–

Hogy ez miért baj?

Ha valakinek nem egyértelmű, annak figyelmébe ajánlom Aldous Huxley (író, költő és filozófus – a szerk.) egy, nagyjából száz éve elhíresült mondását, mely szerint „a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül”. Már nincs messze az az idő, figyelmeztetett, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb.

Gyanítom, ő sem amiatt vágyakozott már ennyi idővel ezelőtt a csend után, mert megsüketült a tücskök, a madarak és harsanva növekedő fűszálak hangzavarától, de azt még ő sem sejthette, milyen mértékben szabadul el mára a pokol. Kalkulációja szerint mostanra körülbelül ezernégyszáz kilométerrel csökkent a csend köre, szerintem pedig nagyjából megszűnt létezni egy városi, de akár egy falubéli ember számára is.

Én az egész év alatt maximum három hetet tudok kiemelni, amikor ha akarom, akkor választhatom a csendet, és ha szerencsém van, akkor pár órát el is tudok abban tölteni. Ez már tudatos tervezés eredménye. Mára inkább olyan helyeken szeretek nyaralni, ahol biztosan tudom, hogy van terem elvonulni, ha arra vágyom. Ehhez is szerencsésnek kell lennem, végtelenül hálásnak a sorsnak és annak, hogy már tudom, mennyire szükségem van minderre. Enélkül nagy eséllyel megtébolyodnék, és így sem biztos, hogy ép bőrrel megúszom. De a rossz hír az, hogy ez nem csak rólam szól. Bárkiről. Mindenkiről.

Pedig elvileg nem lehetne okom panaszra, mert egy nyugodtnak mondott városrészben élek, ami Budapest zajtérképe szerint „közepesen zajszennyezett” körzetnek számít.

Ennek ellenére ezen a nyáron (nyaralás ide, vagy oda) végleg besokalltam, egyre erősebben éreztem, ahogy napról napra egyre feszültebb az idegrendszerem, és nem tudok hova kapni, hogy egy kis megnyugvást találjak.

(Aggodalomra semmi ok, mert Huxley-val együtt egy megoldásunk van azért, de azt a végére tartogatom.)

Ha például az ember nem akar megfulladni a negyven fokban, akkor, ugye, nyitott ablaknál alszik, így éjszaka nagyszerűen hallható a szomszédság ad hoc bulija, és az is, hogy „Nem hiszitek el, de a Katinak nem igaziak a mellei, a Jenővel vetette meg”. De azt is tisztán hallom, amikor a szembe’ Gertrúd néni inszomniájára, siketségére és a melegre való tekintettel nyitott ablaknál éjjel egykor belecsap a hajnalig tartó Dallas-maratonba.

Úgy négy óra tájban csendesül el a környék, hogy aztán két teljes óra nyugalom következzen, amíg a kötelező kukahúzogatásra felébred az összes üvöltő csecsemő és hisztiző kétéves, de ők kicsit sem zavarók, hiszen a szomszéd házban egész nyáron tartó felújítási munkálatok is beindulnak, és 6.15-kor már remegő ajkakkal hallgatom, ahogy a tetőről a vascsövön csúszik le a sitt az akkor még teljesen üres konténerbe, mintegy jelzésként, hogy

„gyerekek, nyáron sincs alvás, hiába nem jár a gyerek suliba!”.

Drága Hamvas Béla még azt hitte, hogy az ágy legalább menedéket jelenthet: „Mintha a béke és a csend között valami eddig nem tudatosított összefüggés lenne. A meghittség utolsó állomása az ágy. A paradicsomból ez maradt. Az ember a földről kiüldözte önmagát, de ez a kis hely még a kuckóban, ahová elbújhat egy cseppet aranykorából élni, ha kint zúg is a motor, a szomszédban vinnyog a rádió (...)” – írja Az ágy című művében. Hát, mára már ez sem állja meg a helyét, sajnos. Nálam legalábbis ezen a nyáron nem ment…

Rendben, gondoltam, ha már ilyen korán és idegesen keltem, akkor jógázom egyet a leghátsó szobában, ami talán csendesnek számít. Ekkor viszont befutnak a közterületesek a raktárukba, amire annak a szobának az ablaka nyílik, és az üres furgonba elkezdenek ütemesen bedobálni mindent, ami egy nagyobb útlezáráshoz kellhet. Márpedig útlezárás mindig van… Rendben, hasi légzés, zuhany és indulhat a nap kint a városban. A továbbiakat már nem is érdemes részletezni, ugye? És akkor még a családom egy szót sem szólt az őket is érő sokktól. Mondhatnám, hogy öregszem, azért nem bírom már, de a tény, hogy az energiabomba kamaszgyereknek is egyre karikásabb lett a szeme a nyár során, már többet árul el az állapotokról.

Ezen a nyáron az idegbaj mellett megsajnáltam az egész emberiséget, és sajnálok minden megszülető gyereket, mert tényleg úgy érzem, hogy mentálisan tönkreteszi őket az állandó zajhatás, a csend hiánya.

Tudományos tény, hogy mára minden harmadik ember erősen érintett a zajártalom által okozott kóros hatásokban. Meglepőnek tűnhet, de igaz, hogy ma a halállal végződő környezetszennyezések sorában a légszennyezés után rögtön a második helyen áll a környezeti zajártalom, ami a szív- és érrendszeri megbetegedések mellett még a hormonháztartásra is negatív hatással lehet. A különféle pszichés megbetegedésekről nem is beszélve.

Kevesen tudják, hogy a 20-30 decibel feletti hangok zavarják az alvást, legfőképpen a nyugodt alvást, a 40 decibelnél erősebb zajok pedig már állandó pszichés terhelést is jelentenek. Természetesen ennek a mértéke függ az zajnak kitett egyén érzékenységi szintjétől, de még az erős idegzetűeket is teheli, csak maximum nem veszik észre. A 65 decibel feletti zajok már okozhatnak magatartásbeli változásokat, zavarják a koncentrálóképességet, a beszédértést, általánosan a szellemi teljesítőképességet.

Hosszú távon a zajártalom vezethet depresszióhoz és agresszivitáshoz is.

Csak, hogy ne legyen nehéz belőni a decibel mértékét, pár példa: tíz decibel egy ősszel lehulló levél hangja, 40 körül van egy csendes tanterem, 70 körül a hangos tévé, porszívó, sokaknak a telefon, de például egy hangosabb teherautó, a kiabálás, az ordítás már 90 decibel, míg egy sziréna hangja közelről 140 decibel. Ebbe azért érdemes belegondolni!

Az adatok fényében miért is csodálkozom, amikor úgy érzem, hogy akkor irány a Himalája vagy az imádott Izland, még ha a hideget nehezen is viselem?

De komolyan! Mit lehet tenni? Nem bírunk ki egy életet füldugóval, az biztos. A meditáció, a tudatos elvonulások néha segítenek, néha nem. Huxley javaslata tűnik a mindennapokban a leghasználhatóbbnak, miszerint a zenéhez érdemes menekülni, mert ahogy ő mondja: a zene az, ami „a csendhez legközelebbi állapot, mely kifejezi a kifejezhetetlent.”

A csend mára lassan valóban kifejezhetetlen kategóriába tartozik. 

Marossy Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció