Nem várhatod el egy szenvedélybetegtől, hogy ő maga meg akarjon gyógyulni!

–

Hogy akkor egyáltalán miért mentem rehabra?

Egyszerűen azért, mert anyám meg apám megkért rá. És addig kérleltek, amíg hajlandó voltam elmenni a kedvükért. Nem magamért tettem! Legfeljebb csak annyiban, hogy azt akartam, ne cseszegessenek tovább. És tessék! Húsz éve tiszta vagyok, és írom az első cikkemet a WMN szakértőjeként. Egyvalamiben biztos vagyok:

érdemes a segítségre szoruló szerettünk helyett gondolkodnunk és cselekednünk.

Ha valakinek, hát, nekem biztos semmi jogom bárkitől is elvárni, hogy nézze végig, ahogy a szerette a saját poklának fenekére jut, miközben ő meg arra vár, hogy az illető végre jobb belátásra jusson. Arra bizony várhat…

Képzeljünk el egy embert, aki az alkoholfüggőségével hatvanéves korára teljesen tönkretette az életét. Képzeljünk el valakit, aki függőként tényleg eljutott a mélypontra. Elveszítette mindenét: a családját, a munkáját, a pénzét. Az egészsége, az idegrendszere romokban. Vajon érdemes egy ilyen állapotban lévő ember esetében arra számítani, hogy egyszer csak hirtelen megvilágosodik? Vannak persze szenvedélybetegek, akik jobb pillanataikban mondanak olyanokat, hogy: „Én bizony magamtól talpra állok, és újraépítem magam!” – de vajon megvan bennük mindaz, ami ehhez kell? Tényleg képes lehet egy szenvedélybeteg mindenféle segítség nélkül megszabadulni a függőségétől?

Szerintem az a szenvedélybeteg, aki önerőből abbahagyja, több mint csodálatra méltó – az emberi akarat tökéletes megtestesítője. Szerencsére akad is néhány ilyen nagyszerű ember a függők között. A helyzet azonban sajnálatos módon az, hogy a legtöbb függő, aki segítség nélkül próbálkozik a talpra állással, meghal, mielőtt még sikerülne neki. Jól mutatja ezt az is, hogy ma Magyarországon minden ötödik férfi halálát az alkohol okozza.

De hát hogyan is várhatnánk el valakitől, aki belerokkant a függőségbe, hogy bárminemű segítség nélkül leszokjon, és szépen rendbe tegye magát?

Ami engem illet, ahogy egy kerekesszékben élő embertől sem várom el, hogy keljen fel, és járjon, úgy egyetlen függő személytől sem kérem azt, hogy magától talpra álljon.

Számomra a szenvedélybetegség nem más, mint az agy betegsége, amely egyfajta vakságot és bénultságot eredményezve meggátolja a függőt abban, hogy észlelje a rá leselkedő veszélyt, és kitérjen előle. Egy szenvedélybeteg egyszerűen képtelen reálisan mérlegelni a káros szenvedélyét szolgáló cselekedetei súlyát – miközben a különböző szerek fogyasztásával éppen azt a szervét bénítja le, amely a reális gondolkodáshoz és a tisztánlátáshoz szükséges. Ezért van az, hogy egy szenvedélybeteg segítség nélkül általában nem tud felhagyni a – már kóros – káros szokásaival.

De akkor kik azok, akik maguktól is képesek felhagyni a szerfogyasztással? Nos, azok a szerhasználók, akik még nem váltak szenvedélybeteggé. Akiknek ugyanis még nem kóros az agyműködésük, azok képesek a cselekedeteik következményeit mérlegelni, és úgy dönteni, hogy változtatnak az egészségükre ártalmas szokásaikon. Akik azonban már betegek, nem is gondolnak arra, hogy változtatniuk kellene a viselkedésükön, és jellemzően nincs meg bennük a vágy a leszokásra. Mivel ezek az emberek a betegségük következtében gyakorlatilag megbolondulnak, csak a környezetükre számíthatnak. Ez azt jelenti, hogy bizony nekünk (hozzátartozóknak, barátoknak, ismerősöknek) érdemes helyettük gondolkodnunk, sőt helyettük cselekednünk – ha még érzünk magunkban ehhez elég erőt.

