-

Több mint egy tucat éve vakációzom a gyerekeimmel minden évben ugyanott, édesanyám nyaralójában. Ugyanaz a helyszín, ugyanazok a szereplők, hellyel-közzel ugyanaz a napi rutin is esztendők óta. Így válik számomra ez az időszak egyfajta mentális ajtófélfává, amelyen pontosan le tudom mérni, mennyit nőttek a srácok, mennyit okosodtak, fejlődtek az elmúlt tizenkét hónapban.

Jól emlékszem arra a nyárra, amikor egyszerre két, még messze nem szobatiszta pucér purdé pisilte keresztbe-kasul a kertet, és verte fel óbégatásával az egész utcát. Vagy arra a tíz nyárra, amikor még nem mertem őket egyedül beereszteni a Balatonba, úgyhogy órákon át állhattam a langyos vízben szügyig. Szép volt, jó volt... de örülök, hogy túl vagyok ezeken a strapás időszakokon.

Idén aztán nem kevés örömmel és boldog bizsergéssel konstatáltam, hogy szép lassan kezd beérni az a temérdek munka, amit beléjük feccöltem. Lassan, lassacskán, de annál biztosabban iperednek. Ha épp nincs rajtuk az ötperc, amikor elengedhetetlen szükségét érzik, hogy funkciótlanságokat üvöltözzenek bele a tájba, vagy amikor nem egymás torkának ugranak valami nonszensz sérelem miatt, egész használható figurák lettek belőlük. Már lehet mellettük ténylegesen pihenni is, nem a folyamatos készenléti tűzoltásról és katasztrófaelhárításról szól a vakációm.

Egészen megrészegít a felismerés, hogy ezentúl tényleg minden egyre könnyebb és könnyebb lesz. Lassacskán már olyasmi érzés velük a Balatonnál lenni, mint amikor egyetem alatt lejöttem ide a barátnőimmel, – teljesen lelkes vagyok a varázslatos változástól. Tényleg, mintha már nem is annyira a gyerekeim lennének, hanem a spanjaim! – dörzsölöm a kezem.

Beleszédülök a jelen kapcsolatunk könnyedségébe, és a felszabadító jövő ígéretébe. Bajtársias, haveri viszonyunk érzete hirtelen merész ötletre sarkall. Hiszen nincs is annál klasszabb, mint amikor a barátok összetartanak, jóban-rosszban kisegítik, támogatják egymást. Visszajelzést adnak, tükörként szolgálnak. Vagy pajzsként, szűrőként, épp mire van szükségem! Nem igaz? Végül is... – tűnődöm –, miért is ne?

Miért ne kérdezhetném meg őket? Elvégre barátok vagyunk vagy mifene! Bátran támaszkodhatom a véleményükre, ahogy ők is az enyémre.

A kertben a déli hőségtől kitikkadva, lustán heverészve beszélgetünk, amikor kibököm:

– Figyuszka, kérdezek valamit, de őszintén válaszoljatok ám!

– Persze, told.

– Mondjátok, szoktam én büdös lenni?

Pár pillanatnyi csöndes tépelődés után a fiam kiböki:

– Igen, néha szoktál.

– Bizony! – teszi hozzá a másik is, miközben gonosz fény csillan a szemében. – Nagyon büdös szoktál lenni! Bűzös hónaljszagú!

Magamba roskadok. Te jó ég... ez minden ember titkolt rémálma. Lehet, hogy tényleg büdös vagyok, egy rút varacskos disznó, egy fiútornaöltözőszagú véglény, egy lápi rém, egy fullasztó pária... csak én nem érzem? És miért nem szólt nekem erről eddig senki?! A barátnőim, a férjem, az anyám? Rettenetes... Visszanyelem keserűségemet, elvégre én kérdeztem, ki kell békülnöm a válaszukkal is. Próbálom menteni, ami menthető.

– De ha legközelebb megint büdösnek találtok, akkor szóljatok majd, jó? Nyugodtan. Nem ciki.

Másnap délután átlátogatunk a szomszéd faluba, ahol pár évvel ezelőtt remek bisztró nyílt, a kert árnyas fái alatt temérdek finomságot, és a hely különleges borait lehet megkóstolni. Kényelmesen elhelyezkedünk a székeken, a házból pedig már szalad is elő fürgén a pincér. Még szerencse, hogy ülök, különben biztosan megroggyanna alattam a lábam! Micsoda gyönyörűség! A fiatalember leginkább a húsz év ezelőtti Brad Pittre emlékeztet, Káli-medencei kiadásban. Szálfa termet, széles mellkas, napbarnított bőr, napszítta, kócos fürtök, és szívdöglesztő arcél társul a legpallérozottabb jó modorhoz. Mély hangon, huncutul kacsintva kérdezi, mit óhajtanak a fiatal hölgyek, és az úr. Elképesztő, lám vannak még igazi lovagok ezen a földön! Micsoda egy remekbe szabott ember! Kihúzom magam, ráragyogtatom a legszebb mosolyomat, miközben búgó hangon kérek egy kupica olaszrizlinget, a gyerekeimnek pedig egy-egy pohár mentás limonádét. Jó lesz így? – kacagok dévajul, átkarolva a fiamat. A mellettem addig néma csöndben üldögélő gyermek pedig úgy érzi, épp itt az ideje egy kis haveri kapcsolatépítésnek, ezért jó hangosan felrikkant.

– Büdös vagy, anya!

Fiala Borcsa

A kép illusztráció, forrás: Flickr