–

Elvált nő vagyok normális kinézettel, biztos egzisztenciával, egy gyermekkel.

Jól főzök, rend van körülöttem, békén hagyok mindenkit. Ezelőtt sok évig küzdöttem a házasságomért, még akkor is, amikor már semmi értelme nem volt. Soha nem csaltam meg senkit. Elváltam, de azóta sem derült ki számomra, hogy mi volt az exférjem problémája.

Két év.

Két évig voltam hosszabb-rövidebb ideig egy-egy társkeresőn. Aztán leiratkoztam, mert nem bírja a lelkem a „húspiacot”. Tele van hazugsággal. Mindenki azt mondogatja, hogy az örök szerelmet keresi, meg gyereket akar, aztán folyamatosan rájövök, szinte semmi nem stimmel abból, amit az adatlapon feltüntettek.

Előbb-utóbb kiderül mindenkiről, hogy nem az örök szerelmet keresi, sőt, gyereket sem akar, hanem leginkább csak egyetlen éjszakára bújna be melléd az ágyba.

Teljesen mindegy, hogy lehet-e normálisan beszélgetni velem – mert a legtöbb férfi örülne ennek –, de nem nézek ki negyvenévesen húsznak, a testem sem tökéletes, hiába járok heti négyszer edzeni. „Különben is, mi a francért akarok ilyen korban még gyereket” – kérdik magukban talán, az a fiatalabbaknak való (akiket használnak egészen addig, amíg gyereket nem akarnak, aztán eldobják őket, és jöhet ismét a fiatalabb?).

Azt érzem, hogy rossz helyen vagyok. Ahogy átfordult a számláló a harminckilencből a negyvenbe, kevesebben írtak… Akik viszont megtették, vagy a huszonéves koruk elején járnak, vagy ötvenéves koruk közepén-végén. A korombeliek egész egyszerűen nem minket keresnek. Nem azt a nőt, akivel jó, akivel össze lehet hangolódni, vannak közös témák, és meg is tud szólalni, hanem inkább a fiatalt.

És ez a fiatal lehetőleg legyen egy kicsit elesett, „megmentendő”, hogy az esetleg gyenge önbizalommal, még gyengébb önképpel rendelkező negyvenesek is férfinak érezhessék magukat mellettük.

Baj van, nagy baj. Így érzem. A mi korosztályunk még vígan szülhetne, de nincs kinek.

Nagy részünknek már kialakult, bejáratott élete van, olyanok vagyunk, akikkel jó élni, ahová jó hazamenni. Kevés a hiszti, viszont annál jobban észrevesszük az emberi értékeket, és támogatjuk a másik felünket. Sokan közülünk eddig karriert építettek, és most már családra vágynának, de nincs férfi, aki erre a korosztályra vágyik, és nagyon kevés az olyan köztük, aki ne rémülne meg az „elköteleződés” és „gyerek” szavaktól a mai világban.

Hány nőt dobnak el mostanában egy fiatalabbért!

Ez sem mellékes. Ők nagy valószínűséggel a fiatalabbat is el fogják dobni egy még fiatalabbért. Akkor mikor és kinek szüljünk gyerekeket?

Az egyedülálló anya, mint én, mumus a társadalom szemében, így érzem. Bukott nő. Szinte hallom, ahogy mondják, „biztosan elszúrt valamit az ilyen asszony”, hiszen elsősorban még mindig mi vagyunk a hibásak, ha egy kapcsolat tönkremegy. Nyilván mi is hibázunk, persze. De nem csak mi!

Megkérdeztem egy negyvenhat éves férfi ismerősömet, mi a baj velem. Azt mondta, hogy semmi! A legutóbbi barátnője 19 éves volt.

Több negyvenes férfiismerősömtől is hallottam, nagyon fogékonyak az idősebb férfiakra a tizen–huszonévesek (ez lehet, hogy divat, de bizonyára sokan apa nélkül nőttek fel, ami szintén egy ok erre).

Leértékelt árucikkek lettünk, kedves nőtársaim. Sok esetben magunkat értékeltük le.

És én is úgy érzem, hogy olcsó lettem, mert negyvenévesen átéltem életem első, egyéjszakás kalandját.

Hogy miért mentem bele? Azért, mert ő is az örök szerelmet kereste, de nyilván közben meggondolta magát. Ő persze utána ugyanúgy kereste tovább az örök szerelmet, rám pedig még mindig vár jó pár hét vagy hónap, mire ezt a történetet is kiheverem.

Valószínűleg nem ebbe a századba kellett volna születnem…

Mindegy, így legalább elmondhatom, hogy „átölelt egy felnőtt férfi tavaly”.

Andi