A kicsi gyerek cuki. Tök mindegy, hogy néz ki, elolvadunk tőle. A buszon rámosolygunk, akkor is, ha az arcunkba prüsszent. A sorban előre engedjük a családját. Az eladó mindig megajándékozza valami jutalomfalattal. Ha szólunk hozzá (szólunk hozzá), akkor prüntyögünk. (De, prüntyügünk!) Ha egy foggal vigyorog, kacarászik vagy édesen gagyog, akkor a helyzet fokozódik.

Patakokban folyik a nyála? „Gyönyörűm, jön a fogacskád…” Rátojt a szőnyegre?  „De drága, ahogy erőlködik…” Húzott egy vonalat a falra zsírkrétával? „Hagyd, őstehetség!” Elgagyog egy verset? „Színésznő lesz, meglássátok!”

Egy totyis nem nagyon tud olyat csinálni, hogy fennhangon kritizálni kezdjük – ha kibírhatatlan, nyűgös, ordít, tör-zúz vagy hisztériázik, akkor front van, fogzik, rosszul aludt... de az is lehet, hogy az anyja eltolt valamit, ezért nyilván neki osztogatunk tanácsokat, nem a gyereknek.

Snitt.

Eltelik pár év, itt a kamaszkor, hamarabb, mint vártuk, a gyerek akkorát nő, hogy ha közel hajolsz hozzá, hallod, ahogy recsegnek-ropognak odabent a csontok meg a porcok, a hormonszintje az űrben, és bár vannak erényei szép számmal, a cukiság már nem tartozik közéjük – már amennyiben a cukiság erény volt egyáltalán, nem csak egy címke.

Mivel a szembejövő ismerős kutyáját, illetve gyerekét figyelmen kívül hagyni az etikett szerint nem illő, az ember, ha szembejön, kutat valamilyen panel után a fejében, amellyel az „udvariassági” kommentkör letudható. És sokszor nem is gondol bele, hogy egyik-másik betárazott mondatát nagyon nem kéne előkapni, sőt egy alapos lomtalanítás sem ártana. (Mint általában a konzervmondataink körében. Hogy mit mondjunk akkor helyettük? Opció lehet jobb híján az „inkább semmit”…)     

A kutya viszonylag egyszerű eset, egy fejvakarás is megteszi, a gyerek már bonyolultabb, pláne, ha tizenéves, és mégse csókolgathatjuk össze a kezét, mint régebben a gyerekkocsiban, és az ebbel meg a deddel ellentétben pontosan érti, amit beszélünk, sőt szöszölősebben dekódol, mint gondolnánk, ráadásul baromi érzékeny. (Hogy a fenébe ne lenne sündisznó, ha egyszer ismerősök és ismeretlenek inzultálják rendszeresen, ahelyett hogy kedveskednének neki és cukorkával traktálnák, mint pár évvel ezelőtt!? )

Lássuk a leggyakoribb, ismerősöktől és a rokonságtól érkező beszólásokat – a szülői alázó mondatokat ezúttal nem tárgyalva, mert az egy külön dolgozat, mit dolgozat, könyv témája lehetne – amelyeket talán – feltételezzük a jó szándékot – nem is bántásnak szántak, mégis jól bele tudnak égni a lélekbe. Ugye, mennyire utáltuk mi magunk is ezeket a megjegyzéseket?

1. Húzd ki magad, fiam!

Ha egy tini görbén tartja magát, a felnőttek jelentős része kötelességének érzi figyelmeztetni, mit figyelmeztetni, felszólítani a hanyag testtartás mellőzésére. Mint gyakorló gerincferdüléses, ezúton közlöm, hogy a probléma nem oldódik meg attól, ha valaki pár másodpercre kihúzza magát, tehát felesleges ezzel basztatni bárkit, a kulcs az izomerősítés és a gyógytorna, de a diagnózist bízzuk szakemberre, a szülei nyilván elviszik, ha gond van, nem hozzátartozóként maradjunk ki ebből (is).

