A szabadság bennem van, csak nagyon nehéz kiengedni onnan

–

A saját szabadságom

Akármilyen kellemetlen is, de be kell látnom, hogy elsősorban saját magammal kellett megvívnom a szabadságharcomat. Nem tudom, miért nem engedem meg magamnak többször is, hogy – minden kötöttséget hátrahagyva – tényleg azt tegyem, amit szeretnék, amire vágyom. Az év nagy részében ugyanis hihetetlen sóvárgás van bennem erre. De most végre sikerült, és

a szabadságom alatt mélyen elgondolkodtam azon, milyen gátak akadályoznak meg ebben, és főleg, hogy miért építettem fel magamban ezeket a kellemetlen korlátokat.

Anyarabság

Először is ki kellett törnöm az anyaság csodás, de olykor kínzó rabságából. Három kamasz gyerekkel osztom meg a mindennapjaimat. Nagyon jó a viszonyunk, de néha bizony vágyom arra, hogy „anyaszabadságot” is kapjak. Főképp azért, mert egészen kicsi koruk óta én vagyok az, aki a hétköznapok sokszor kaotikus „rendjét” igyekszem kézben tartani, mivel már nagyon rég elváltam az édesapjuktól. A szülői kapcsolatunk viszont idillinek mondható.

Ezért most sem okozott gondot, amikor azt mondtam, szeretnék elmenni egy egész hétre, addig legyenek nála a gyerekek.

Szabadság=szerelem?

Az elmúlt években szinte kivétel nélkül, minden szabadságomat a szerelmemmel vagy a gyerekeimmel töltöttem. Ezek tényleg csodás élményekkel ajándékoztak meg bennünket, de rá kellett jönnöm: a barátomtól is szabadságot kell kapnom ahhoz, hogy valóban azt tehessem, amit nagyon szeretnék. Nosza! Kértem és kaptam.

Munkarabság

Egy online szerkesztőségben dolgozom, és az online élet bizony nem áll meg sem hétvégén, sem karácsonykor. Mindig van egy következő cikk, aminek a szövegét nekem kell gondoznom, és mindig történik valami váratlan esemény, ami miatt nem az lesz, amire készültem. Mondjuk, este tízkor derül ki, hogy mégsem az a cikk jelenik meg reggel hat harminckor, amit már készre olvastam, hanem egy másik. És akkor újra kell tervezni. Kicsit olyan ez a munka, mint a szoptatási időszak az anyaságban. Mindig készen kell állni. Ez könnyen netfüggővé teszi az embert. Sajnos én sem vagyok érintetlen ettől.

A multitasking nagyon trendi dolognak tűnik, de ha huzamosabb ideig csináljuk, átfordul valami másba. Nevezzük csak nevén: ez nem más, mint egy combos figyelemzavar.

Szabadság=határidő?

A szabadság apropóját egy kőkemény leadási határidő adta. Micsoda paradoxonnak tűnik! Leadási határidő és szabadság? Igen, ugyanis egy meseregényt kellett megírnom egy hét leforgása alatt. Nyilván nem a semmiből. Megvolt az elfogadott szinopszis, és az első fejezetet készre írtam, így több körben egyeztettem a kiadóval. Már fél éve tudtam, mit akarok írni, csak azt a fránya időt nem sikerült kiszakítani rá a hétköznapok taposómalmából. Kicsit kétségbe voltam esve, hiszen semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy ezt a könyvet megírhassam, mégsem voltam képes megvalósítani.

Úgy tűnt, minden és mindenki akadályoz engem ebben: a három kamaszom, a barátommal való elengedhetetlen és nagyon kellemes közös programok, a kutya, aki még három és fél év után sem hajlandó az angol vécé előnyeit felismerni, a munka, aminek soha nincs vége…

Legalábbis rájuk kentem az egészet. Pedig, mondom, én voltam a ludas.

„Váratlan utazás”

Aztán az egyik nagyon kedves – lélekgyógyászattal foglalkozó – barátnőm váratlanul felnyitotta a szemem, és azt mondta: „Menj el szabadságra! Adok hozzá teret.”

Karcagon – a szülei otthonával azonos udvarban – van egy háza, évekig lakott ott a lányával. Küldött pár fotót a kényelmesen felszerelt és gyönyörű ízléssel berendezett otthonról. Nemcsak teret adott hozzá, hanem azt is mondta, hogy az anyukája szívesen főz nekem ebédet, az ennivalóval sem kell törődnöm, csak menjek már, és írjam meg azt a könyvet.

El sem akartam hinni, hogy ez megtörténhet, egy ilyen nagyvonalú gesztus után elgondolkodik az ember, vajon megérdemli-e ezt a sok jót. A barátnőm győzködött, én hitetlenkedtem, de kapva kaptam az alkalmon.

