–

– Megjöttem! – kiabált be a nő az előszobából, de még mielőtt az utolsó hang is elhagyta volna a száját, érezte, hogy felesleges bárkit is szólongatnia. A lakás üres volt. Azért a biztonság kedvéért körbejárta a szobákat, hátha csak elaludt a férje, és azért nem válaszolt. Ám az otthonukban végtelen csend honolt. „De furcsa” – gondolta. Jó két órával ezelőtt beszéltek telefonon, akkor mondta az ura, hogy hamarosan indul hazafelé. Még azt is megkérdezte, hogy hozzon-e a sarki boltból tejet, kenyeret. „Talán épp ott van” – sóhajtott megnyugodva az asszony, miközben a konyhában vizet forralt a teához.

A gőzölgő csészével aztán leült a kanapéra újságot olvasni, ám a mondvacsinált celebecskékről és a legfrissebb diétákról szóló cikkek ezúttal nem tudták lekötni a figyelmét. A tekintete újra és újra a faliórához rebbent.

„Egész biztos, hogy nem a boltban marad el ilyen sokáig” – csapta össze az ölében a magazint. Felállt, a bögrét egy türelmetlen koppanással a dohányzóasztalra tette, és az ablakhoz lépett. Összeszűkült szemmel fürkészte az utcát, de hiába, a férje oly jól ismert kimért járása nem tűnt fel sem a villamosmegálló irányából, sem a közért felől. A nő idegesen beharapta a szája szélét, majd újra az órára pillantott. Nem akart hisztérikusnak tűnni, de a szíve mélyén érezte, hogy valami nincs rendben. A közösen együtt töltött másfél évtized alatt ilyesmi még sohasem fordult elő.

A férje világ életében olyan pontos és megbízható volt, hogy órát lehetett volna igazítani hozzá. Azon kívül kényelemszerető is, rendkívüli módon felzaklatta, ha egy csöppnyi eltérés is adódott a napi rutinjában.

Péntek este hatkor legszívesebben otthon üldögélt a felesége, és a halkan szóló rádió mellett egy pohár sörrel a kezében. Többet soha nem ivott, és azt is csak szigorúan hét előtt, nehogy az alkohol belezavarjon az alvásciklusába. Egészen mostanáig összesen háromszor fordult elő, hogy nem a jól megszokott forgatókönyv szerint zajlott az este. Egyszer, amikor a nászútjukra mentek Visegrádra, aztán amikor a vakbelével műtötték, harmadszor pedig, amikor az édesapja temetése után nem akarta egyedül hagyni az anyukáját.

„Pontosabban… négyszer. Ha a mai estét is belevesszük” – nézett ismét az órára a nő, konstatálva, hogy már negyed hét is elmúlt. Az idegességtől jéghidegre dermedt kezekkel elővette a telefonját a táskájából, és gyorshívással tárcsázta a férjét. Ám a telefon egy éles sípszó után hangpostára váltott. Az asszony zavartan meredt a kijelzőre, majd némi töprengés után felhívta az anyósát. Nem szeretett volna ráijeszteni az idős hölgyre, úgyhogy mindenféle semmiségekről cseverészett vele hosszú percekig. Végighallgatta a mama napjának aprólékos részleteit és az egészségügyi problémáiban beállt legújabb változásokat is, míg kiderítette, a férje nem járt nála aznap, és nem is hallott felőle semmit. A nő ezek után az irodát hívta, ám ahogy előre sejtette, a telefon hosszan csengett, de senki nem vette fel. Persze, ilyenkor már senki sincs odabent. Végül nem maradt más, a férje egyetlen barátját csörgette meg.

– Nyugodj meg, biztos hamarosan megérkezik. Teljesen felesleges felhívnod a rendőrséget. Ne idegeskedj, amikor hazaér, majd te is hogy fogsz nevetni magadon, hogy máris rémeket láttál! – próbálta őt az egykori katonatárs megnyugtatni.

Nem sok sikerrel.

Az asszony visszaült a kanapéra, a lábát fázósan maga alá húzta, és kibámult az ablakon. Képtelenség ilyen körülmények között tovább olvasgatni. Mi van… Mi van, ha tényleg valami baj érte? Telefonálja végig a kórházakat? És ha megesett a legrosszabb? Ha a férjét valami szörnyű baleset érte? Vagy szívinfarktust kapott? Te jó ég! Mi van, ha meghalt?

