–

A Hiányzó 10 óra egy három részből álló projekt

A kiindulópontja Meggyes Krisztina jelenleg is készülő, személyes jellegű dokumentumfilmje, ami azt igyekszik kideríteni, mi történt a rendezővel, amikor dániai tanulmányai idején egy éjszaka ginát kevertek az italába. Meggyes Krisztina másnap a rendőrségen ébredt, emlékei egyáltalán nincsenek arról, mi történt vele azon az éjszakán.

Ez volt a kiindulópontja Fazakas Fanni virtuálisvalóság-projektjének, amelyet a New York-i Tisch School of the Arts ITP tanszékén kezdett fejleszteni.

A Hiányzó 10 óra VR nem más, mint egy szimuláció, amelynek résztvevőjeként átélünk egy „beginázós” esetet, és közben megtanulhatjuk, miként tudunk helyesen cselekedni egy hasonló helyzetben, mit tegyünk és mit ne.

A VR egyik fő célja, hogy visszaszorítsa az úgynevezett „járókelőhatást” (bystander effect), azaz azt a jelenséget, hogy ha a baj nyilvánosan történik, a felelősség eloszlása miatt a tömegben nézelődő egyén nem tesz semmit, hogy megakadályozza azt, vagy segítséget nyújtson.

A projekt harmadik pillére egy országos szociológiai kutatás, amely a ginával kapcsolatos attitűdváltozást méri majd kérdőívvel. A 2023-ban induló felmérést az alkotócsapat dr. Kapitány Fövény Máté és dr. Orosz Gábor vezetésével készíti.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Missing 10 Hours VR (@m10hvr) által megosztott bejegyzés

Jó, de mi ez a szimulációs izé?

Mivel nekem újdonság volt az egész, talán másnak is az lehet, úgyhogy leírom a lehető legegyszerűbben.

A mintegy húszperces szimuláció során a résztvevők kapnak egy VR-szemüveget, a kezükbe két érzékelőt, amelyek afféle virtuális kezekként működnek: megérinthetnek, megfoghatnak velük virtuális tárgyakat, alakíthatják a történetet.

Az alapsztori egy átlagos hétvégi buli: a főszereplő lány néhány haverjával találkozik a klubban. A fiúk közül az egyik ginát rak a lány italába, aki innentől rohamosan veszíti el a kontrollt, és egyre rosszabbul lesz.

A szimuláció résztvevői egy fiú haver szerepében nézik végig, ahogy az esti iszogatás helyett szexuális erőszakba torkollik a sztori. A történetet több ponton alakíthatjuk a tetteinkkel, reakcióinkkal (készítés közben az alkotók nagyon odafigyeltek arra, hogy számos szempont szerint változhasson a forgatókönyv), és

bármennyire is azt gondoljuk, hogy felkészülten érkezünk a szimulációs fülkébe, immár saját tapasztalatból tudom, hogy egyáltalán nem egyértelmű, mi a helyes és mi nem az.

Virtuális, de nagyon is valóságos

Az első legmegdöbbentőbb tapasztalatom az volt, hogy bár a szimuláció látványvilága közel sem fotórealisztikus – azaz nem élethű, hús-vérnek tűnő embereket kell néznem, hanem egy nagyon szép, neonszínekben játszó animációs filmben érzem magam –, perceken belül bevonódtam.

Mire kijöttem a fülkéből, konkrétan rosszul éreztem magam, akkora lelkiismeret-furdalást okozott a virtuális viselkedésem. Konkrétan undorodtam a saját tehetetlenségemről. Nagyon nehéz volt férfiszerepbe helyezkednem, és nem úgy figyelni a velem bulizó nőkre, ahogyan ösztönösen odafigyelünk egymásra, és közbelépünk, ha valaki bajban van.

A düh, a tehetetlenség, a türelmetlenség és a szégyen egyvelege teljesen feltriggerelt a végére: a VR második felében a beginázott lány már öntudatlan, de a szemlélődő haver még mindig nem lépett közbe. (Ha pedig erre lett volna lehetőség a VR-ban, akkor egyszerűen nem voltam képes helyesen cselekedni, mert lefagytam a helyzet miatt.)

Épp ez az, ami miatt forradalmi ez a projekt: egyszerűen kénytelen vagy nem belemenni érzelmileg, és belekényszerít valami olyasmibe, amit beszélgetés útján a legnagyobb empátiával sem volnál képes átélni.