A gyerekek az apjuknál, a kutya a megszokott segítőnknél, a munka az új – és remek – váltótársam kezében, a barátom pedig lovagiasan elfuvarozott engem Karcagra, és értem is jött.

Kedves segítők

A barátnőm szülei még annál is sokkal kedvesebbek voltak, mint amilyennek képzeltem őket. Egy számukra vadidegen nőt simán befogadtak egy hétre. Etettek, szeretgettek, és abszolút békén hagytak. Ha nagyon benne voltam a munkában, akkor „kis lábaskában” megkaptam az ételt, és cseppet sem esett nekik rosszul, ha aznap nem is láttak többször. Három napig ki sem mentem az utcára. Mert csak írtam, írtam, írtam és írtam.

Már az ötödik napon pontot tettem a tervezett hetedik fejezet végére

Utána persze még rengeteget molyoltam vele, lassan, ráérősen, igazán koncentráltan. Én, a netfüggő, nem nézegettem percenként az üzeneteimet és a leveleimet. Naponta maximum fél órát vett el az életemből az, hogy nem magammal foglalkoztam, hanem a virtuális külvilággal. Pár dolog azért utolért a WMN-nel kapcsolatban is, de mivel korlátozottak voltak a netes lehetőségeim, nagyon gyorsan megoldottam minden felmerülő kérdést.

Megváltozott az idővel való kapcsolatom

Megdöbbentő volt számomra, hogy mindenre volt időm. Ha elfáradtam az írásban, kimentem a gyönyörű tornácra, nézegettem az ősfenyőket, a kertben élő madarakat, és játszottam a két vadóc pulival, akik minden ajtónyitásra, hipp-hopp, ott termettek, és mindig mosolygásra késztettek.

Volt egy kedvenc rigóm is, aki mindig pontosan délután fél hatkor telepedett ugyanannak a fának a csúcsára, és megállás nélkül énekelt, elmesélte a napját, én pedig hallgattam, néztem, talán értettem is. Azt hiszem, a szabadságról dalolt.

Aztán hat óra nulla-nullakor egyszer csak elhallgatott, még egy fél percig csendben üldögélt, majd megbillentette a szárnyát, és huss, elrepült. Ki nem hagytam volna ezeket a félórákat. Olyan csodálatos volt, hogy abban az időszakban, ami családilag az egyik legsűrűbb, hiszen ilyenkorra már mindenki itthon van, készülök a vacsorára, a gyerekek elmondják, mi történt velük aznap, meg Lujzi kutya is sűrűn érdeklődik, hogy hol van már az a vacsora, és mikor indulunk végre sétálni… én az alkonyatban hallgatok egy rigót, bámulom a felhőket, és közben persze szövődnek tovább a fejemben a történet szálai.

A szabadság én vagyok

Annyit olvastam, írtam és aludtam, amennyit csak akartam. Sokszor előfordult, hogy már este kilenckor lefeküdtem. Én, aki mindig éjjel egy és kettő között kerülök ágyba.

Becsuktam az ablaktáblákat (ha egyszer lesz egy házam, biztos, hogy olyat választok, ahol minden reggel és este csukhatom és nyithatom az ablaktáblákat), csönd volt, nyugalom, az ágy szinte elringatott, és nagyon jókat aludtam. Ritkán keltem ki nyolc előtt az ágyból. Hajnalban fölébredtem pár percre, akkor kinyitottam az ablaktáblát, és reggel még az ágyban olvastam legalább egy órát.

Aztán kényelmesen megreggeliztem, néztem a tornácon a kertet, a madarakat, élveztem a napsütést, a két puli viháncolását.

Legkésőbb tízkor odaültem a géphez, és írtam. Egy pillanatra sem akadtam el. Ott voltak bennem a kész mondatok.

Rájöttem közben, hogy leadási határidő ide vagy oda, az én szabadságom az, amit csak az írás adhat. Kizárólag a fantáziám szabhat ennek határt, de a határ most a csillagos ég volt, a madárdal, és a végtelen idő, amiben úgy merültem el, mint egy kisbaba az anyja ölében.

Én voltam a saját kisbabám, és én lehettem a saját anyám is.

Kegyelmi állapot volt.

Mélyen elmerültem magamban, de még nem jöttem rá, miért nem engedtem meg ezt magamnak korábban. Abban bízom, hogy a következő mesekönyvem megírásakor erre is fény derül majd.

Tudom, telhetetlennek tűnik, amit írok, de már alig várom.

Mindenkinek végtelenül hálás vagyok, akinek szerepe volt abban, hogy szabad lehettem egy hétig. Kivételesen még magamnak is.

Both Gabi

A képek a szerző tulajdonában vannak