Általában kétfajta titokkal szembesülhet egy gyerek a családban. A titokkal, amely őt közvetlenül, személyében, identitásában vagy élethelyzetében érinti, és a titokkal, amely nem közvetlenül vele kapcsolatos, de a szülő viselkedésén keresztül mégis kihat rá is.

Egy szülő legtöbbször nem rosszindulatból titkol el fontos információkat a gyereke elől, hanem vagy azért, mert azt gondolja, ha kiderülne az adott dolog, az fájdalmat okozna a gyereknek, és ő ezt szeretné számára megspórolni, vagy pedig azért, mert úgy gondolja, az adott információ őt érinti csak közvetlenül, és nem szeretné a gyereket megterhelni vele.

Sokszor azt is nehéz eldönteni, hogy mi tartozik egy gyerekre és mi nem.

Ebben az értelemben az alapszabály az, hogy mindenről beszélni kell, ami akár csak közvetetten is érinti őt. Ha például a szülő napokig szomorú, és emiatt érzelmileg nehezebben elérhető a gyereke számára, akkor arról is beszélni kell, hogy ez miért van. Ezzel azt a terhet veszi le a gyereke válláról, hogy ő az oka a szülője rossz kedvének, és eloszlathatja azt a nyomasztó aggodalmat is, hogy a szülő azért nem elérhető, mert nem szereti őt. A titkolózásnak, kegyes hazugságoknak gyakran az áll a hátterében, hogy a szülő maga sem tud mit kezdeni az adott információval, mert az társadalmi szinten is tabusítva van, ezért még arra sincsenek megfelelő eszközei, hogy ő hogyan dolgozhatná fel azt.

„Azt veszem észre, hogy bizonyos, az életben rendszeresen előforduló történésekkel kapcsolatban sokszor a felnőtteknek sincsenek megfelelő koncepcióik, és ezért nem tudnak a gyerekekkel nyíltan beszélni róluk – mondja Kiss Kinga. – A halál témája például ilyen. Itt nagy előnyben vannak a vallásosak, akiknek van egy egységes elképzelésük arról, hogy mi történik a földi élet után, és ezért ezt magabiztosan el is tudják mondani a gyereküknek. Pedig fontos lenne, hogy agnosztikusként és ateistaként is tudjunk mit mesélni a gyerekeknek arról, mi történik szerintünk azzal, aki meghal. Akkor is, ha fogalmunk sincsen. Ehhez persze saját magunknak is fel kell tudnunk dolgozni egy szerettünk elvesztését. 

Hasonló ehhez, amikor a várva várt kistestvér mégsem érkezik meg. A vetélés akkora tabu még ma is a társadalomban, hogy előfordul az is, hogy a magzatukat elveszítő szülők nem avatják be a kisebb gyereket ebbe, hanem egyszerűen csak nem beszélnek többet otthon a dologról, remélve, hogy egyszer majd elfelejti, hogy az anyukája hasában már növekedett egy kistestvér. Ennek nem lenne szabad így történnie.”

Miért fontos az igazat mondani?

Az örökbefogadásra felkészítő tanfolyamon – ami sajnos 2020 óta nem kötelező, pedig rendkívül hasznos, és nagyon sokat segít a leendő örökbe fogadó szülőknek – ma már felhívják a figyelmet arra, hogy egy gyereknek a családba fogadásától kezdve beszélni kell arról, hogy ő örökbe fogadott. Régen ez nem volt egyértelmű, és sok örökbe fogadott gyerek elől hallgatták el a származását. Nyilvánvaló, hogy ezt sem rosszindulatból tették a szülők, hanem azért, hogy a lehető legtermészetesebbnek hasson a helyzet, hogy a gyerek sohase érezze azt, ő nem a szülők teste és vére, vagy nem szeretik annyira, mintha biológiai gyermekük lenne.

Ebből a szempontból elsőre nehéz is lehet talán belátni, hogy miért olyan fontos a kezdetektől elmondani a gyereknek, hogy ő örökbe fogadott. Pedig az identitása egészséges fejlődéséhez nagyon is fontos, hogy pontosan tudja, ki ő, és honnan jött.

Hatalmas éket verhet szülő és gyerek közé az, ha az örökbefogadás ténye titok vagy tabu. A szülő ugyanis tud róla, a gyerek pedig érzi az elhallgatott titoknak a feszültségét, a saját identitásának bizonytalanságát.

