„Ahol én élek, az idő is lassan jár” – Időtlen gondolatok

–

Elrabolt az ősz

Aztán a tél is. Raktam a fát egyre, az eresz alá, vágtam apránként, baltával. Annyi ideig voltam a csöndemben, hogy már nem is vágytam kifelé belőle. Enyém lett. Régen féltem a csöndektől, ezért mindig zajt csaptam magam körül. Meg attól is féltem, hogy kiüresedem, nem lesz egy árva gondolatom sem, amit leírhatok, mert feszengő lélek vagyok… muszáj volt, hogy mindig legyen a fejemben egy épkézláb félgondolat. Esténként már ez sem zavar, a jóleső gondolattalanság.

Ahol én élek, az idő is lassan jár

Esténként a völgybe bekúszik a pára, és tejfehéren ül meg a fák alatt.

Őszönként a padon ücsörgök, és hallgatom a diókoppanást, de minden más csöndes, és hogy mennyire, azt csak akkor érzem igazán, ha hazavetődöm a zsibongó Pestbudáról. Ülök az esti szürkületben, és csak a konok, vörös macska szegődik a lábamhoz, társul. Nem igazán szeretem, hogy miért, azt nem tudom, de ő állhatatos, és a kezem alá gömbölyödik, akkor megszelídülök, és megadóan cirógatom kissé, úgy ülünk ketten a félhomályban.

A tetőtéri szobám ablaka egy hegyre néz. A hegy mellett lejtőn temető. Hosszan terpeszkedik, mintha rá akarna omlani a falura. Most kopárak a fák, de nyáron bodorfelhők úsznak, a tetején szőlőlugasok, s ha tiszta az idő, ellátni onnan messze, a Mátráig.

A tetejébe, ha felérkezem, leülök, aztán a földre fekszem, és úgy érzem onnan, csak én vagyok, a csönd meg az Isten.

De amikor a temetőre nézek, útban hazafelé, elszomorodom, hogy öregnek való vidék ez, csak én baktatok az úton, alig laknak körülöttem, én is beleőszülök ebbe a némaságba. Mostanság ez sem zavar, megtöltöm a teret kalácsillattal, és úgy nézek ki az ablakon. Most nem vágyom a nyüzsgésbe.

Eddig mindig kapkodva éltem, kapkodva szerettem és akartam mindent

Most inkább aprókat lépek, azt is nesztelen, mint ahogy a vörös macska jár puha talpán, a kőfal tetején. Nem égek lángon. Harmincöt vagyok, és jó ez a lassúhodás az életben, akármeddig tart.

Sokszor azon kapom magam, hogy egy ideje már az ajtófélfánál állok hosszan, és a lányaimat nézem. A fesztelen örömüket, a zsibongásukat, nevető arcukat, de nem úgy, mint máskor, hétköznapiasan, hanem minden porcikámmal nézem, és a sejtjeimbe karcolom a képet, hogy egyszer, ha elfoszlanék a semmibe, ez legyen előttem élénken.

Vajon az ember, ha erre gondolna gyakran, hogy az élete egy mozifilm, amit egyszer visszanéz, és meg kell hogy töltse azt tartalmas pillanatokkal, hosszabban nézné a szeretteit és erősebben ölelné őket?

Van egy nagyapám, aki megöregedett

Nincs is ebben semmi különös, ez a nagyapák sorsa. De a családomban mintha lenne egy furcsa szokás: az öregek egyszer csak lerakják a kezükből a munkát, és mindazt, amivel addig foglalatoskodtak, egyik napról a másikra, mintha eldöntötték volna: „Mától kevesebbet alszom és kevesebbet beszélek. Kevesebbet eszem. Mától öreg vagyok” – és

leültek a székre, és onnan néztek szeretteikre naphosszat, míg meg nem haltak.

Soha nem értettem, és most sem értem igazán, hogy mikor érzi az ember ezt a teljes és furcsa megelégedést. Hogy elég volt, mindenféle szomorúság nélkül, csak úgy.
Én nem szeretnék így készülődni, hogy megülök.

Az életünk egy film

Néha kívülről látom magam benne. Egyszer majd beülök a moziba, és a gépész lejátssza nekem: Itt, né’! Nesze. Nézzed! S ha vontatott lesz az utolsó része, félek, unatkozni fogok, s unalmamban zajt csapok, dobolok a lábammal, s teleszemetelem az egészet pattogtatott kukoricával.

…Ti szeretitek a csöndet? De nem az üres csöndet, hanem a jóleső, simogatót. Szoktatok egyáltalán csöndben lenni, beleburkolózni? Adtok magatoknak időt? És szoktatok egészen a legmélyén lenni?

Magdás Emőke

 Szerzőnk korábbi írásait ITT olvashatod.