–

Iluka  nénit mindenki rendes asszonyként ismerte, adtak a szavára, hiszen jó munkaerő, kedves mindenkivel, mosolyog, és egyáltalán: tisztességes asszonyként szövődött bele a falu rendszerébe. Mindhárom gyerekét szerette, pedig micsoda kerékkötők, a kutyáját sem kötötte láncra, inkább megcsináltatta a kerítést. Egyszer veszett csak össze a szomszéddal, abból ugyan nagy balhé lett, és azóta ez a szomszéd rendszeresen telekürtöli vele a falut, hogy„ Iluka néni nem is olyan kedves meg rendes, csak úgy csinál”. És teregetné a szennyest, de nem hallgatják sokáig. Hogy az Iluka néni? Ugyan már!

Aztán eljött a nap, az a bizonyos csütörtök, amikor Iluka néni kétszintes, szép halványkékre meszelt modern házában leszakadt a padlás. Csak néhány méteren engedte el magát, de ez elég volt ahhoz, hogy a tiszta, fényes nappalit elborítsa a kosz. Meg a régi, súlyos bicikli. A fotel. A harmincéves ruhák. Egy egér teteme. Füzetek, könyvek. Szerszámok. Szemét. Mindaz, amit Iluka néni oly gondosan takarított és takargatott az évek hosszú sora alatt, nem tűnt el, csak felkerült a padlásra. Ahová nem nézett be soha-soha senki.

Most viszont nyilvánvalóvá vált minden gondosan takargatott szenny. Csak ömlöttek a padlóra, nem lehetett megállítani, letagadni, kikerülni, elhordani, összesöpörni őket.

Iluka néni persze megpróbálta, de ekkora mennyiséggel szemben tehetetlen volt. Minden foltos szerszám, karcos táska, régi füzet fájóan ismerős volt, mind előhozott egy újabb régi emléket. Fájdalmas, zavarba ejtő, kínos, kirakatba nem illő emlékeket. Vadak voltak és valóságosak, nemcsak a mennyezeten ütöttek repedést, de az ő lelkén is. Reccs, törtek szét százával az üres alkoholos üvegek. Puff, a fogó, amivel a legutóbbi, szökős kutyát rendezte el. Szűkölés töltötte be a szobát. Aztán hangos, könyörgő sírás – potyogtak a fakanalak, amivel a gyerekeket verte. Rengeteg hamu, a rég eltüzelt papírok égő pernyeátkai gabalyodtak gondosan festett hajába. Súlyosan, imákkal telve zuttyant a zsidóktól lopott szekreter, amit az a rohadt szomszéd felismert. Minden káromkodás, amit Iluka valaha magába fojtott, minden pénz, amit eldugdosott, minden ügyesen lopott holmi.

Nem volt többé titok. Sikoltva, tombolva, diadaltáncot járva törtek elő a levegőre, hullottak a tisztaszobába, egyik a másik után.

De aztán furcsa dolog történt. Jött az első vendég, a szomszéd ugrott át tejfölért. Nem vett észre semmit, elnézett a kupacok felett, el egészen a konyhába, ahol  Iluka remegő kézzel ugyan, de kedveskedve főzte a friss kávét. Jött a húga, együtt szidták a mihaszna gyerekeket, a szomszédot, néha odébb rúgva egy-egy verésben kettétört fakanalat. Megérdemelte mindegyik – mondogatták. Még akkor is csak mosolygott a rokonság és az ismerősi kör, amikor Iluka néni kiitta az egyik félig törött rumosüveg tartalmát, majd vad rivallással a padláson termett, és ugrálva kezdte beomlasztani a maradékot: „most már vesszen, aminek vesznie kell”. Leesett a nagymama holtteste az ággyal együtt. Nem érdekelt senkit. Végül Iluka néni elfáradt az ugrálásban. Lihegve leült a tetemek mellé, megsimogatta a macskát, és nézni kezdte a tévét. A rokonok továbbra is szerették, a szomszédok vele nézték a meccset, itták a kávét, rendszeresen vittek neki ételt. Iluka néni rendes asszony, megérdemli.

 

Polgár Lili

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/kristi_ti