A kezdetek

A kályhától kell indulnom, hogy érthető legyen, hogyan is kerültem abba a helyzetbe, ami aztán fizikai és lelki sebeket ejtett rajtam. Amikor 21 évesen elkezdődött eddigi életem legmeghatározóbb kapcsolata, szinte semmi tapasztalatom nem volt a párkapcsolatokról. Naiv voltam, és nem ismertem fel, hogy már a legelejétől jelen volt a másik fél oldalán a depresszió, ami néha számomra – aki született optimista alkat vagyok – érthetetlen kirohanásokat okozott. De az erős szeretet és a ragaszkodás rengeteg mindenen átlendített.

Lojális, monogám alkat lévén rettenetesen vágytam egy állandó párkapcsolatra, biztonságra. Így aztán valahogy a szőnyeg alá söpörtem, ami nem tetszett – vagy nem értettem –, és arra fókuszáltam, amit jólesett látni: hogy ez a helyes, intelligens fiú ragaszkodik hozzám, és szeret engem.

Évekig nem is nagyon volt probléma, de abban az időszakban, amikor kiderült, hogy várandós vagyok, valami elkezdett átalakulni. Ugyanis nem volt tervezett terhesség, és megbolygatta az addigi egyensúlyt.

Az egész annyira lassan, észrevétlenül bontakozott ki, hogy ha megnyúznának, sem tudnám pontosan megmondani az idejét a kezdetnek. De talán nem is fontos.

Szépen lassan azon vettem észre magam, hogy az önbizalmam csökken, az egészségem (elsősorban a női egészségem, nem meglepő módon) hanyatlik, és nem tudom megmondani, hogy milyen okból. 

Szerető párkapcsolatban éltem, a gyermek csodás volt, a gyermekágyból is dolgoztam és jellemzően mindig élveztem a feladataimat, mert kreatívak voltak, és mindig éreztem, hogy haladok előre a karrieremben is (nem mintha ez valaha első helyen szerepelt volna az életemben). És mégsem voltam boldog.

Aztán lassan elkezdtem látni az egyre feltűnőbb okokat, helyzeteket, amik rávilágítottak, hogy az a szerető társ nem egészen úgy szeret, ahogy az nekem jó volna.

A családom és a közeli barátaim már idejekorán rázták a vészcsengőt és rá-rámutattak arra, hogy mi nem stimmel, de sokáig süket fülekre találtak, mert én folyton kifogást kerestem a párom viselkedésére.

(Ehhez magyarázatként szolgálhat, hogy elvált szülők gyermeke vagyok, és emiatt szinte missziómnak éreztem egyben tartani a családomat. De később rájöttem, hogy egy párkapcsolathoz két ember kell, egyedül nem tudom megmenteni). 

És ezzel elérkeztünk az első sarokponthoz:

A másik mentegetése

A párom depressziója szépen lassan alkoholizmushoz vezetett, amit szintén rettenetesen nehezen vettem észre. Nem akartam látni, vagy nem volt látványos egy ideig, nem tudom. A lényeg az, hogy „alkoholos befolyásoltság” alatt sokszor hangzottak el olyan mondatok, amik megalázóak voltak. Többek közt az is, hogy „azért iszom, mert elviselhetetlen vagy”. Szemléletes példája a verbális abúzusnak, és több szempontból is érdekes.

Egyrészt, másnap, amikor felelevenítettem, ami elhangzott, azt a választ kaptam, hogy „de, ugye, tudod, hogy ezt az alkohol mondatja velem, én nem mondanék soha ilyet”. Nagyon sokáig elfogadtam ezt a választ, mire végül rájöttem, hogy ez marhaság: „felnőtt ember vagy, felelősséggel tartozol a kimondott szavaidért, tetteidért”. Pont.

Másrészt, elég tipikus, hogy egy ilyen élethelyzetben az abuzáló fél a saját gyengeségét arra keni, aki vele él.

„Te vagy az oka annak, hogy boldogtalan vagyok.”

Ezzel felmenti saját magát, rád lőcsöli a felelősséget, és mintegy kizárja annak a lehetőségét, hogy felelősségre vonható, illetve a viselkedése megkérdőjelezhető legyen.

És itt most jöjjön egy rövid óda a családomnak: ha nem lett volna olyan biztonságot nyújtó gyerekkorom, egy támogató közeg, amiben arra neveltek, hogy fontos, értékes ember vagyok, akkor valószínűleg erősebben érintettek volna az ilyen jellegű támadások. De köszönhetően a neveltetésemnek – az ilyen helyzetekben –, a lelkem mélyén éreztem, hogy ez rettenetesen igazságtalan, és NEM RÓLAM SZÓL!

Hanem a másik fél belső bizonytalanságáról, amit aztán rám vetít. 

Borzalmasan nehéz tükör lehettem – így visszagondolva – egy olyan férfinak, aki állandó bizonytalansággal küzdött, mert én erős voltam, mentem előre, és sikereket értem el a karrieremben. Ő is sikeres volt, de ezt képtelen volt megélni.

Aztán ahogy egyre látványosabb lett ez a jelenség, úgy gyűltek a tipikusnak mondható verbális abúzus helyzetei. 

Ellenkezés:

Egy ideig nevetgéltem rajta, hogy ha bármi döntést kellett hozni, és ezt egyeztetni kellett a partneremmel, az kicsit mindig olyan volt, mint egy hosszú távú túra. Tudtam, hogy mi a helyes megoldás, de ő mindig ellenkezett – csak azért, hogy ne legyen nekem igazam –, mindig elmentünk az Északi-sarkig meg vissza, és végül kikötöttünk – tadámm! – az origónál, az általam eredetileg javasolt megoldásnál. Egy idő után ez felesleges, gyerekes és fárasztó.