Arról nem is beszélve, hogy erről a titokról általában többen is tudnak, a családon kívül is, így a gyerek valami olyan fontos tényt nem ismer saját magával kapcsolatban, amiről még kívülállóknak is van tudomásuk. Ha egy ilyesmi kiderül, az nagyon súlyos bizalmi krízist okoz a családban, és a gyereknek újra kell írnia egész addigi múltját. Ez nagyon nagy teher. Éppen ezért a szakemberek ma már egyértelműen azt javasolják, hogy a kezdetektől az igazságot mondjuk, a gyerek már abba nőjön bele, hogy ő örökbe fogadott, és mindig az ő szintjén, de folyamatosan lehessen a témáról beszélgetni.

Természetesen ehhez az szükséges, hogy a szülő számára is megfelelően megdolgozott legyen a téma.

Az örökbefogadást megelőző esetleges veszteségek és a gyermek múltja is. Mert azokról is beszélni kell, de úgy, hogy a szülő azt már feldolgozta, és a középpontban annak a ténye áll, hogy a gyereket várta, sajátjaként szereti, ő nem egy veszteség pótléka. 

Az örökbefogadással kapcsolatos titkolózásról azért írtam kicsit hosszabban,

mert jól megvilágíthatja azt, miért keverednek bele jó szándékkal is a szülők hazugságokba, és hogy azok milyen károkat okozhatnak. Ahogyan azt is jól megmutatja, hogy sok titok és tabu nemcsak önmagában káros, hanem azért is, mert a kialakulásuk hátterében általában az áll, hogy maga a szülő sem dolgozta meg magában kellően a témát. A szülői tagadás, szorongás, a lappangó titok, a kétértelmű információk által okozott feszültség pedig kihat a gyerekre, ezért tulajdonképpen éppen az nem jön létre, amit a szülő remél a titoktartástól: a nyugalom és biztonság.

„A szülőnek gyakran az a hiedelme, hogy a gyerek nem bírná el az igazságot. A baj az, hogy az igazság még így is benne van a légkörben, a családi rendszerben, a gyerek értesül arról a nonverbális csatornákon keresztül. Így pedig érzékeli azt az inkongruenciát is, ami a felszínen zajló, verbális kommunikáció és a felszín alatti valóság között jön létre. Ez benne is szorongást kelt, ráadásul magyarázatot sem talál arra, mi a probléma.

Ha pedig egy gyerek nem talál egy családi feszültségre magyarázatot, akkor gyakran saját magát okolja azért, illetve az innen-onnan felszedegetett információmorzsákból a saját fantáziája segítségével próbálja kitölteni a hiányzó elemeket, megteremtve így egy olyan alternatív valóságot, amely tele van irracionális elemekkel, nem ritkán rémképzetekkel” – mondja Kiss Kinga.

Egy sokkélmény után eleinte még a felnőtt is a tagadás fázisában van,

ezért bizonyos szempontból maga is szeretné hinni, hogy például az édesapja valóban nem halt meg, a házastársa valóban nem hagyta el őt. Ezekben a helyzetekben merülhetnek fel olyan kegyesnek szánt hazugságok a szülő részéről, mint hogy a nagypapa nem meghalt, csak elutazott, apa és anya nem elváltak, csak apa ideiglenesen máshol lakik. Ha azonban ez a helyzet sokáig fennmarad, akkor egyre kényelmesebbé válik a hazugságban élni, a szembenézés, a megküzdés, ezzel együtt pedig – legalábbis azzal hitegethetjük magunkat – a fájdalom is elmarad. A rendszer elkezdi fenntartani önmagát, és minél tovább húzódik a dolog, később annál kellemetlenebb lesz elárulni az igazságot, hiszen már azt is el kell majd magyarázni, hogy erről a gyerek eddig miért nem tudhatott. Ez végül így sokkal nehezebb és fájdalmasabb lesz, mint a legelején beszélni a nehéz dolgokról.

„A gyerekeknek szánt hazugságokkal, titkokkal az a baj, hogy amikor kiderülnek, nemcsak magát a tényt kell feldolgoznia a gyereknek, hanem azt is, hogy a szülei hosszú ideig hazudtak neki, titkolóztak előtte. Ez bizalmi válságot okoz közte és a szülők között, megrendíti a hitelességüket, akár visszamenőleg is. Hiszen joggal gondolhatja egy gyerek, hogyha ebben hazudtak neki, akkor vajon másban igazat mondtak-e” – mondja Kiss Kinga.

