„Ha egyedüli szülő vagy, nincs választásod. Nincs kompromisszum, nincs pihenő, nincs megosztható felelősség”

–

Ha egyedüli szülő vagy, nincs választásod. Nincs kompromisszum, nincs pihenő, nincs „kicsit ledőlök”, nincs „ma szomorú vagyok”, nincs „ehhez most nincs kedvem”. Nincs megosztható felelősség, nincs megosztható nyomás, nincs együtt, nincs közösen, nincs melletted, aki erőt ad, aki megtámaszt, aki bátorít, aki megnyugtat. Hiába vannak esetleg nagyszülők, barátok, akik ritkábban, vagy akár mindennap jönnek, segítenek, kiegészítenek téged, átvállalnak gyereket, feladatot – a tudat akkor is az, hogy egyedül vagy. Az állapot, amiben az elméd, a szíved, az életed, a mindened van – az az, hogy egyedül vagy a gyerekkel. És mivel az esetek 95 százalékában a gyereket közösen szoktuk vállalni valakivel, az ilyesfajta egyedüllétet általában megelőzi valami trauma, ami miatt, és ami után egyedül vagy.

És a gyereked is egyedül van abban az értelemben, hogy ő is átélt egy traumát, ő is veled együtt valami komolyabb változáson esett át, és most itt vagytok egymásnak, és együtt építitek fel azt az új életformát, amiben újra meg kell találnotok a helyeteket egymással és külön-külön is.

Ahhoz képest, amilyen pokoli nehéz, fárasztó, kockázatokkal teli egyedülálló szülőnek lenni, a társadalom le se szarja ezt. Nem érdekel senkit, miért vagy egyedül, nincs semmiféle könnyítés számodra csak azért, mert egyedül vagy. Ha mákod van, akkor olyan a munkahelyed/munkád/főnököd, hogy képes vagy összehangolni az egyedülálló szülőséggel. Mondjuk, el tudsz jönni idejében, hogy odaérj az oviba, suliba, edzésre, akárhova. Vagy máris igénybe kell venned valaki segítségét, esetleg munkahelyet kell váltanod. Ha mákod van, és nem pelenkás gyerekkel maradtál egyedül, akkor a gyerek maga is segítséged lehet abban, hogy az új helyzetet megkönnyítse neked logisztikai téren. Ha már iskolás, pokoli gyorsan meg fog tanulni nélküled közlekedni, elintézni, megoldani. Ha még pici, akkor ehhez is szinte biztosan segítségre lesz szükséged. 

És ahogy a napi életed menedzselésében is csak a teljes ignorancia vár a többség részéről, úgy az érzelmi-lelki életed java részében sem számíthatsz sajnos sok jóra. Sőt. Ha férfi vagy, akkor eleve (kis túlzással) szinte csak akkor kerülsz olyan helyzetbe, hogy hozzád került a gyerek (vagy gyerekek), ha az anyjuk meghalt, tartósan/súlyosan beteg, börtönben van, drogfüggő, vagy lemondott a gyerekekről. Tehát iszonyú trauma után vagytok. De legalább a nullánál több együttérzésre számíthatsz a környezeted részéről, hiszen azt mindenki tudja, hogyha nem valami extra durván lennétek túl, nem nálad lenne a gyerek. És egy férfi, akinek házimunkát és gyereket is kell egyedül intézni, sokszor több együttérzést vált ki a környezetéből (jaj szegény, jaj de ügyes, jaj milyen egy hős, hogy egyedül bírja), mint egy nő, akinek a házimunka és gyerek mellett dolgoznia is kell, de úgy, hogy eltartsa a családot.

Róla hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy hát a gyerek meg a háztartás amúgy is az ő dolga, dolgozni meg mindannyian dolgozunk, most mit rinyál, nem?

És mivel a magyar egy halmozottan maszkulin társadalom, a férfiakkal amúgy is sokkal megbocsátóbbak vagyunk. Ha a férfi megjelenik egyedül babakocsival a játszótéren (saját tapasztalat), és bénázik cumival, ruhával, bármivel – együttérző anyukák jönnek segíteni. Ha anyuka bénázik, azonnal csattannak a „ki ez a szerencsétlen?!” félmondatok, összevillannak a turbóanyuka- tekintetek. (Itt szögezzük le, hogy sem általánosítani nem akarok, sem indulatokat szítani – megfigyeléses saját tapasztalatok alapján írom, amit írok, de az nem érvényes nyilván mindenkire.) Önmagában a tényt, hogy egy szülő egyedül van egy gyerekkel, mintha hajlamosabbak volnánk többször a nő számlájára írni fejben, magunkban, semmint a férfit hibáztatni. Ha a nő egyedül van, „nyilván elviselhetetlen volt”, ha a férfi, „nyilván elviselhetetlen volt a csaj”. A nőnek elég hülyének lennie, hogy indokoltnak lássuk azt, hogy ő egyedül van, a férfinak itt is valami extrém dolgot kell csinálnia ahhoz, hogy hibáztassuk őt (innia kell, vernie kell a nőt, vagy valami egyéb módon terrorizálnia – és még EKKOR is hányszor, de hányszor halljuk, hogy „majd megváltozik, majd abbahagyja, nem olyan nagy dolog”). 

A nőket szakítási, válási helyzetben is sokkal keményebben bíráljuk, sokkal hamarabb, sokkal kevesebbért ítéljük el, miközben jóval nehezebb a helyzetük, ha egyedül vannak. Igen, szerintem tényleg az. Pedig egy férfinak egyedül maradni házimunkával, gyerekdolgokkal szintén kutya kemény. Bizony, ki kell mondani, hogy rengeteg férfi pont annyira ügyetlennek érzi magát a gyerek körüli dolgokkal, mint a nők a szereléssel. Iszonyú stresszt tud jelenteni, hogy az ember a megfelelő ruhát, megfelelő mosószert kiválogassa, de egy nyomorult hajcsat is pokollá tudja tenni az életet. De a nőnek sokszor az egész életritmusát kell megváltoztatnia, pláne ha gyerek mellett, mondjuk, évekig nem dolgozott. Pláne ha belegondolunk, hogy ugyanazért a munkáért ő eleve kevesebbet kap, tehát egzisztenciát teremteni és fenntartani neki nehezebb lesz, mintha férfi lenne.

És férfiként bizony könnyebb beletanulni a gyerekruhák fortélyaiba, a mosásba, főzésbe és hasonlókba, mint nőként megszokni, hogy az egész család számára az erő, a védelem ezentúl te vagy egyedül, fizikailag gyöngébb, törékeny nőként. 

És mivel a gyerekek túlnyomó része mégis a nőknél marad mindenféle különválás és különélés esetén, ezért kimondható, hogy az egyedülálló szülő szerepébe kényszerült emberek nagy része is nő, azaz az őket sújtó hátrányokkal többet kellene foglalkoznunk, az ő nehézségeiket jobban kéne tudnunk felismerni, a nekik szükséges támogatásról többet kellene beszélni. Mégse tesszük. Itt is, mint mindig, úgy van vele a társadalom nagy része, hogy a nők majd megoldják.

Az egyedülálló szülők sosem gyengülhetnek el. Sosem tarthatnak szünetet. És ha van erejük, kitartásuk, lendületük a napi daráló mellett megpróbálhatnak új kapcsolatot teremteni. Megpróbálhatják azt a gyerekkel, gyerekekkel összehangolni, de a nulla idejükből, a kicsavart lelkükkel nyilván nem lesz könnyű. Éppen ezért gondolom, hogy ha már deklarált össztársadalmi segítséget, figyelmet és támogatást nem tudunk adni nekik, legalább az egyén és a mikroközösségek szintjén próbáljuk meg. Remek példák vannak sok oviban, bölcsiben, játszótéren, baráti társaságokban. Egymásra figyelni, (meg)érteni egymást, törődni egymással ugyanis nem valami hatalmas meló ám. Általában nem is kell hozzá felforgatni a saját életünket. Hetente akár egy-két óra a részünkről nem a világ. Valakinek viszont a lehetetlen élethelyzete átváltozhat emiatt egy nehéz, de megoldható dologgá. Képzeljük el, ha nekünk, normális kapcsolatban és nyugalomban élő szülőknek sokat jelent egy kedvesség, egy gesztus, egy figyelmesség – akkor mit jelenthet az valakinek, aki egyedül nyomja ezt az egészet. Akinek senki sem simogatja meg elalvás előtt az arcát, akit senki sem bátorít és dicsér meg reggelente, akinek nincs kihez odabújnia, ha fáj, ha szar, ha iszonyú, ha félelmetes. 

Bármikor fordulhat úgy, hogy mi leszünk a túloldalon. Nem tart semeddig normálisnak, empatikusnak, kedvesnek, figyelmesnek lenni.

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/10'000 Hours