Ideális esetben két ember, vagyis egy emberpár vállal gyereket, de sajnos – vagy nem sajnos, helyzettől függően – néha (sokszor) aztán mégsem együtt nevelik fel a kicsit, kicsiket. Egyedülálló anyukaként – visszatekintve – megtanultam, hogy egy nő, tetszik, nem tetszik, elsősorban magának szül gyereket.

Mert akárhogy is alakul az élet, az esetek túlnyomó többségében az anya lesz az, aki ha kell, egyedül, de akkor is felneveli a gyereket, és helytáll. (Igen, tudom, hogy vannak apukák, akik megteszik ezt, szintén egyedül. Előttük főhajtás, természetesen. De számszerűleg nem ők vannak többen.) Úgyhogy hadd meséljem el, miként ébredtem rá, hogy a szingli anyaság hogyan is nevel őrületesen kemény és szívós nőt, és miért gondolom, hogy az egyedülálló anyák (és apák) igazi badass-szülők.

Az úgy volt, hogy…

Már meséltem erről korábbi írásaimban, hogy összetett okokból, négy éve ajtót mutattam a páromnak, gyermekem apjának. Amikor megléptem, csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarok tovább ebben a kapcsolatban élni és tönkremenni. Valahol, naivan azt gondoltam, hogy hamar találok új párt – nem sejtettem, hogy micsoda dzsungel van odakint –, és hogy az életem jobb és szebb lesz, mint a kapcsolat utolsó, dög nehéz éveiben.

És valóban szebb és jobb lett, de nem úgy, ahogy eleinte elképzeltem, hanem egyedülálló anyaként és nőként.

Mert az élet valahogy azóta sem adott társat, de igyekszem ezt úgy felfogni, hogy meg kell tanulnom a magányt és a helytállást egyedül.

Eleinte mártírnak éreztem magam, és rettenetesen szenvedtem. A napi feladatok, a munka, a rutin, és elsősorban a gyerek érzelmi életének egyensúlyban tartása hatalmas teherként és felelősségként nehezedett rám. Rengeteget szorongtam, okkal és ok nélkül, és őrületesen hajtottam magam. 

Nem áldozat, amazon

Mindeközben rájöttem, hogy valójában egyáltalán nem vagyok áldozat, hanem inkább valami őrületesen cool amazon, aki – szinte külső segítség nélkül – képes egyben tartani egy egész életet. A gyermek édesapja a távolba költözött, és onnan próbált néha egy-egy oldalmozdulattal fájdalmat és nehézséget okozni. Nyilván kialakult egy játszma, mert a sértett ego fura tettekre sarkall.

Eleinte képes volt jobban belém mászni, a gyereken keresztül fájdalmat okozni, de aztán eljutottam odáig, hogy már csak megrántottam a vállam, és mentem tovább. Egy újabb szintre emelte mindezt, amikor már semmiféle anyagi támogatás sem érkezett tőle – fizikai addig sem sok volt, leszámítva néhány egynapos vizitet, vagy egy-egy szünidőt –, így aztán onnantól kezdve tényleg minden csak rajtam állt.

De addigra olyan szintre emelkedett bennem a saját magam által teremtett a biztonságérzet, hogy további erőt adott, és már semmiféle hatással nincsen rám-ránk, akármit is csinál.

És ez a lényeg: megtanulni így függetlenedni a külső erőviszonyoktól, és önmagadban mindent, de mindent megoldani, hihetetlen erőt ad, és felszabadító tud lenni.

A szingliséget nem tanítják

Nem fogok hazudni, iszonyatosan fárasztó, amikor minden nyomorult döntést, kicsitől a legnagyobbig – azoknak teljes felelősségével együtt – neked kell meghoznod. És ez nem választási műsor: mindent meg kell oldanod, hogy a gyermekedet a lehető legteljesebb szeretetben és érzelmi jóllétben felneveld. Ami az egészben a legnagyobb kihívás, mert nyilván egy ilyen helyzetben az ember maga is átmegy fejlődési szakaszokon, hogy nincs meg a teljes fegyvertár előre, nincs kész minta, nincs mindenre alkalmazható norma.

Mert a szingli anyaságra nem tanítanak meg gyerekkorodban, azt nem kódolják bele a papás-mamás játékba. Neked kell felfedezned, hogy a csonkaságban hogyan teheted teljessé magad és a gyermeked, gyermekeid életét.

Idővel észrevettem, hogy a kis birodalmam, amit egyedül építettem és tartottam fenn, működik, és alapvetően jókedvben zajlanak a mindennapjai. Van benne muzsika és tánc és veszekedés és szeretés. A maga féllábúságában lett harmonikus.

Különösebb erőfitogtatás nélkül visszatükrözi a világszemléletemet, ahogyan én szeretem, ha körülöttem és a gyerekem körül  zajlanak a dolgok.

Büszkeség, igen

És akkor egy pillanatra megálltam, és meglapogattam a saját hátamat: ez igen, szép munka.

A mártírból szépen lassan egy kiegyensúlyozott egyedülálló anya lettem, ami őrületes meló, de bele lehet rázódni.

És végiggondolva a saját mindennapos küzdelmeimet, a hajnali keléseket, a kőkemény munkát, a financiális kötéltáncot, az őrületes egyeztetést, hogy a szülőire is odaérj, meg a gyerek gyógyszerét is felírasd, az iskolában az ő érdekeit is képviseld, közben legyen némi magánéleted, és mindeközben ne bolondulj meg… ez valahol valóban emberfeletti teljesítmény.

És mégsem az. A gyerek egyszerre édes teher, és sosem látott motiváció. Itt nincs olyan, hogy „nem kelek fel, és nem megyek dolgozni, vagy hogy depresszióba esem, és a sebeimet nyalogatom”. Ha valami, hát inkább őrületesen éber lettem, hogy mikor kezd elfogyni a belső erőm, és olyankor mindig adok valamit magamnak, ami segít újratölteni az akksit.

De a feladat, ez a csodálatos – most már 11 éves – kincs visz előre.

Ez az élethelyzet olyan embert faragott belőlem, amilyenné sosem gondoltam, hogy válni tudok. Nem, nem azt mondom, hogy ez az ideális. A fene akart ilyen erős és „jég hátán is” alkat lenni. De ha már ezt a lapot húztam az élet paklijából, akkor kihozom belőle a maximumot, és keblemre ölelem az összes nehézségével, fájdalmával, szépségével és örömével együtt.

És igen, azt gondolom, hogy badass vagyok Az összes „sorstársammal” együtt. 

Benke Bori

Kép: flickr

Ha érdekelnek az erős női minták, olvasd el ezt a két korábbi írásunkat:

Badass-nők, akik megváltoztatták a történelmet

A lányok, akik nem várnak a hercegre – 100 különleges nő története, amit minden kamaszlánynak el kell olvasnia