2. Mekkora ez a lány/fiú!

Ez az egyik leggügyébb megjegyzés. A „hova nősz már?” kérdéssel kiegészítve kifejezetten gonosz. Mintha nem tudná, hogy megnőtt, és mintha tehetne ellene vagy érte bármit. Ha magasabb, mint az átlag vagy/és ráadásul meg is hízott, akkor utálni fogja, hogy megint a méreteivel van valaki elfoglalva – épp eleget csesztetik az iskolában is ebben a tárgykörben. A „nagydarab” jelző pedig, követelem, egyszer és mindenkorra tűnjön el a társalgásból, rajtunk kívül (?) mindenki a dagadt szinonimájaként fogja érteni, akkor is, ha nem annak szántuk (de annak szántuk!). A „milyen picike!” felkiáltás szintén feketelistás. Úgy en bloc nem kellene a testméreteket kommentálni, ahogy azt se mondjuk valakinek, jé, de nagy az orrod! Hogy akkor miről beszéljünk? Jaj, kérem, olyan kreatívak vagyunk, biztos nem csak a mézeskalács díszítésben…

3. Úristen, kész felnőtt vagy. Mikor utoljára láttalak, pucér fenékkel rohangáltál az udvaron…

Ne feledjük, a nosztalgia csak a középkorú és az annál idősebb korosztály drogja, a tinik másra buknak, ráadásul minden bajuk van amúgy is a megváltozott testükkel, ergo: nem túl lelkesek, ha arra emlékeztetik őket, hogy nemrég még odacsurgattak a sarokba.

4. De kis sovány vagy! Nem eszel rendesen?

Ezt a megjegyzést süldő lányok még bóknak is veszik tán, de a kamaszfiúk tuti nem, márpedig ők kapják meg többször, ez hótziher. Ha a nagyi mondja, akkor legalább van palacsinta utána, de ha idegenek vagy félismerősök, akkor magában kell lenyelni a keserű pirulát megint: hiába bő a pulcsi, mindenki kiszúrja, hogy pilincka a lába és a karja.

5. Jézusom, hányas a lábad? Vagy apád cipőjét vetted fel?!

Ezt is csak kamaszokkal szemben engedi meg magának egy felnőtt. Legalábbis nem túl valószínű, hogy összetalálkozva egy ismerősünkkel az utcán, a lábméretén kezdenénk el sopánkodni…

6. Látsz egyáltalán a hajadtól?

A fentiek tükrében csodálkozunk, hogy ha összefut egy ismerős felnőttel az utcán, szerencsétlen kölyök behúzza fülét-farkát és a frufruja mögé költözik?! Mondjuk, ez a pikírt megjegyzés ahhoz képest, hogy régebben a tanárok belenyírtak a túl hosszúnak ítélt loboncba, vagy legalábbis fodrászhoz zavarták a gyereket – bevésve az igazolatlan órát –, talán fejlődésként is értékelhető, de azért ne bízzuk el magunkat.

7. Mi leszel, ha nagy leszel? Avagy: melyik egyetemre készülsz?

Hogy nem tudod? Pedig jó volna, ha már tudnád, nem maradhatsz a szüleid nyakán örökké. Hogy mi? Hova mész? Oda nagyon erős a felvételi. Az én lányom/fiam/unokám/rokonom is épp csak becsúszott, pedig nagyon jó tanuló volt ám!

Mintha nem lenne elég frusztráló az oktatási rendszer a megjegyzéseink nélkül is...       

8. Mi újság a lányokkal/fiúkkal? Van már valaki a láthatáron? Nincs? Bezzeg én a te korodban…

Szándékosan a lista végére hagytam ezt a kérdéskört, mint a galádságok csúcsát az én olvasatomban. Ha visszaemlékszünk saját tinédzserkorunkra, párkapcsolati szempontból nem volt kifejezetten diadalmenet. Nem mintha később azzá vált volna, de röhögni a bénázásunkon csak később tanultunk meg, nem tizenévesen. Ha egyáltalán megtanultunk. Ha nem, akkor valószínűleg továbbra is efféle kérdéseket teszünk fel szegény kamaszoknak.

Kurucz Adrienn