Az asszony beharapta az alsó ajkát, majd elgondolkodva félrebiccentette a fejét. A filmekben mindig ezek a legdrámaibb pillanatok – gondolta. Amikor a főszereplő még nem is sejti, micsoda tragédia érte. Hogy milyen hatalmas fordulat előtt áll az élete.

Vajon mennyire változna meg az élete, ha ma este valóban megözvegyülne?

A temetésre felvehetné azt a szűk fekete ruháját, amit a tavalyi céges karácsonyra vásárolt, de végül nem volt alkalma viselni, mert a férje migrénre hivatkozva inkább otthon szeretett volna maradni. Az ura amúgy sem rajongott túlságosan az efféle rendezvényekért. Nem volt érzéke a büféasztal melletti karrierépítő csevegéshez, a kollégái untatták, no meg a rendhagyó esti program belezavart volna a jól megszokott esti rutinjába is.

„De micsoda morbid ötlet, hogy rögtön az öltözködésen jár az eszed!” – korholta magát az asszony. Az órára pillantott ismét. Fél nyolc. Most már egészen biztosan érezte, hogy valami óriási baj történt. Mi lesz így vele? Mit fog csinálni az ura nélkül? A lakással például? Képtelenség lenne itt élni egyedül, ebben az ódon bérlakásban, a hatalmas belmagasságával, hát hogy fogja ő azt egy fizetésből kifűteni? Persze… El is adhatná akár. Ha a férje nincs, akkor már nem számítana az otthon érzelmi értéke, a nagymama emléke, meg a cselédszobában töltött egyetemi évek nosztalgiája sem. A lakás árából vehetne egy kisebbet, esetleg a saját anyukájának közelében. A maradék pénzből meg… utazhatna. Mindig is szerette volna megnézni Korfut. „Anyu is örülni fog, ha elviszem magammal” – gondolta, miközben magában halványan elmosolyodott, ahogy elképzelte kettejüket végigtotyogni a homokos tengerparton. Mezítláb. Este beülhetnének valami kedves kis bárba egy koktélra. Nem lenne az sem baj, ha jóval tovább maradnának ott, mint hat. Ettől a bohém gondolattól viszont már muszáj volt felkuncognia. Az ujjai köré tekergette az egyik mogyoróbarna hajtincsét játékosan. Furcsa, fátyolos félmosollyal nézett maga elé, de mégis a távolba.

Aztán hirtelen megkövült az arca.

Az előszobából hangokat hallott.

A férje jól ismert mozdulata a kilincsen, amit csalhatatlanul minden egyes alkalommal először csak félig nyomott le, majd utána kattanásig. Egy, kettő, három, négy lépés a ruhafogasig. Egy köhintés, ahogy felakasztja a kabátját. A cirkó őrlángjának fellobbanása, ahogy kiereszti a forró vizet. A kis mosdóban a csobogás, miközben forró vízzel kezet most. Az előszoba ajtajának halk nyikordulása, ahogy belép.

És a jól ismert arc. Szag. Hang.

– Ne haragudj, drágám! Te szegény. Biztosan halálra aggódtad magad miattam! – vágott bele a közepébe. – Elképesztő dolog történt velem, képzeld csak, bejött ma a hivatalba a gimnáziumi osztályfőnököm. Tudod, mennyire rajongtam az öregért! A családfáját kutatja egy ideje, és ehhez kérte a segítségemet, úgyhogy beültünk egy teázóba. Aztán annyira belemerültünk a régi emlékek felidézésébe, hogy észre sem vettem, milyen gyorsan elszaladt az idő. A legnagyobb pechemre a telefonom meg lemerült, azért nem tudtalak értesíteni. Nagyon aggódtál? – nézett kérdőn a feleségére, akinek ezúttal képtelen volt eligazodni az arckifejezésén.

Az asszony hideg szemmel nézett vissza rá. Majd vett egy nagy levegőt. Egy utolsót még ebben a békés, kényelmes nyugalomban. Mielőtt a következő mondatával örökre véget vetne neki.

 

Fiala Borcsa

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock