–

Tik-tak-tik-tak. Percek telnek, talán órák és lassan minden átalakul körülöttünk, bennünk

Pedig ez is csak egy szokásos éjszaka, ugyanaz a ház, konyha, nappali, ahol az életünket éljük. Te meg én. Ja, meg a gyerekünk. Immáron családként is sok éve együtt. És most mégsem ugyanaz semmi, sem te, sem én. Itt ülünk egymással szemben, te gúzsba kötve, szemed bekötve, meztelenül, gyönyörűn. Én figyellek, várlak, vezetlek. De leginkább csak vagyok. Várok, figyelek. Tik-tak-tik-tak. Percek telnek, órák és egyre mélyebb, melegebb, végtelenebb az idő. Beburkol, betakar.

Elmondhatatlanul intim ez a pillanat, és én nem értem, hogy miért nem tudjuk ezt így, ebben a minőségében akármikor. Te meg én. Hiszen ezért élünk együtt, vagy nem?

Tik-tak-tik-tak. Pontosan emlékszem arra a néhány éjszakára, amikor így hallottam az órát

Születés és haldoklás éjszakáit. Első találkozások és elválások hosszúra kimerevített pillanatait. Ismerem a várakozás számtalan fázisát; a szorgoskodás, a praktikus figyelem idejét, a nyugtalanság szorongását:

úristen, minden rajtam múlik, mit kell most tennem, mi lesz, ha… aztán lassan engedem magam bele ebbe a végtelen, fekete cseppfolyós melegbe, az éjszakába.

Ernyed a testem, lankad a figyelmem, de a pillanat fontossága, a megismételhetetlenség jelentősége mégsem engedi, hogy az álom magával ragadjon. A várakozás fázisai örvénylenek, ismétlődnek.

Tik-tak-tik-tak. Újra rámtör a félelem

Hiszen itt vagyok a haláltól, a visszafordíthatatlantól karnyújtásnyi távolságra! Látom, érzem, tapintom. És mindegy, hogy a szerelemmel találkozom, búcsúzom, szülök vagy szeretett haldoklómat kísérem. Itt már nincs te meg én. Ketten vagyunk, együtt.

Tik-tak-tik-tak. Elnézem a tested, csak nem szűnő erekciód jelzi, hogy itt vagy. Velem.

Ez csak játék, gondolom, és közben pontosan tudom, hogy éppúgy egy meghatározó átmenet, éppúgy valami fontos, mint amikor szültem vagy haldoklást kísértem. Az életről szól, kettőnkről, arról, hogy még élünk, vagyunk. Mi magunknak. És egymásnak is.

Tik-tak-tik-tak. „Milyen szép!” – gondolom

Ez a pillanat ahogy leképezi az életünket; te magadban, belül, egyedül, én itt, magamban, kívül, egyedül. Mi így, ketten, együtt. Pontosan érezzük, tudjuk a másik jelenlétét, figyelmét, az együtt adta biztonságot. Tik-tak-tik-tak. Csönd van. Csönd, ami összeköt.

Hányféle csöndet éltem már meg? Hányféle hallgatást? Az ismeretlen csöndet, ami közénk ékelődött. A szüleim hallgattak és én nem tudtam, hogy mi az oka. Kicsi gyerek voltam és féltem. Azt éreztem haragszanak, büntetnek valamiért, amit talán el sem követtem.

Mit tudtam még akkor a „jó” csöndről, hogy van különbség a másik csöndje és az én csöndem között? A hallgatás és az elhallgatás szülte csönd között. Gyerek voltam, kiszolgáltatott az együttnek. Ez még sokáig kísértett: a csönd, ami közénk ékelődik. Ami miatt nem tudom magam az együttünkbe, így a közöttünk létrejött csöndekbe sem otthonosan befészkelni. Nem tudom megismerni, megszeretni, mert azzal vagyok elfoglalva, hogy megértsem, te miért hallgatsz. Te, aki a barátom, a szerelmem vagy, a fontos másik. Mire gondolsz most? Mit érzel? Vajon szeretsz még? A csönd sokáig a minden tagomat átjáró, bénító szorongást jelentette. Kiszolgáltatottságomat az együttnek.

