Anyámból félős lányka lett, akihez eleinte nem találtam az utat – Pudics Zsuzsanna novellája
Tízéves a Rácz Zsuzsa író által alapított Terézanyu pályázat, amelynek zsűrijében Fiala Borcsa kollégánk is helyet kapott, és amelyen idén WMN-különdíjjal is jutalmaztak mindhárom kategóriában egy-egy indulót. Közülük elsőként Pudics Zsuzsannát mutatjuk be nektek, aki Budapesten él, egy lánya és két kis unokája van. Húsz éve dolgozik pszichodráma-trénerként, szakterülete a női csoportok és a gyászfeldolgozás. Először a munkája miatt kezdett el írással foglalkozni, ami egyre nagyobb szerepet kapott az életében, négy éve Lackfi János kurzusán is képzi magát. Ő a „Női közösségek megtartó ereje” kategória idei WMN-különdíjasa, ezúton is gratulálunk neki, ti pedig fogadjátok szeretettel a győztes pályaművet, amelynek eredeti címe: Szalagok a cseresznyefán. Pudics Zsuzsanna írása.
–
A mi családunkban a nőknek mindent bírniuk kell. Ez a női transzgenerációs üzenetünk.
Gyerekkoromban soha nem láttam anyámat pihenni. Ugyanolyan precizitással törölte a port a polcokról, mosta a padlót, rakta át a vizes ruhát a mosógépből a centrifugába, mint ahogyan tisztította a zöldséget a gulyásleveshez. Ha leült velünk tévét nézni, maga elé húzta a kis dohányzóasztalt, ráterített egy vastag törülközőt, arra pedig egy lepedőt, és azon vasalta a ruháinkat. Életének minden pillanatát hasznosan kellett töltenie. Nagyobbacska koromban néha elémentem a munkahelyére, és ha jó idő volt, nem szálltunk fel a földalattira, hanem legyalogoltunk a Deák tértől a Kodály köröndig. Ez volt az ő kikapcsolódása. Apámra, aki zenész volt, nem számíthatott, néha három napig sem láttuk őt. Anyám mindenkit elirányított, mindenre tudta a megoldást, egyedül is. A rendszerváltás után kis csemegeboltot nyitott, ahol reggel fél öttől este hatig megállás nélkül dolgozott.
Ennyi feladat és teher mellett nem sok hely maradt az érzelmeknek. Erős eszközökkel kellett kicsikarnom.
Babaként például, amikor hathetesen keresztanyámra testált vidékre, mert őt várta a gyár, azt találtam ki, hogy akkor innentől fogva nem eszem. Így tudtam újra hazakerülni. Jártam anyámmal a három műszakba. Ő a gyárba, én pedig a bölcsődébe.
Nyaranta nagyanyámnál voltam, ő is elvitt magával, amikor a téeszbe ment dolgozni. Szerettem a csirkék itatóját friss vízzel feltölteni, a kiskacsákat beoltani, vagy kitisztítani a helyüket, hogy jól alhassanak. Nagyanyám soha életében nem volt orvosnál, minek is lett volna. Öt gyereket szült otthon, bábaasszonnyal.
Ez az én mintám. Minden erőmmel igyekszem ennek megfelelni. A hétköznapokon egyéni foglalkozásokat tartok, hétvégenként csoportüléseket vezetek, vagy újabb és újabb képzésekre járok, immár húsz éve.
Mindig azt éreztem, hogy női csoportot tartani, különösen nagy ajándék. Áldás, ahogy együtt lehetünk, összekapaszkodhatunk, fejlődhetünk, mint régen faluhelyen a fonóban. Szívesen készülök az alkalmakra, gondolkodom a feladatokon és szerzem be az eszközöket. A nyári női tábor az év közbeni találkozások ünnepe. A tavalyi, mindegyik közül a legemlékezetesebb.
Tavasszal anyukám a bátyja temetésén agyvérzést kapott. Kora miatt nem műtötték meg azonnal, megvárták túléli-e az éjszakát, aztán meg még egy napot. Természeténél fogva túlélte azt a két napot is, meg a műtét utáni kétheti intenzív osztályt, és az azt követő osztályos tartózkodásokat is. Ezekben a hetekben én robotüzemmódban léteztem.
Könyörögtem a szakorvosoknak, hogy megadják azt a kezelést, amitől az anyukám esélyt kaphat a túlélésre, kuncsorogtam a nővérek után, hogy a látogatási időn kívül is adjanak neki inni. Anyu fizikai szükségletei kerültek előtérbe, mindig legyen mit ennie, innia, legyen, aki ezt megadja neki, kapjon vitaminokat, erősítőket. Amikor pedig már azt is lehetett, néztük a betűket, szókártyákat, gyakoroltuk a szavakat, mondatokat. Az érzéseimet addig valahová félreállítottam. A kikönyörgött rehabilitáció után, két hónap múltán, anyut hazaengedték.
Akkor kezdődött a szokásos nyári női táborom. Gondoltam, jót tesz neki, ha magammal viszem. Reggel bizonytalan, totyogó léptekkel jött ki a kertbe, riadt tekintettel nézett körbe, félve kérdezte, hová ülhet le. Az egyik lány karon fogta, és leültette maga mellé. Én csak néztem, és akkor döbbentem rá, hogy nemcsak anyám veszítette el lényének egy részét, hanem számomra is elveszett az az anya, aki mellett felnőttem.
Stroke-ja után az én erőszakos, nagyhangú, mindenkit kiosztó anyámból egy végtelenül szorongó, félős kicsi lányka vált, akihez én nem találtam az utat.
De a lányok megtalálták hozzá. Sőt, nemcsak megtalálták, de nekem is megmutatták, hogyan kell ezen az úton haladnom.
Odaültek mellé, simogatták, ölelgették, beszélgettek vele, vagy éppen csak együtt hallgattak.
Anyám kinyílt, mesélt, azt mondta, soha életében nem volt ennyire nyugodt. A gyakorlatok nagy részét ő is végezte, együtt a többiekkel. Az egyik legerősebb képem, amikor a lányok megköszönik a női őseiknek, amit tőlük kaptak, és amit visznek tovább, miközben egy szalagot felkötnek a kertben álló cseresznyefára. Minden szalag egy-egy női ősüktől megkapott képességet, adottságot szimbolizál.
Anyám – mint a női ősök megszemélyesítője – ott áll a fa alatt, a szalagok sűrűjében, és fogadja a lányok háláját.
Mindig azt tanítom, mert ez a hitvallásom, hogy érdemes jót cselekednünk, hiszen többszörösen kapjuk majd vissza az általunk adott támogatást.
Ott és akkor megsokszorozva kaptam vissza a szeretetet és a saját tanításomat.
Pudics Zsuzsanna
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Obencem
