–

Oda neki mindent, ha már nekem nem jött össze

A rendszeres testmozgás evidencia, de nagyon fontos szülőként a megfelelő arányérzék. Megtalálni a középutat a tanulás, a szabadidő és a pihenés, a családi közös programok, a gyerek egyéb érdeklődései és a sport között.

Ennek a sok-sok mindennek bele kellene férnie a hét hét napjába úgy, hogy közben senki nem bolondul bele a logisztikába (ki megy a gyerekért, hogy jut át furulyaóráról a tornacsarnokba, ki viszi el versenyre stb.).

Furcsa módon néha pont azzal okozunk kárt a gyereknek, ha mindent meg akarunk adni neki. Ha mindazt, amit nekünk nem volt módunk és lehetőségünk gyerekként kipróbálni, megélni, sikerre vinni, most rázúdítjuk.

Igen ám, csakhogy neki is csak 24 órából áll a nap, sőt az is lehet, hogy neki más (sport)álmai vannak, mint nekünk.

A szülői túlterhelés egyik dimenziója a „hogyan sűrítsünk bele minél több mindent egy gyerekkorba” című játék, amit alapvetően középosztálybeli családok űznek előszeretettel, és sok tekintetben inkább egymással meg önmagukkal versenyezve, mintsem a gyerekeik szükségleteiben gondolkozva.

Ha egy tanácsot kellene adnom arra, hogyan kerülhetjük el ezt a fajta túlterhelést, akkor azt az ökölszabályt mondanám:

ha a gyereknek nincs átlagosan naponta legalább két óra totális szabadideje, és ha havonta több mint egy hétvégén „hivatalos sportprogramon” (például verseny) kell részt vennie, akkor magas a kockázata a túlterhelésnek.

Ez persze függ a gyerek életkorától meg egyéb programjaitól is, de ha azt látjuk, hogy már nem olyan elkötelezett, és nem imádja  azt, amit sportol, akkor első lépésként érdemes a terhelés csökkentésén gondolkozni, és tenni a kiégés ellen. Nem feltétlenül magával a sporttal vagy a műfajjal van a gond. Az is lehet, hogy egyszerűen csak túl lett tolva az egész.

A ló két oldala

Ha a gyerek abba akarja hagyni a sportolást, vagy más sportot akar űzni, vagy éppen fogalma sincs arról, hogy mit akar sportolni, ezért félévenként másban próbálja ki magát, akkor komoly szülői dilemma, hogy mivel és hogyan teszek jót. Engedjem-e a gyereket szabadon kísérletezni, vagy inkább a kitartást tanulja meg, és akkor is csinálja végig az évet, évadot, versenyszezont stb., ha amúgy már a háta közepére kívánja az egészet?

Ezekben a helyzetekben (is) érdemes többet megtudni a háttérben álló okokról. Engedni a gyereknek, hogy szabadon megfogalmazhassa a kétségeit. Fontos, hogy kompromisszumra törekedjünk vele, és vitassuk meg vele a saját érveinket is.

Az egész családnak jót tesz, ha ezekben a beszélgetésekben, és a gyerek sporttal kapcsolatos döntéseiben mindenki részt vesz. Nemcsak a sport nevel az életre, és tud pozitív jellemformáló lenni, hanem az is, ahogyan a sporttal kapcsolatos döntéseket a család meghozza. 

Egyik gyereknek sem tesz jót, ha szabadon rángathatja a szüleit, és mindig az történik, amit ő akar. Ahogyan az sem tesz jót neki, ha belekényszerítik olyan helyzetekbe, amikben nem érzi jól magát.

Beszéljünk, beszélgessünk, érveljünk, legyünk nyitottak, értsük meg a gyerekünket. És ami a legfontosabb: elsődlegesen az ő szükségleteit és véleményét tartsuk szem előtt (és ne például az edzőét vagy más idegenekét). Csak így tudunk jó döntéseket hozni.

Fontos tudni, hogy hol a határ, hogyan tudunk odafigyelni arra, hogy ne terheljük túl a gyerekünket se fizikailag, se érzelmileg. Ehhez tudni kell, hol van az a pont, amikor már rólunk (szülőről) szól a dolog, és nem a gyerek szükségletéről.

A sport maradjon az, ami: sport

Mindezeken kívül ennek az egész gyerekkori sportolásnak van még egy dimenziója, amit fontosnak tartok.

Azt mutatják a kutatások, hogy a sporttal kapcsolatos döntések nagyon komolyan köthetők az apákhoz (és nem csak a fiúk esetén). Ha azt nézzük, hogy milyen területeken veszik ki a részüket aktívabban az apák a gyereknevelésből, akkor a sporttal kapcsolatos szerepvállalás igen előkelő helyezést ér el. Az apák ritkábban mennek el iskolai szülői értekezletre, nem biztos, hogy meg tudják oldani, hogy ott legyenek a farsangi bulin, de a többségük ki nem hagyna egy fontos versenyt, és ha teheti, megoldja, hogy megnézze az edzéseket is. Biztosan sokan láttátok azt a videót, ahol apukák balettoznak együtt a kislányukkal – ha mégoly esetlenül és viccesen is, nem lehet nem észrevenni a gyerekek boldogságát, és hogy mennyire díjazzák ezeket az erőfeszítéseket.

A gyerek sportolása tehát az apák aktívabb szerepvállalását is támogatja, lehetőséget ad beszélgetésekre, közös élmények gyűjtésére.

Ezért is fontos, hogy a sport megmaradjon annak, ami. Sportnak. És ne legyen belőle „a nagybetűs életre nevelés”, folyamatos számonkérés, a siker hajszolása és így aztán brutális stresszfaktor.

Ha jól csináljuk, az egész család profitál a gyerek sportolásából, és a családi közös sportprogramokból. Azonban a sportolás nagy csapdája, hogy (látszólag) jól mérhetők az eredmények és nyomon követhető a fejlődés. Ha a szülő az eredményekre fókuszál, és az elért pontokat számolja csak, akkor komoly károkat tud okozni, hiszen a sport a gyerekek számára általában és döntően nem a helyezésekről szól.

A gyerekek azért sportolnak, mert örömforrás, mert így együtt lehetnek a barátaikkal, mert szabadon játszhatnak, mert tetszik nekik, ahogyan a testük izmosodik, mert jó érzés csapatban lenni, mert a sport gyerekkorban is endorfint termel, és egész egyszerűen jó érzés csinálni.

Érdemes szülőként nekünk is elsősorban erre odafigyelnünk, és ha azt látjuk, hogy ez sérül, akkor megállni egy pillanatra, és elgondolkozni, nem léptünk-e át valamilyen határt. 

Dr. Gyurkó Szilvia

Ha érdekel a téma, nézd meg két korábbi írásunkat: Fiala Borcsáé ITT, Both Gabié pedig ITT olvasható