Ezek voltak a saját tanulságaim

  • néha nagyon bonyolult eldönteni, hogy a haverjaid „vagánysága” mikor sodor veszélybe valakit;
  • iszonyatosan nehéz közbelépni, ha nem te vagy a domináns a bandában;
  • létezik a sokat emlegetett „csordaszellem”, azaz a társaság nyomása: nem akarsz te lenni a seggfej, aki tönkreteszi a bulit, és ez a passzivitás nagyon veszélyes;
  • egyáltalán nem biztos, hogy okosan cselekszel akkor sem, ha meg vagy erről győződve: én például a feszkótól felspannolva földhöz vágtam a ginás sörösüveget, amikor a virtuális haverom meg akart itatni belőle – ahelyett viszont, hogy őt megijesztettem volna ezzel, csak eltüntettem a bizonyítékot;
  • ha úgy érzed, hogy valaki viselkedése nem oké (akár ő van rosszul, akár ő az, aki látványosan „gardírozza” a rosszul lévőt), akkor hallgass a belső hangra, és lépj közbe;
  • akkor is teljesen elveszett tudsz lenni egy ilyen helyzetben, ha egyébként te vagy az, aki mindig józan a bulikban – áldozattá is válhatsz és szemlélőként is megbéníthat a járókelőhatás;
  • iszonyatosan fontos, hogy az eljáró hatóság komolyan vegye a problémát, és határozottan lépjen fel, különben az áldozatoknak jóformán semmi esélyük megtudni, mi történt velük.

Extrém magas látencia

A szimuláció után beszélgettem kicsit a készítőkkel arról, mennyire felzaklatott, amit átéltem, hogy triggerelt, annak ellenére, hogy én szerencsére nem voltam ilyen eset áldozata, de szórakozóhelyi és utcai zaklatásé már igen. Meggyes Krisztina és Fazakas Fanni, akik az évek során rengeteg túlélővel beszéltek erről, elmondták, hogy a megtörtént eseteknek csak a töredéke jut el a rendőrségi feljelentésig, a legtöbbekben ugyanis annyira erős a szégyenérzet, hogy akár egy életen át hallgatnak.

Másrészt a környezet sem mindig támogató: rengetegen szembesülnek áldozathibáztatással (miért nem lep meg?). Gyakran hangzik el, mennyire felelőtlen, akit begináznak, „nem kellene annyira szétcsapnia magát”, meg a klasszikus „minekmentoda” érveléssel azzal nyugtatják magukat a kívülállók, hogy ez „rendes lányokkal” nem történhet meg.

A legsokkolóbb adalék az volt számomra, hogy a készítők eredetileg rövidnadrágot álmodtak a beginázott lányra, ám már menet közben azt a visszajelzést kapták sokaktól, hogy „ilyen öltözékben ne csodálkozzon”. Épp ezért végül hosszúnadrágot kapott. 

Ezért is fontos az érzékenyítés a témában, és hasznos maga a Hiányzó 10 óra VR is: nincs ennél hatékonyabb eszköz jelenleg arra, hogy egy kicsit empatikussá tegye azokat, akik eddig hárítottak, legyintettek vagy az áldozatokat hibáztatták. (A kép nyilván a filmmel és a kutatással lesz teljes, nagyon várom, hogy ezek is nyilvánosak legyenek.)

A jó hír, hogy a projekt máris komoly nemzetközi sikert aratott:

Fazakas Fanni virtuálisvalóság-élményének a nagy presztízsű Amszterdami Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál (IDFA) nem fikciós, immerzív versenyprogramjában lesz a világpremierje, amellett pedig az október 26-án kezdődő Raindance Filmfesztiválon is tesztelik special preview formájában, ahol a rendező előadást is tart a Raindance Immersive Summiton.

Szívem szerint végigturnéztatnám a magyar iskolákban, hogy minél többen értsék meg végre: másokat öntudatlanra drogozni, itatni stb. nem poén, nem egy jó sztori, amit majd röhögve mesélünk a haveroknak. Az is lényeges, hogy mind többen tudjanak helyes döntéseket hozni egy ilyen helyzetben.

Maga a technológia pedig szuperül működhetne egy sor más témában is, amit szinte képtelenség elmagyarázni: ilyen például a catcalling műfaja, ami kívülről, férfiszemmel ártalmatlannak tűnik, belülről átélve viszont egészen más érzéseket hozhat felszínre a nőkben.

Csepelyi Adrienn