Rengeteg szó esett itt már a gyerekek jogairól. És szinte egyetlen egy sem az anyákéról. Pedig én az anyákkal vagyok. Nem a gyerekekhez képest, és semmiképpen nem a gyerekekkel szemben. Hanem pont értük.

Elmondom, honnan, miért jutott eszembe, hogy ez egy fontos téma. (Ez egy ilyen okoskodós, megmondós írás lesz, amilyet én nem szoktam, és amire tőlem nincs is igény… ezért már most elnézést kérek, és ígérem, nem lesznek gyakran efféle kirohanásaim.)

Szóval az anyák jogai.

A múltkor egy beszélgetős műsorban a műsorvezető megkérdezte három hölgyvendégét, akiket az anyaság témájával kapcsolatban szólaltattak meg, hogy soha nem jutott-e még eszükbe, milyen jó lenne egy off-gomb a gyereken, amivel ha csak pillanatokra is, de ki lehetne kapcsolni, el lehetne tüntetni. Az anyák picit összenéztek, pár másodpercre elgondolkodtak, majd a csordavezért követve egybehangzóan állították, hogy: soha. Erre a kérdést felvető műsorvezető is meghátrált, gyorsan újrafogalmazta a kérdést, és persze apróbetűsen megjegyezte, hogy neki se jutott ilyen eszébe soha, sőt a kérdést is valószínűleg az egyik sátánhívő szerkesztő írta fel a kártyájára, majd mintha mi sem történt volna, tovább gurította a beszélgetés ezen a ponton csöppet kibolyhosodott fonalát.

A másik gondolatébresztő élményem a múlt héten ért: színházban voltam az egyik barátnőmmel, és egy drámajátékot néztünk, aminek az volt a témája, hogy a gyerek születése nem egyetlen új tag érkezése, hanem háromé: hiszen a gyerek születésével születik egy anya és egy apa is a családba. A felvonások közben a nézők is megvitathatták gondolataikat a látottakkal kapcsolatban, és az egyik apuka(!) azt találta mondani az ő bűnös ajkaival, hogy: valljuk be, nincs anya, akinek még nem jutott el oda, hogy legszívesebben falhoz csapná a gyerekét. Mire egy nagymamakorú hölgy kikérte magának a feltételezést is, és jelezte, hogy neki ilyen soha nem fordult meg a fejében. Erre a barátnőm kifakadt, hogy hagyjuk már a képmutató baromságokat, és hipp-hopp kialakult egy parázs vita. Én persze próbáltam csitítani a barátnőmet, próbáltam elmagyarázni, hogy nem vagyunk egyformák, és bár én sem ismerek példát ilyenre, lehet, hogy van olyan anya, akinél még sosem szakadt el a cérna.

Állítólag olyan házaspárok is vannak, akik sosem veszekszenek. Pataky Attila meg ufókkal trécsel. Szóval szinte bármi lehet, aminek a nemlétezését nem tudjuk bizonyítani.

Lényeg a lényeg, az jutott eszembe, hogy nem kéne ezt abbahagyni? Nem kéne leszokni a képmutatásról, és a kényszerről, hogy megfeleljünk a hamis tükörnek, amit remegő kézzel egymás elé tartunk?

Én még a tízparancsolatot se tudom betartani. Ha az anyáknak szóló parancsolatokat is kőtáblába véste volna Mózes, szegény még mindig jegyzetelne, mert két kőtáblára se férnének rá a nekünk szóló intések, annyi szent. Ha lenne gyóntatópap, aki az anyák feloldozására szakosodott volna, szerintem kígyózó sorokban ácsorognánk előtte, és a rózsafüzér-biznisz is állatira fellendülne. Megtetszett ez a gondolat. Jó lenne egy ilyen pap. Jó lenne a feloldozás. Mert szinte minden nap az arcunkba kapjuk, hogy hogyan viselkedik egy tökéletes anya. Meg, hogy milyen a tökéletes feleség, milyen a tökéletes nő. Az emberi kapcsolataink tökéletes működtetésének receptjét nap mint nap megkapjuk, akár kérjük, akár nem. De hogy hogyan éljünk azzal a tudattal, hogy több helyen is kilógunk a tökéletesség sablonja alól, arról nem szól a fáma.

Az anyává válásunk első pillanatától kezdődik az üzletszerű bűntudatkeltés.

Ha nem szedsz terhességi vitamint, a gyereked miattad fog fogyatékkal születni. Ha nem szoptatsz, béna vagy, aki vagy túlstresszeli magát, vagy nem iszik eleget. A bébiételt egy igazi anya nem veszi, hanem főzi. Ja, és ha nem a biopiacon vetted az alapanyagokat, akkor mérgezed a gyerekedet. Ha meg ott vetted, akkor hogy volt rá időd? Ki van a gyerekkel, amíg te vásárolgatsz? Ha bébiszitterre hagyod, akkor mostoha vagy, ha nem, akkor meg önző. Nem a legdrágább gyerekülést vetted meg? Te gyerekgyilkos! Egyke a gyereked? Nem gondolsz arra, milyen nehéz lesz neki egyedül ebben a nagy világban? Több gyereked van? Normális vagy te ennyi gyereket szülni erre a romlott világra? Nem mesélsz minden este két órát, nem énekelsz hármat, nem hordod el babaúszásra, nem íratod be néptáncra és angolra? Hát neked nem fontos a gyereked egészséges testi és szellemi fejlődése? Volt már olyan, hogy elveszítetted a türelmed és a fél karodat odaadtad volna egy off gombért? Vagy netalántán ennél is – még kimondani sem merem – messzebbre mentél? Hát egyáltalán anya vagy te???

Ó, és hány kérdés van még, amit ide tudnék írni! Hány ostor, amivel rá lehet sózni az anyai hátra!

Az én hátamat egész nap lehetne ütni. Mert bűnös vagyok. Jaj mennyi, de mennyi mindenben. És hogy nincs-e bűntudatom? Dehogy nincs.

Minden nap valami más miatt. Mert minden nap sikerül kilógnom a tökéletes anya sablonból. És a tökéletes feleségéből is. És a tökéletes nőéből. És a tökéletes emberéből. Sőt! Olykor nemcsak a tökéleteséből, hanem az átlagoséból is.

De nekem is vannak kérdéseim. Nem lehet, hogy egy anyának joga van nem belefulladni a bűntudatba? Hogy joga van nem tökéletesnek lenni, és hinni abban, hogy a gyereke bízik benne, bízik a döntéseiben, és megbocsátja a tévedéseit? És nem lehet, hogy egy gyereknek joga van egy olyan anyához, aki ha nem is hibátlan, szeret amennyire csak tud, a maga tökéletlen módján?

Lehet, hogy nem. Nem tudom, én csak kérdezem.

Kormos Anett

 

Illusztráció: Gustav Klimt: Anya és gyermeke