatban milyen felelet érkezik, és én arra mit fogok mondani. A kérdező többnyire észre sem veszi, milyen elképesztően tapintatlan és tolakodó. Ilyesmiket szoktak firtatni: expasim vagy valamelyik családtagom volt alkoholista? Én kerültem esetleg a detoxba, azért nem iszom?

Mintha az volna a világon a legtermészetesebb dolog, hogy az ember iszik. Mintha azzal, hogy nemet mondok az alkoholra, áruló lennék, szabályszegő, törvényen kívüli.

Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy köszönöm, nem kérek.

Nyilván sok oka van annak, hogy tizenévesen nem kezdtem el inni úgy, ahogyan a kortársaim. Kelet-Magyarországon nőttem fel, sok mindent láttam és éltem át, ami miatt finoman szólva sem vonzott a piálás.

Másrészt az, ami miatt nagyon sokan isznak – az úgynevezett oldódás – az én esetemben értelmezhetetlen. Nekem a bulihoz nem kell semmi a világon, csak kedv és jó zene. Ha nincs kedvem, hat lóval sem vontathatnak el semmilyen nyilvános eseményre. Ha viszont van, akkor én leszek a legnagyobb partiarc.

Éveken át indítottam a szombatokat és vasárnapokat a Blaha Lujza téri gíroszosnál a Merlinből vagy a Kultiból hazafelé sétálgatva. Húsz éve majdnem minden Szigetet végigtolok. Eleinte úgy ment ez, hogy nappal dolgoztam, hajnalig pörögtem, aztán beestem a sátramba, és két óra alvás után oktattam tovább kosárfonásra a részeg hollandokat.

Manapság kicsit lazábban nyomom – napi hathét koncertet bírok. Ha valaki koncert vagy buli után közvetlenül találkozik velem, gyakran nem hiszi el, hogy nem vagyok teljesen „bemindenezve”,

ugyanis a zene és a tánc okozta eufóriától gyakorlatilag produkálom az összes tipikus részegségi tünetet. Ha sok időt töltök a mélynyomó előtt (márpedig általában sok időt töltök), akkor még egyenesen menni sem tudok. Az erről szóló kutatásokat hosszasan lehetne taglalni (egyes szakértők szerint a basszus orgazmusközeli állapotba képes hozni a nőket) – de most nem ez a lényeg, hanem az, hogy nekem senki ne jöjjön azzal, hogy kihagyok valamit.

A hardcore punkhoz köthető straight edge-mozgalom ellenkultúra-jelleget kölcsönöz az alkohol-, drog- és dohányzásmentes életnek, Magyarországon azonban egyszerűen nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy én így élek. Az a vehemencia, ahogyan rá akarnak beszélni az ivásra, gyakran szórakoztató, néha viszont egyenesen rémisztő. Néha még a családi koccintásokon is előfordul, hogy a családi béke érdekében muszáj egy pohár bort fogni a kezembe a tószt alatt – mintha gyümölcslével nem lehetne koccintani!

Előfordult, hogy – baráti társaságban! – alkoholt raktak az alkoholmentes koktélomba, amíg kimentem a mosdóba. Amikor a számhoz emeltem a poharat, megcsapott a jellegzetes szag, és nem ittam bele. De a kérdést elég gyakran teszem fel magamnak:

vajon ennyire idegesítő a többség számára, hogy „köszönöm, nem kérek”? Miféle hülye önigazolást jelentene az bárkinek, ha egyszer én is lerészegednék? Mintha valami ostoba fétis volna életében először leitatni valakit. Mi ez, az első éjszaka joga? Elvenni az alkoholszüzességemet?

Nem, nem félek, hogy alkoholista leszek. Ha 34 évig nemet tudtam mondani minden különösebb gond nélkül a piára, valószínűleg nehezen csúsznék bele ilyesmibe.