Persze nem könnyű egy olyan embernek segítséget nyújtani, aki egyre lejjebb és lejjebb süllyed. Akkor sem, ha a viselkedése időnként némi reménnyel kecsegtet. Általában ugyanis csak morzsák jutnak nekünk: ígéretek, szép pillanatok és gesztusok, amelyek annak az embernek az emlékét idézik, akit korábban annyira szerettünk. De aztán szinte menetrendszerűen érkezik a kijózanító pofon: a visszaesés. Aztán meg újra csend. És fájdalom.

A remény gyilkosai

Véleményem szerint az, aki laikusként vagy akár szakemberként azt tanácsolja neked, hogy várj, amíg a szeretted magától segítséget nem kér, az valójában nem más, mint reménygyilkos.

Ha ugyanis nem teszel mást, csak ölbe tett kézzel kétségbeesetten vársz, előbb-utóbb meghal benned a remény. Sokan nincsenek tisztában azzal a tudományosan is alátámasztott ténnyel, hogy igenis lehet segíteni annak a szenvedélybetegnek, aki nem igényli, vagy nem akarja, hogy egy szakember segítsen neki.

Hogyan lehetséges ez? Hát, a megfelelő módszerekkel. Az egyik ilyen módszer az úgynevezett intervenció, amely tulajdonképpen nem más, mint a család szakszerű beavatkozása a beteg családtag és az egész család életét megkeserítő önpusztító folyamatba. Magyarország első képzett intervencionistájaként az én küldetésem az, hogy a szenvedélybetegek hozzátartozóinak megtanítsam, hogyan érjék el azt, hogy a szerettük hajlandó legyen szakemberhez fordulni. Ehhez meg kell érteni, hogy a  függőség hátterében, a legtöbb esetben valamilyen feldolgozatlan veszteség, trauma, gyász áll, amelyről gyakran kiderül, hogy a gyökerei a messzi múltba nyúlnak vissza.

Generációk intervenciója

Én az intervenció keretében több generációban szeretek gondolkodni. Ha ugyanis készítek egy családfát minimum három generációra visszamenőleg, akkor lehet látni, hogy az alkoholfüggőség hogyan öröklődik és adódik át generációról generációra, és aztán hogyan szűnik meg.

Az általam is alkalmazott ARISE-módszer kidolgozója, dr. Judith Landau például végzett egy nagymintás kutatást, amelyből kiderült, hogy a vizsgált szenvedélybetegek felmenői között mindig volt valaki, aki korábban traumatizálódott, és az arra adott válaszként kezdett el inni vagy drogozni, vagy alakított ki magának valamilyen pszichés betegséget – és ez mintaként átöröklődött. Eszerint a szerhasználat tulajdonképpen azért van jelen egy családban, mert a korábbi generációkhoz hasonlóan az adott generáció is helytelen megküzdési stratégiákat használ.

Annak tudatosítása, hogy az alkoholfüggőség gyakorlatilag nem más, mint egy nemzedékről nemzedékre átörökített betegség, különösen fontos a terápiás folyamatban.

Amikor mi elkezdünk a klienssel dolgozni, mindig felhívjuk a figyelmét arra, hogy nem ő a hibás, és nem is az anyja a hibás – mert valójában senki sem tehet arról, hogy mit örökölt. Az viszont biztos, hogy emiatt az örökség miatt több generáció is rengeteget szenvedett. Ez egy átok! A függőség többgenerációs átkát azonban szerencsére meg lehet törni – ha a család összefog. Összefogással igenis megtörhető a függőség többgenerációs átka. Ez pedig nemcsak azoknak jó, akik éppen szenvednek a függőség következményeitől, hanem az ő gyermekeiknek és unokáiknak is, akiknek így meglehet az esélyük arra, hogy ne kelljen szenvedniük.

