-

„Felelős vagy a rózsádért”

Még tízéves se voltam, amikor először találkoztam ezzel a korszakos művel – mert bárhogy viszonyulunk hozzá, muszáj annak neveznünk –, bár nem könyv formájában: anyukám megvette ugyanis az 1981-ben megjelent, legendás bakelitlemezt, amelyen a kor legnagyobb színészóriásai keltették életre a történetet, Rónay György lenyűgöző fordításában. Így alakult, hogy a Kis Herceg az én fejemben már egy életen át Halász Judit, a Pilóta a bársonyhangú Gábor Miklós, a Róka pedig Tahi Tóth László hangján szólal meg. Gyerekként amúgy elsősorban ezek a csodás hangok nyűgöztek le, a sztoriból egy büdös szót se értettem: van valami pasi, akinek a gépe lezuhan a sivatagban, aztán jön egy kisgyerek fura szerelésben, de mi köze ennek a bárányokhoz meg a kígyókhoz, mit keres ott egy róka, mit akar ez a kissrác azzal az arrogáns rózsával, és egyáltalán, mi a franc ez az egész?!

Mégis hallgattam, tátott szájjal, órákig fetrengve a szőnyegen a lemezjátszó mellett, és legelőször a Róka monológja fogott meg, amiben egymás megszelídítéséről, a szeretet felelősségéről beszél.

Mit tudtam én, mit jelent ez pontosan, de valahogy mégis betalált, mert onnantól pár hétig különleges figyelemmel viseltettem az előkertben növekvő rózsáink iránt. Persze sose válaszoltak, ha szólni próbáltam hozzájuk, de A kis herceg történetét ettől még szerettem, rongyosra hallgattam – a mai napig tudok pár részt kívülről –, később pedig rongyosra olvastam a könyvet is. És idézgettem, fáradhatatlanul, egészen egyetemista koromig.

„Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan…”

Az egyetemen ugyanis kiderült, hogy A kis herceg ciki. Tele van közhelyekkel, elképesztően egyszerű szimbólumrendszere van.

(Számomra itt vált világossá, hogy egyáltalán van neki, és például a Lámpagyújtogató nem csak egy ember, aki hosszú bottal mászkál, miközben okosságokat mormol a bajsza alatt). Ott álltam tehát a hanglemeznyi idézettel a fejemben, és a tudásom totál haszontalannak bizonyult, mi több, rendre megszégyenültem, ha egy társaságban mégis kinyögtem, hogy nekem ez igazából tetszik.

Ilyen körülmények között nem kellett hozzá sok idő, hogy én is cikinek érezzem, és részben nem is alaptalanul: az olyan mondatok például, mint a híres „Jól csak a szívével lát az ember…” a mai életmód-bloggereket megszégyenítő állítások, amelyeknek az információértéke a nullával egyenlő. Persze hogy a szíveddel látsz jól: legkésőbb az oviban rájössz erre, amikor a mini Barbie-kból egyszer csak kitör a hisztis vadállat, míg a rondácska, csendes kisfiú megfelezi veled a Túró Rudiját.

Szóval hátat fordítottam a Rókának, a lepcses szájú Rózsának, aki úgy nyafogott, mint Kim Kardashian, ha nem sikerül a szelfije, meg persze a bamba kis hercegnek is.

Aztán újabb évek teltek el, és…

„Miért szégyelled magad?”

A kis herceg-et már rengetegen lefordították (eddig 290 nyelven és dialektusban jelent meg!), ami embertelen feladat lehet, ám ha valaha megkapnám – nem fogom, mert egy szót se tudok franciául, de álmodozni nem tilos –, biztosan a Kis Herceg és az Iszákos párbeszédén ülnék a legtovább. Ez volt ugyanis az a szövegrész, ami visszavezetett engem ehhez az ellentmondásos könyvhöz, egész pontosan akkor, amikor a közvetlen családomban és ismeretségi körömben egyre többeket kezdett érinteni az alkoholizmus.

Fiatal felnőttként, tele tervekkel és lehetőségekkel baromi nehéz megérteni, mi vezet valakit arra, hogy szándékosan pusztítsa önmagát, az Iszákos viszont két mondatban összefoglalja a lényeget: „Azért iszom, mert szégyellem magam. Azért szégyellem magam, mert iszom.” Ennyi, tiszta sor, nincs több kérdésem, Monsieur Exupéry.

Megoldást nem kínáltál, de elérted, hogy mélyen megértsek egy apró szeletnyit a körülöttem lévő világból, ez pedig a legtöbb, amit egy művész remélhet.

És tudod, mit? Már az sem zavar, hogy modoros és közhelyes szöveget írtál – mennyivel jobban művelted a szakmádat az Éjszakai repülés-ben, de ez most mellékes –, amíg nap mint nap felismerem a saját életemben, mennyire fontos a bárányok és a virágok háborúja. Mennyire fontos tudni, hogy létezik ez a háború; hogy ha valakinek az egyetlen virágát elpusztítják, az „számára olyan, mintha hirtelen valamennyi csillag kialudnék”, és hogy mindenki számára elkerülhetetlen tüskéket növeszteni akkor is, ha végül mindenestül lelegelnek.

Kalapos Éva Veronika