A roma nőt kiűzték, pedig neki is van helye a szabadság szigetén – Farkas Clara kiállítását ajánljuk

–

A Bura Galéria előtt állok, szó szerint ömlenek ki az emberek. Ezen a napon – nőnapon – nyitják meg a Farkas Clara koncepciója alapján megálmodott kiállítást, ami a roma és dél-amerikai alkotónők kérdésköreit boncolgatja, és láthatólag akkora érdeklődésre tett szert, hogy ma valószínűleg be sem jutok. Egyik szemem sír, a másik nevet. Persze, a tömeg valamelyest természetes velejárója a megnyitóknak – egy ilyen pici térben könnyen meg is képződik –, de ami itt történik, az mégis több egyszerű tumultusnál.

A közösség egy március 15-i tüntetéshez képest talán kicsi, de a Bródy utcára nézve nagyon is nagy, ráadásul úgy él, mozog, lüktet együtt, mintha egy utcabálon lennénk valójában.

Benn Mohamed Fatima ad koncertet, a közönség a műtárgyak között énekli, hogy „ragyog a szívem, mint a nap”, én pedig, annak ellenére, hogy a roma kultúrában kívülállónak számítok, hirtelen sajátomnak érzek egy olyan életérzést, ahol a vigadalom, a szabadság és a keserűség megférhetnek egymás mellett.

A kettős identitás útján

Farkas Clara igazán különleges alkotó. Noha eredetileg a látványtervezés és a film területéről jött, és korábbi alkotásaiban kevésbé került fókuszba kettős identitása, ezen a kiállításon minden négyzetcentimétert áthat kolumbiai és roma öröksége, a folyamatos szabadságkeresés vágya, a feminista szemléletmód és egyfajta forradalmi lelkület. A Bura Galériához való csatlakozása pedig – ahogy ő fogalmaz – egy újabb állomás volt az identitáskeresés útján.

Ahogy sok többnemzetiségű személynek, úgy neki is kihívást okozott megtalálni azt, hogyan és hova sorolja be magát, hol érezze magát otthon, az anyává válása és a Burás közösség megtalálása még tovább gördítette ezeket a kérdéseket.

A Véget ért a jó élet című kiállítása „személyes tér”, ugyanakkor nem csak az övé. Saját műve mellett hét másik, Bura-bázisú művész installációja, festménye látható, amelyek mind-mind egy kicsit más nyelven járják körbe ugyanazt a témát: a roma női identitás mibenlétét.

Clara elárulja nekem: amit most látok a Burában, az néhány részletében eltér az eredeti koncepciótól, amellyel megnyerte a Balogh Paci-ösztöndíjat. A mostani művek között is akad pár explicitebb darab, de az eredeti vízió szerint meztelen nőkről készült fotókkal operált volna, amelyeket egy-egy maszkkal takar el, ezzel reflektálva a rasszizált női test témájára, a tárgyiasításra, a stigmatizált fizikai tapasztalatokra. Noha a maszkról nekem elsőre a felvett szerepek és a megfelelés vágya jutna eszembe, itt pont, hogy a védelem jelképéül szolgált volna a motívum.

Az eredetileg tervezett koncepcióban a művészek saját testük és arcuk óvására használták volna fel maszkjaikat, ám Clara végül ezt a koncepciót elvetette. Mivel ellentmondásosnak érezte arra kérni kollégáit, hogy mutassák meg a térben saját testüket, úgy döntött, mindenkinek szabad kezet ad, ezt a feladatot pedig csak ő teljesíti.

A közös hívószó a maszk maradt, de ugyanígy felmerül mellette a női identitás, a romaság kérdése, a kereszténységgel való kapcsolat, valamint a femicídium (nőgyilkosság) is.

Erő, védelem, szerep, takarás, és egy kis harag is

A maszk szimbolikája egyébként már régóta foglalkoztatja Clarát. Mikor megemlítem neki, hogy nekem elsősorban a dél-amerikai törzsi kultúrákat juttatja eszembe (csak úgy, mint a kiállítás néhány alkotása is), elmeséli, hogy hosszas kutatómunkája során kiderült: nincs olyan törzsi kultúra vagy vallás, amelyben nők is viselhettek volna maszkot.

Az álarc etimológiája szerint a rajta szereplő állat, motívum erejével vértezi fel viselőjét, hogy az aztán megvédhesse otthonát vagy harcba szállhasson – ám ez a nőknek sosem volt adott, sem viselet, sem mentalitás szintjén.

Pont ezért döntött úgy, hogy az ő kiállításán szereplő művekkel rámutat arra az erőre, ami igenis ott lakozik a nőkben.