Talán most azt felételezed, hogy azt gondolom: rajtam kívül mindenki hülye – mivel én Amerikában elvégeztem egy profi képzést, jogom van osztani az észt. És abban van is némi igazság, hogy talán túlságosan is kritikus vagyok azokkal a kollégákkal és laikusokkal szemben, akik tétlen várakozásra szólítják fel a szenvedélybetegek hozzátartozóit. De hidd el, ez csak azért van, mert engem egyetlen cél vezérel, mégpedig az, hogy minél több szenvedélybetegnek lehetőséget teremtsek arra, hogy szakember segítségét vehesse igénybe. Egyszerűen nem vagyok hajlandó egyetlen emberről sem lemondani csak azért, mert az illető a boldogságkereséshez nem a legmegfelelőbb eszközt választotta magának.

A remény bajnokai

Az intervenció hatékonyságának és eredményességének titka részben abban az egyszerű felismerésben rejlik, hogy az ember, társas lény. Ha jobban belegondolunk, egy egyén önmagában gyakorlatilag értelmezhetetlen, és ha nem egy közösségben létezne, sok mindenre képtelen lenne. Talán ezért is tanítom azt a gyerekeimnek, hogy szeressék az embereket, és higgyenek bennük. Nem azért nevelem őket erre, hogy szenteket faragjak belőlük, hanem azért, mert tisztában vagyok azzal, hogy csak akkor boldogulhatnak az életben, ha így viszonyulnak az embertársaikhoz.

Van egy kedvenc tévésorozatom, a The Walking Dead. A  történet szerint a világot ellepik a zombik, és a még élő emberek próbálnak boldogulni és életben maradni. Csapatokba verődve keresik a védett helyeket, ahol biztonságban élhetnek, és megőrizhetik, illetve újraépíthetik az emberi civilizációt. Csakhogy ez nem is olyan egyszerű. Egyes csapatok ugyanis megtámadnak és kizsákmányolnak más csapatokat annak érdekében, hogy biztosítsák a saját fennmaradásukat. Amikor egy-egy epizódot megnézek, amely a vérben tocsogó jeleneteivel szembesít az emberi kegyetlenséggel, rendszeresen felmerülnek bennem bizonyos kérdések: „Kiben bízhatsz? Aki elsőre jónak látszik, vajon annak is bizonyul? Képes-e egy kegyetlen, gonosz ember megváltozni? Tudsz-e egyedül boldogulni, vagy mások segítségére szorulsz? Mikor kell lépned? Magára hagyhatod-e a társadat?” Ismerős kérdések, ugye? Bizony egytől-egyig olyan kérdések ezek, amelyek a szenvedélybetegség kapcsán is felmerülhetnek. Ami pedig a válaszokat illeti, azt gondolom, hogy egy zombiktól hemzsegő világban emberként két lehetőségünk van: vagy egymást támogatva a remény bajnokaivá válunk, vagy meghalunk.

Egy függő esetében különösen igaz, hogy az egyén életében a remény fő forrása a család: az a legszűkebb közösség, amely meghatározza a múltját, a jelenét és a jövőjét egyaránt.

Egy szenvedélybeteg  valószínűleg leginkább a hozzátartozóival ápol annyira intenzív kapcsolatot, amely hozzásegítheti ahhoz a felismeréshez, hogy a leszokással csak nyerhet. A másik oldalról pedig a család az a közösség, amely a leginkább nyerhet azzal, ha a szenvedélybetegségben szenvedő tagja talpra áll, illetve visszanyeri az egészségét.

Az emberekkel is úgy van, mint a természetben a fákkal: a puszta közepén álló magányos fa sokkal hamarabb kipusztul, mint az, amelyik egy erdőben áll. A magányos fát ugyanis semmi nem védi a széltől; semmi nem árnyékolja alatta a talajt, hogy ne száradjon ki; és tápanyagot sem tud átvenni a többiektől az összefonódott gyökereken keresztül. Ha viszont ugyanez a fa több más fával együtt egy erdőben áll (egy közösség tagjaként él), akkor sokkal jobbak az esélyei az életben maradásra.

Dudits Dénes – Az intervencionista

Olvasd el a Dudits Dénessel készült interjúnkat is: Az volt otthon a mondás, hogy vagy börtönbe megyek, vagy meghalok

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/KatarzynaBialasiewicz