–

Az eltűnt idő

„Az első néhány alkalom, miután elköltözött az apjuk, és mentek hozzá a gyerekek először csak pár órára, aztán egy-két éjszakára is, az dermesztő volt – mondja Dia, aki tíz éve vált el. – Meg kellett volna fogalmaznom magam különálló lényként, aki nem anya és nem feleség, ha csak néhány órára is. (Nagyon picik voltak még a gyerekek, négyéves volt a legnagyobb, a középső két és fél, a kicsi alig egyéves.)

Egyrészt iszonyatosan szorongtam, hogy ők hogyan élik meg az elválást, másrészt pedig egyszerűen nem tudtam magammal mit kezdeni.

Évek óta minden pillanatom be volt osztva, és rám szakadt az idő, amit nem tudtam hasznosítani. Bénultan vártam őket haza. Olvasni nem tudtam, a tévé nem érdekelt, nem is neteztem még akkor, nem volt pénzem arra, hogy vásárolgatással csapjam el az időt, úgyhogy csak vártam, sírtam, ettem.

Jó egy évig tartott, mire megtaláltam azokat a dolgokat, amikre már nagyon régóta nem volt időm, de még akkor is mindig úgy éreztem, hogy ezt valami HELYETT csinálom, nem önmagamért, nem örömmel, hanem azért, hogy az életemből eltűnt időt valahogy befoltozzam. Elkezdtem dolgozni. A munkában találtam először magamra.”

Zúzapörkölt és pizsama

Hú, de lennék a helyedben! Sokszor hallotta ezt a megjegyzést Virág nevű ismerősöm, és nagyon bántotta. Magában, főleg az első időkben, mindig azt válaszolta: oké, baszd meg, akarsz cserélni?

Nem így tervezte az életét.

Nagy, összetartó családból jön, a válás mindig másoknál történt. Aztán a férje négy éve szerelmes lett valaki másba, és elköltözött. Nem sokkal azután, hogy Virág testvére meghalt. „Kétféle gyászt éltem át, egészen másfélét, de iszonyú fájdalmas volt mind a kettő. Az egyikből még ki sem keveredtem, a másik újra padlóra küldött” – meséli.

„Az apás hétvégék voltak a legrémesebbek. Fogcsikorgató volt a magány. A szüleim még a tesómat siratták, szinte fel se fogták, hogy én min megyek keresztül, nem tudták a lelkemet ápolni, össze voltak törve. Ráadásul vidéken laknak. Anyukám azért felhívott minden reggel, és megkérdezte: hol aludtál? Mert sejtette, hogy a nappaliban már megint. Hogy kéznél legyen a távirányító, ha felriadok éjjel, és nem tudok visszaaludni.

A csönd ugyanis ilyenkor nem néma, hanem zúgó, tele van hangokkal, szorongással. Olykor pánikkal. Mi lesz velünk? Hogy fogunk megélni? Hogy fogom fenntartani egyedül a házat? Lehet, hogy egyedül kell leélnem az életemet? Magányosan halok meg?”

Az ember próbálja lekötni magát, a gondolatait. Elmegy bulikba, koncertre, színházba, moziba. De onnan is haza kell menni. A barátoknak ott a saját életük, nem lehetnek veled 48 órán át hétvégente.

„Volt, hogy fel sem öltöztem, amíg nem volt otthon a gyerek, pizsiben ültem naphosszat a kanapén, és lábasból ettem a zúzapörköltet – ennyi jó dolog volt az egyedüllétben, addig nem főztem ilyesmit, mert csak én szeretem a családban. Bámultam a tévét. Karácsonykor is. Olvasni nem tud az ember, ha kavarognak a gondolatai.”

Dia is, Virág is azt mondja, sokszor vágyott rá régen, még a válás előtt, amikor még együtt volt a család, hogy bár lenne kicsivel több egyedüllét, csönd az életükben. „Amikor aztán megkapod, ha nem is úgy, ahogy remélted, a szabadidőt, és minden héten kiürül a lakás egy-két napra, nyaranta meg hetekre, és senki sem szuszog melletted, legfeljebb a kutya, akkor az viszont nagyon keserves – mondja Virág. – Nekem legalábbis az volt. De sok sorstársammal beszéltem, férfiakkal is, és ugyanazokkal a problémákkal, érzésekkel küzdöttek, mint én.”

Meg kellett tanulni kihasználni a csendet, de ehhez nehéz utat kellett bejárni.       