Egyik installációja, az Imago Dei símaszkját például az édesanyja horgolta, így az egyszerre hordozza magán egy intergenerációs tudás örökségét, valamint a hatalom, erő visszavételének vágyát. Az alak színes karjait Farkas Alíz képzőművész horgolta, a mű pedig olyan, mintha egyszerre hívna egy titkos bálba és a csatatérre: ott van benne a közösség ereje, az ünneplés, a hadviselés, a szabadságvágy és a titkolózás lehetősége is.

A Tej és a Las Mulatas hasonlóról mesél, de más irányból közelít. A Tej az anya és a magzat kapcsolatára, valamint a generációról generációra szálló örökségre reflektál: szó szerint fonalként gabalyodik benne egy szülésélmény, a közös kulturális emlékezet, az anyáról lányára szálló tudás, melybe egyaránt belekódolták a kiszolgáltatottságot, de a kurázsit is. Mindezt zavaros, kissé szorongató hangsávok árnyalják tovább: néhol fenyegető, néhol biztonságos, máskor furcsán intim atmoszféra lengi körbe ezt a szobát, mintha egy olyan dolgot láttunk volna meg, amit eredetileg nem idegen tekinteteknek szántak.

Ezzel szemben a Las Mulatas – egyik személyes kedvencem – jóval pikírtebb ennél. A cím Gabriel García Márquez barnabőrű prostituáltakra használt kifejezését kölcsönzi, amit a Száz év magányban Pilar Ternerára használt.

Ez az alkotás a mélyen stigmatizált és tabusított női szexualitást veszi fel a sárból, tisztítja meg és emeli magasba, rámutatva: ami egyes kultúrákban és korokban rejtegetnivaló és bűnös, az valójában nagyon is természetes és ünnepelendő.

Pár lépéssel arrébb a tárlat egyik legmegrázóbb alkotása szerepel. A vörös fonalakkal átszőtt keresztre rögzített maszk két dologról is üzen: az egyik az, ahogy a kereszténység behálózta a dél-amerikai országok nagy részét, a másik az a rengeteg nő, akit a mélyen vallásos kultúra sem védett meg a femicid bűncselekményektől. Clara elmondja, eredetileg egy másik művet is terveztek ide ebben a témában: egy kutat, amelyben 10 percenként cseppen víz, ezzel utalva rá, hogy minden tizedik percben meggyilkolnak egy nőt – ám ezt a megoldást személytelennek érezte végül a probléma súlyához képest. 

Nem sírunk, vígadunk

És noha a kiállított munkák egy része meglehetősen felkavaró és elgondolkodtató, volt itt még egy szempont: nem szerette volna központi elemmé tenni az áldozatiságot, sokkalta inkább koncentrált a női erő, a női élet ünneplésére – többek között ezért is szerveztek egy ilyen színes-szagos, harsány megnyitót az esemény köré. A műveket körbejárva és Farkas Clarát hallgatva mégis felmerül bennem a kérdés: lehetséges-e ez.

A szabadságvágy, a közösségiség, az ünneplés szándéka kézzelfogható, az áldozatiságot viszont mintha természetéből adódóan nem lehetne kivonni a témából.

Clara egyetért: a roma női identitásról valóban lehetetlen úgy beszélni, hogy megtagadjuk az árnyoldalakat, és az sem sokadrangú szempont, hogy felhívja a látogatók figyelmét egy ma is kurrens próblémára, ugyanakkor ő kurátorként mégis szerette volna megtartani a megfelelő arányokat.

Ahogy a kiállítás falai között bóklászom, többször felmerül bennem a kérdés, hogy vajon érezhetem-e, pontosabban jogom van-e magaménak érezni az itt bemutatott műveket. Nem romaként rögtön szembesülök itt privilégizált helyzetemmel, ugyanakkor a megosztott női tapasztalatok – legyen szó a tárgyiasításról, a kiszolgáltatottságról – mégis közösek. És bár talán nem elegáns, de be kell valljam, egy kis irigység is elfog. Az a fajta sisterhood-érzés, az a fajta közösségi működés, az a fajta ünneplés, ami még a fájdalmak talaján is ilyen színesen megterem, sajnos ismeretlen számomra, de nagyon vonzó.

Tudjuk jól, sírva vígad a magyar, de ebben a térben a vígadás valahogy sokkal valódibb, kézzelfoghatóbb, őszintébb, mint a mondás tartja.

Ahogy Fatima dalait összekapaszkodva kiabálja a közönség, a háttérben lévő fájdalmas installációkból csak a színük marad. A piros, a rózsaszín, a kék minden árnyalata eggyé olvad és kavalkáddá válik, és bízom benne, hogy egy kis darabját én is hazavihetem magammal. Ha másért nem, hát azért, hogy egy napon majd elmondjam a lányomnak: ne higgy annak, aki az ellenkezőjét állítja. Neked is alapvető emberi jogod a szabadságod és a biztonságod.

Takács Dalma