Tik-tak-tik-tak. Hallgatunk. Most nincs ideje a beszédnek

Tudom, hogy ez most „jó” hallgatás. Hányszor hallgattam kicsi gyerekként, mert rám szóltak, „hallgassak”? Vagy azért, mert egyszerűen nem figyeltek. Nem volt fontos, amit mondani akartam. Én nem voltam fontos. És ismerem azt a hallgatást is, amit én választottam magamnak azért, hogy az megvédjen.

Hallgattam, mert ha megszólaltam, kinevettek, kijavítottak, kiegészítettek. Megszégyenítettek, csak, hogy tudjam, hol a helyem. És a hallgatás aztán velem maradt sokáig. Még akkor is, amikor már kíváncsiak lettek volna rám, amikor érdeklődve, kedvesen fordultak felém.

Vagy épp a másik végletbe estem és beszéltem, beszéltem. Szavakkal, kérdésekkel, üres sztorikkal töltöttem fel az akár csak pillanatra is beállt csöndeket. Mert rettegtem attól, hogy a létrejött csöndben egyszer csak észrevesz valaki, és én nem leszek felkészülve a kérdésre a jó válasszal. Mert nem tudom majd, mitévő tegyek. Mert leszoktam arról, hogy elhiggyem: valakinek fontos vagyok.

Tik-tak-tik-tak. Telnek a percek, az órák. Egyikünk sem szólal meg, de ez a csönd nem félelmetes

A csönd nyelve nem ismeretlen már. Ismerem a zugait, tudom, mikor mit jelent. Tudok a magam igényeire figyelve hallgatni társaságban, nem tartva attól, mit gondolnak rólam. Ha időre van szükségem; térre, hogy átlássak, hogy utat adjak a gondolataimnak, a figyelmemnek akkor megteremtem a csöndet a magam számára. Sőt! Időről időre kifejezetten igénylem. Nem is értem, hogy tudunk ekkora zajban élni, létezni! A városi lét a szó szoros és átvitt értelmében is állandó zajok, ingerek forrása. Sokszor nehéz meglelnem a csöndet, az időt, amire szükségem van. A kitalálásra, a válaszadásra, az elgondolkodásra, a megérlelésre. A megfoganásra vagy a kihordásra. Arra, hogy jól figyeljek a másikra.

A „rohanó világ” borzalmas közhely, de mégis… Itt és most veled, ennek az éjszakának a végtelenségében érzem, hogy mennyivel több idő is kell most már nekünk ennyi közös év után ahhoz, hogy képesek legyünk meghallani az ismert rutinok mögött születő új hangokat is.

Hogy elkezdhessük érezni az eddig ismeretlen vágyainkat is. Hogy elkezdhessük akár csak a saját testünkben létrejövő csöndeknek elég teret adni, hogy onnan azután új minőségek születhessenek.

Tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak. Figyellek és figyelem magam

Figyelem, ahogy a tested fárad, ahogy újra és újra kihúzod magad. Egyenes a tartásod, büszke, nem tudsz mozdulni, de a tested azt jelzi, épp ezáltal benned – befelé – végtelen terek nyílnak.

Őrült izgalmas azt megélni, hogy nem tudom, mi lesz a következő pillanatban. Izgalmas, hogy ez most nem szorongással tölt el, hanem kíváncsisággal. Nem akarok ismert rutinok, koreográfiák szerint menni, most nem hagyjuk, hogy az unalomig ismert irányok felé mozduljon ösztönösen a testünk. Várunk, figyelünk. Te is, én is. Rám bíztad magad, és én nem félek kísérni téged az ismeretlenbe. Tik-tak-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak…

Mester Dóra

Névvel vagy név nélkül ezen az e-mail címen várom a tapasztalataidat, gondolataidat: mesterdora@wmn.hu. Ugyanitt tudsz elérni, ha konzultációra jelentkeznél. Várlak, beszélgessünk!