Nem, a kedvedért sem iszom. Pláne, hogy alig ismerjük egymást. Udvarias vagyok, ezért nem mondom ki hangosan, de mégis mit képzelsz magadról, hogy azt gondolod, miattad feladja valaki a több mint három évtizedes életmódját?

Nem, akkor sem iszom, ha szerinted meg kellene kóstolnom ezt a sokputtonyos tokaji aszút/kézműves sört/hipszter gint. Szerintem te hallgathatnál sokkal kevésbé szar zenéket, de mégsem üldözlek a Spotify-listámmal meg egy fejhallgatóval egész este.

Nem, nem azért nem iszom, mert terhes vagyok vagy gyógyszert szedek. Tulajdonképpen mi közöd is van bármelyikhez?

Nem, nem azért nem iszom, mert nem bírom a piát. Fogalmam sincs, bírom-e, hisz épp most mondom, hogy sohasem kóstoltam. Várjunk, akkor most te vagy részeg, hogy nem érted, vagy azt állítod, hazudok?

Nem, akkor sem iszom, ha tovább ordítod, hogy „naaaa, hát a dianás cukorka meg a konyakmeggy ALKOHOOOOL, hát akkor már mindegy!” Azt majd én eldöntöm, szerintem mindegy-e, ugye, nem gond?

Nem, akkor sem iszom, ha szerinted „tök mindegy, iszom-e, hiszen manapság úgyis mindenki rákos lesz”. (Bocs, de normális vagy?)

Nem, akkor sem iszom, ha szerinted napi egy pohár bor egészséges, és nagyanyád is megmondta, hogy fél liter pálinka jobb a megfázásomra, mint az antibiotikum. Nekem a hársfavirágtea is bevált, úgyhogy köszi.

Nem, akkor sem iszom, ha ilyen lesajnálóan nézel rám. Nem kell szánnod, amiért nem kérek alkoholt. Amint látod, nem a sarokban sírdogálok ebben a partiban sem. Egyszer, egy elég durvára sikerült házibuli után másnap felhívott a házigazda: „cseszd meg, Adri, mi legalább részegek voltunk”… Szóval köszi, nem kell a szánalom.

Nem, képzeld, akkor sem fogok ma elkezdeni inni, ha neked életed legjobb dugásai mind részegen történtek, és az egy másik dimenzió. Szívesen meghallgatnám amúgy erről a másik felet. (Apropó, ki mondta, hogy ez a kettőnk vonatkozásában releváns információ?)

Nem, akkor sem iszom, ha szerinted így nem ismerem meg a valódi énemet. Szerintem elég szomorú, hogy az elméleted szerint a Föld lakosságának nagy része a hétköznapokban tulajdonképpen szerepet játszik. Én nem.

Nem, akkor sem iszom, ha huszadszor hallom ma este, hogy mennyivel színesebbnek és érdekesebbnek látnám a világot, ha innék. Szerintem például akkor is sokkal színesebb és érdekesebb lenne, ha például olvastál volna egyetlen könyvet is A kőszívű ember fiai óta, és lenne miről beszélgetnünk a piáláson kívül, mégsem kiabálom körbe a társaságban, hogy „úristen, hallottátok, hogy nem olvas”?

Nem, akkor sem iszom, ha harmadszor nyomod a kezembe a pezsgőspoharat, hogy „ne tegyem már tönkre a bulit”. Szerintem a bulit az olyan erőszakos seggfejek teszik tönkre, mint te.

A sor hosszan folytatható, hiszen a magyar ember igen leleményes, ha azt kell nagy garral megmagyaráznia, miért nincs rendben az, hogy valaki nem iszik.

A kedvencem: „ne hordjam már ennyire fenn az orromat, hát, minden normális ember iszik!” (Megtörtént. Többször is mondták.) Oké, akkor én nem vagyok normális. De tulajdonképpen téged miért is zavar, hogy én köszönöm, nem kérek?

Csepelyi Adrienn