Az őszinte kommunikációval tehát csökkenthető a gyerek szorongása,

növelhető a biztonságérzete, és a szülőhöz való kötődése is erősíthető. Ha jól és nyíltan kommunikálunk, azzal támogatjuk a gyerek megküzdését, és azt az üzenetet adjuk át neki, hogy a nehézségek megoldásában a másokhoz való kapcsolódás segítséget nyújt. Ezzel szemben a titkolózás izolálja a szereplőket. Gyakran azonban az is kérdés, hogyan mondjuk el úgy az adott esetben megterhelő, nehéz eseményeket, hogy ne virágnyelven beszéljünk – az ugyanis ismét csak összezavaró –, de ne is a maga nyers valóságában tárjuk elé a dolgokat.

„Ne felnőtt nyelven beszéljünk ezekről a dolgokról, hanem mindig a gyerek életkorának megfelelően, az ő szintjén, de ne hazudjunk. A fontos, hogy az információ igaz, de emészthető és befogadható legyen.

Ezért érdemes egy sereg dolgot eleve elmondani, ha már a család formálódásának kezdetétől adott, mint például az örökbefogadás ténye, mert akkor természetes módon lesz része a gyerek identitásának. Ha jól van tálalva a történet, akkor nem kapcsolódik hozzá egy traumatikus beavatási aktus, nem azt érzi a gyerek, hogy egy csapásra megszakadt az addigi valósága, és van helyette egy új. Az is fontos, hogy – különösen kisgyerekek esetében – hangsúlyozzuk, hogy nem a gyerek az események kiváltó oka” – mondja Kiss Kinga.

A szakpszichológus szerint ugyanakkor az is lényeges, hogy az őszinteség ne azt jelentse, hogy egy adott esemény kapcsán az összes bennünk kavargó érzést kontrollálatlanul megosztjuk a gyerekünkkel, mert ezzel megint csak szorongást okozhatunk neki.

Ha például egy súlyos betegséget diagnosztizálnak a családban, 

nem kell arról beszélni, hogy anyu vagy apu fél, hogy meg fog halni, hanem el kell mondani a gyerek számára is érthető nyelven, hogy van egy betegség, amire az orvos most ajánlott egy kezelést, és a szülő bízik az orvosban, és abban, hogy meggyógyul. Adott esetben az is jó ilyenkor, ha az érzelmileg erősen érintett helyett egy másik, a gyerekkel bizalmi kapcsolatot ápoló felnőtt beszél vele a helyzetről. Az éppen elég, ha a gyerek tudja, mi történik, és mi a következő lépés, nem kell vázolni számára előre a lehető legrosszabb lehetőséget.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Az is nagyon fontos, hogy a gyerek beszélhessen. Ne kérjük arra, hogy tartson titkot, ne bízzunk rá olyan fontos információt, amit nem mondhat el más felnőttnek, mert ez ismételten csak szorongást okoz nála, egyben pedig szégyent és önhibáztatást, ha esetleg mégis elárulja valakinek. Arról nem is beszélve, hogy már a lehető legkisebb életkorban meg kell tanítani a gyereket arra, hogy vannak ártatlan, játékos, apró titkok – mondjuk, hogy mivel lepjük meg apát vagy anyát karácsonykor, vagy hogy mit kívántunk magunknak, amikor elfújtuk a szülinapi tortán a gyertyát –, és vannak a káros, nagy titkok. Olyan dolgok, amiktől kellemetlenül vagy rosszul érezzük magunkat. Ezzel ugyanis megalapozhatjuk, hogyha a gyerekünket bármilyen bántalmazás vagy szexuális abúzus éri, arról számoljon be. Azt is érdemes alaposan átgondolni, melyek azok a titkok, amik a családban nem tabuk ugyan, de a gyerek máshol nem beszélhet róluk. Mert ennek a tiltásnak is nagyon indokoltnak és a gyerek számára értelmezhetőnek kell lennie.

„Ha egy gyerek azt tapasztalja, hogy a családban nyíltan lehet beszélni még a kényelmetlen dolgokról is, ha nincsenek tabuk, az mintaként is szolgál számára a megküzdéshez. Több generáción át hordozott rossz kommunikációs mintázatokat is meg lehet így törni.”

Kerekes Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Thanasis Zovoilis