A kiút a mélyből

Bea nevű ismerősöm – ő három éve vált el – tudatosan törekedett rá, hogy valamiféle tevékenységbe fordítsa az egyedül töltött órákat. Az első magányos karácsonyra így emlékszik:

„Egy hónapja költözött el tőlünk az akkor még én férjem, így alakult, hogy december 25-én életemben először egyedül voltam otthon. Korábban ezt a napot mindig a volt anyósomékkal töltöttük. A felszabadult időt részben arra használtam, hogy végre rendezzem a gondolataimat, részben pedig arra, hogy kigyomláljam az exemet a lakásból.

Nem akartam már az ő fotóit nézegetni a nappaliban, és azon töprengeni, itt vajon még boldog volt velünk, vagy már csak úgy csinált. Késő délután volt, minden nagyon csendes volt, és nyugis. Feltettem egy dzsesszlemezt, töltöttem magamnak egy pohár vörösbort, aztán leszedegettem az összes családi képet a falról, illetve előkerestem olyanokat, amiken nincs rajta és amikkel pótolhatom a frissen keletkezett hiányosságokat. Ehhez persze át kellett nyálaznom 40 év fotográfiáit, és közel 20 év családi boldogságát. Olyan megnyugtató volt, hogy miközben ezeket a relikviákat nézegettem, a kapcsolatunk dokumentációit, arra jöttem rá, hogy ennek a pasinak tök jó élete volt velem, velünk. Hogy valószínűleg semmit nem csináltam rosszul, és ez az egész szakítás végül is nem rólam szól elsősorban.

Visszatekintve amúgy kellettek ezek a magányos napok, csöndek, nem volt belőlük sok, de szükségem volt rájuk, hogy arra az időre letehessem a vidám, minden rendben lesz, anya mindent megold álarcomat és egy kicsit magamba fordulva nézhessem a köldökömet.”      

Dia (talán) nehezebben tette túl magát a múlton. „Három éven át, amíg nem lett pasim, ezeket az időket, csöndeket letargikus állapotban éltem meg. Utána kezdtem csak el úgy érezni, hogy ez már a saját életem.

Felszabadított a tudat, hogy a gyerekek alapvetően jól vannak, és sokszor vártam már, hogy legyen hétvége, amikor egy kicsit magammal is tudok törődni, mert a hétköznapokat azokat nagyon keményen, és mindig egyedül toltam végig, halálosan kimerültem persze, úgyhogy sokszor tényleg megváltás volt az is, ha csak pár órára tudtam mással foglalkozni, mint a gyerekekkel.

Amikor hazajöttek, évekig nem lehetett velük mást csinálni, mint együtt ülni a kanapén, és beszélgetni, mesélni, ölelni őket. Minden ilyen átállás, amikor hazajöttek az apjuktól, nagyon megterhelt mindannyiunkat. Nem tudták még pontosan megfogalmazni, hogy mi a bajuk, de az nyilvánvaló volt, hogy kettétört a világuk, és ilyenkor nagyon oda kellett magam tenni, hogy összeragasszam valahogy. Aztán másnap már megint minden rendben volt, de ilyenkor dupla-dupla esti mesék, hosszú-hosszú éneklés és nagyon sok fizikai kontaktus kellett ahhoz, hogy valamennyire visszataláljanak magukhoz/hozzám.”

Virág eleinte a munkába temetkezett. Sikeres vállalati vezető volt, de szabadúszásra váltott, hogy maga oszthassa be az idejét, el tudjon menni minden délután a gyerekért kiszámíthatóan az iskolába – és este, a magányos órákban legyen elfoglaltsága.

A másik mankója az építkezés volt, felújított egy kisebb házat, a régi családit ugyanis eladták. Aztán, amikor elkészült az új otthon, azzal töltötte a hétvégéket, apás napokat, hogy kitakarítson, összerendezze az otthoni dolgokat, hogy mire hazajön a gyerek, rend legyen: kívül-belül.   

„Azt mondják, akkor gyógyulsz, ha már elmész egyedül moziba, színházba, és élvezed is a dolgot – mondja. – Nálam ehhez sok idő kellett. Akkor úgy éreztem, sose lesz vége a kínlódásnak. De visszatekintve nagyjából másfél év alatt túl lettem a nehezén. Alkalmazkodtam a megváltozott helyzethez. Akkortájt elkezdtem újra élvezni a csöndet is. Sőt, azóta jobban igénylem az énidőt – annak ellenére, hogy megint párkapcsolatban élek –, mint korábban, amikor mindig mindent együtt csináltunk, a férjem, a lányom és én. Azt gondoltam, ez így oké, de ma már hiszek benne, hogy nagyobb szabadságot kell hagynunk egymásnak, magunknak.

Kurucz Adrienn