Viccként tálalt szóbeli bántalmazás, sértegetés:

Társaságban, a család előtt, az én káromra elkövetett viccek. „Jaj, hát, de tudod, hogy rettenetes szakács vagy. De hát tudod, hogy ehhez nincs érzéked.” És persze az elmaradhatatlan: „Olyan vagy, mint az anyád.” Ezek senki számára soha nem voltak viccesek (számára sem), inkább keserűek és szomorúak, és apránként romboltak. Belülről mardosva. 

Elfelejtés:

Érdekes, hogy a tettek – vagyis inkább azok hiánya – is lehet a verbális abúzus egyik formája. Konkrétan emlékszem a 30. születésnapomra, ami pont egy átmeneti szétválást követő békülési időszakra esett. Valahol mélyen abban reménykedtem, hogy szervez nekem egy meglepetésbulit, összetrombitálja azokat, akik nekem fontosak. De ha ezt nem is, legalább szervez egy felejthetetlen, romantikus estét. Hát, az este valóban felejthetetlenre sikerült…

Gyakorlatilag megfeledkezett rólam, és amikor elindultunk este, hogy megünnepeljük a születésnapomat, közölte, hogy majd útközben vesz nekem valahol virágot, és nem foglalt sehol asztalt, de majd beülünk valahova. Mondanom sem kell, hogy végigsírtam a fél éjszakát köszönhetően ennek a mélységes érdektelenségnek. Ez a viselkedés ugyanis azt jelentette, hogy mennyire nem vagyok fontos, nem számítok annak, aki elméletileg a világban az én társam hivatott lenni. (Ez a mai napig annyira fájó pont, hogy még évekkel a kapcsolat lezárása után is feldúl.)

Aztán eljutott a kapcsolat abba a fázisba, ahonnan már nem lehetett visszatérni. Sok olyan lelki sérülés ért, amiken túl lehetett lépni, de valójában mérgező nyilat jelentettek a kettőnk közti kapcsolatban. Sokszor úgy feküdtem le este, hogy azt éreztem, a Mariana-árok van köztem, és a karnyújtásnyira mellettem fekvő ember között. 

Folyamatosan magamra haragudtam, hogy miért vagyok olyan gyenge, és miért nem lépek ki belőle. Ez nem én vagyok! Mert ennek a helyzetnek van egy súlyos személyiségtorzító hatása: a másik mérgezett nyilai, negatív energiája magával ránt: a pozitív, optimista alkat nem tud a másik fölé emelkedni.

Olyan szinten kifordult magából az élet, hogy szó szerint arra vártam, hogy fizikailag bántalmazzon, mert az tetten érhető, az konkrét ok, – ha úgy tetszik, felhatalmazás a nagyvilág előtt – , hogy lezárjam, kilépjek.

Ugyan volt fizikai abúzus is (egyszer a gyerek szeme láttára), de ez is mindig a „nem is emlékszem rá”, „az alkohol csinálta, nem én” felmentési körébe esett.

Végül a természet oldotta meg a gordiuszi csomót, már azután, hogy külföldre költöztünk. Itt is folyamatosan tartott az abúzus, én pedig fizikailag úgy leromlottam, hogy végül egy kisebb műtétbe torkollt az egyik nyári vizit. Nem meglepő módon nőgyógyászati beavatkozás volt, hiszen ezek mindig erősen kötődnek a nőiséged megéléséhez.

A műtétet követően sokáig beszélgettem a szobatársammal, aki egy hatalmas cisztától szabadult meg. Ahogy elmesélte a történetét, egyértelműen kirajzolódott, hogy az anyósa sokszor beavatkozik az életükbe, és a férje nem áll ki az ő oldalán, ami végül megbetegítette.

Ahogy külső szemlélőként ránéztem az ő helyzetére, az egyértelműen rávilágított arra, hogy én milyen okból kerültem a műtőasztalra. Egyértelmű volt, hogy a férfi, akinek az volna a „feladata”, hogy felemeljen, támogasson, valójában megbetegít. És akkor jött a fordulópont: én egészséges szeretnék lenni, és fel akarom nevelni a fiamat. Ez sokkal fontosabb mindennél. Illetve rájöttem: nem akarom, hogy a gyerekem ezt a párkapcsolatot, ezt a férfimintát lássa maga előtt, mint példát.

Másnap véget vetettem a 11 éves kapcsolatnak. 

Megjegyzés:

Sokat dilemmáztam rajta, hogyan írhatom meg ezt a cikket úgy, hogy őszinte legyen, de ne is teregessem ki a szennyest. Végül rájöttem, sokkal lényegesebb, hogy teljesen nyíltan és őszintén beszéljek erről a témáról.

Éppen azért, mert rengetegen élhetnek hasonló helyzetben, és bármilyen fogódzó, ami segíthet nekik változtatni, kilépni, életbevágóan fontos lehet, akár életet is menthet! Azoknak az éveknek a hatása nyomot hagyott a személyiségemen, az önbizalmamon, és – tartok tőle – a későbbi párkapcsolataimon is.

De hihetetlenül fontos, hogy kiléptem egy bántalmazó, mérgező kapcsolatból. A mai napig büszkeséggel tölt el, hogy volt erőm meglépni, és akárhányszor belegondolok abba, hogy miben éltem, végtelenül hálás vagyok önmagamnak, változtattam. Önmagamért és a gyerekemért. És mindenkit, aki magára ismer, arra biztatok, hogy legyen bátor, álljon ki önmagáért! 

Benke Bori

A fotó illusztráció, nem a szerzőt ábrázolja.