1. Egyél!

Szeptember elején, az állapotfelmérés után, amikor is kiderült, hogy a testem kialakítása nem zárja ki eleve a futás képességét, mint ahogy azt hittem, nagy elánnal vetettem bele magam az edzésekbe. Rögtön az elsőre egy meglehetősen szoros és stresszes munkanap után érkeztem. A bemelegítés és az első 400 méter lefutása után jutott eszembe (helyesebben, juttatta eszembe a szervezetem), hogy nem ebédeltem. Öreg hiba. Egyébként is az, de aznap kétszeresen is az volt. Az edzőm, Szántó Nelli egy szép, félig utcai, félig parkerdei kört talált ki nekünk, némi lépcsőzéssel. A parkerdőig azonban nem jutottam el. Már az utcán majdnem elájultam. „Eléheztem”, így mondta Nelli, és arra, amit éreztem, én sem tudtam volna jobb szót kitalálni.

Először is: marhára szégyelltem magam, hogy egy ennyire iskolás hiba miatt bukjuk az edzéstervet már rögtön a második alkalommal. Másodszor pedig: fogalmam sem volt, hogyan fogom visszavonszolni magam a terembe, ahol a telefonomat hagytam (tehát se mentőt, se taxit nem tudtam hívni). Az edzőm – a támolygásomat látva – villámgyorsan döntött, fejben edzéstervet módosított, és sétára utasított. A szemem sarkából láttam, hogy készen áll akár arra is, hogy a karjába vegyen és visszavigyen.

Erre nem került sor, valahogy elkóvályogtam a kiindulási pontig, és testben-lélekben-önbecsülésben megtépázva hazaoldalogtam. Ami otthon várt, arra nem számítottam. Egy e-mail Nellitől, és benne a saját eléhezős története.

Kiderült, hogy ilyen hülyeséget nemcsak a túlkoros kezdők, hanem a húszéves versenysportot a hátuk mögött tudó profik is elkövetnek néha.

Ő például egy félmaratonon a huszadik kilométeren (!) kellett, hogy kiüljön egyszer, mert nem töltötte föl a szénhidrátraktárait, leesett a vércukorszintje, és képtelen volt továbbmenni...

Azóta csak egyszer fordult elő velem hasonló, de akkor nem közös edzésen, hanem egyéni futáson. Szerencsére még nem voltam messze, hazavánszorogtam szőlőcukorért, és lefeküdtem egy kicsit a kanapéra. A gyerekem legnagyobb örömére, aki, jó trollként, gyorsan meg is örökítette a pillanatot. De legalább a kutya átérezte a nyomoromat. Itt van, ni:

Az egyik gyerekem aggódik, a másik trollkodva fotóz

A megoldásom:

Rászoktattam magam a tudatos és rendszeres étkezésre, legalább edzésnapokon (aztán majd jön a többi is... remélem ígérem). Ez az alap. Ezen kívül pedig feltankoltam a kocsim kesztyűtartóját vízzel, energiaszelettel, szőlőcukorral és izotóniás itallal. Legkésőbb edzésre menet tolok valamit, ha pedig utána borulok be, van nálam elsősegély. 

2. Holtpontok

Vannak. Minden egyes edzésen. Több is. Én ezeket úgy hívom, hogy „amikor meghalok”. Kezdetben egy futás alkalmával négyszer-ötször haltam meg. Most, másfél hónappal később, eljutottam odáig, hogy már csak két-háromszor. De nem a számszerűségben van a legnagyobb különbség, hanem a „halálaimhoz” való hozzáállásomban. Először is, pontosan tudom, hogy túl fogom élni mindegyiket. És ez, tehát a túlélés tudata, segít túlélni. Aztán, segít túlélni még a holtpontokat a saját hiúságom is. Gyarló dolog? Lehet, de működik. Ha például a Nagyréten rovom a köröket, és a piknikasztaloknál kirándulók ülnek, akkor tuti, hogy ott, előttük nem fogok összeesni. Sőt, még a szokásosnál is jobban ügyelek a tartásomra, a légzésemre, az életben maradásomra. Minél több a kiránduló, annál inkább garantált a túlélés. Vagy itt van például ez a pillanat:

Legalább a szerkó nagyon rendben van...

A fotón nem pontosan látszik, de a Hármashatár-hegy oldalában, az erdő közepén, egy kábé 20 százalékos emelkedő második kilométerének vége felé készült. Látjátok azokat a bokrokat ott körülöttem? Na, hát legszívesebben mindegyik mogyoróvesszőt ráfontam volna valamelyik végtagomra, hogy azok segítségével rángassam föl magam a hegytetőre. Úgy sípolt a tüdőm, mint az istennyila, a combomat izzó, valériai acélkések nyaldosták, a talpamat meg ipari mágnesként vonzotta a hegy gyomra. Ha egyedül vagyok, tuti, hogy megállok, sőt, leülök, aztán szép komótosan visszacsúszom a seggemen a völgybe. De nem egyedül, hanem az edzőmmel voltam, akinek van egy kedves szokása. Jókedvében, hogy aznap a hatodik vendégét viheti föl a Kőtarajhoz a húsz százalékoson, néha megpördül, és lesből lefotóz. „Kell a dokumentáció!" – címszóval. Szóval, ha nem akarom, hogy Nelli telefonjában én legyek az az illető, aki minduntalan fejjel lefelé, fenékkel fölfelé látszik, akkor talpon maradok, és húzom a belemet föl a hegyre. 

A megoldásom:

Az én holtpontjaimat általában erős szúrás kíséri az oldalamban, amit a helytelen, kapkodós levegővétel is okoz. Erre például azt a megoldást tanultam edzés közben, hogy veszek egy nagy levegőt, és egy mélyről jövő, erős haspréssel, valamint hörgéssel kísért levegőfújással kieresztem a mellkasomból az összes levegőt. Két-háromszori ismétléssel általában megszűnik a szúró érzés az oldalamban. Közben, mondjuk, olyan hangot adok ki, mint egy mérges vaddisznó, de somogyi lány vagyok, nekem ez belefér. Az az eufória pedig, amikor túljutok egy-egy ilyen holtponton, és újra fájdalom- és halálmentesen futok (egy kicsit), tényleg megfizethetetlen. Már majdnem azt mondom, hogy élvezem. Majdnem. 

3. Antistréberség

Az a helyzet, hogy ez az egész futás-kihívás sokkal nagyobb ajándékot adott nekem, mint arra valaha számítottam. Borcsa a múlt héten megírta, hogy micsoda boldog és elégedett strébert csináltak belőle az edzések. Hát, velem épp az ellenkezője történt.

Pedagógus szülők gyereke vagyok, az anyatejjel szívtam magammal a szorgalom-magatartás ötöst. Nem tehetek róla (dehogynem), mindvégig kitűnő tanuló voltam, a sajátom mellett három embernek írtam meg párhuzamosan a matek érettségijét, és hát... mondjuk ki, mindig is szerettem keményen dolgozni. Azt már tényleg csak félve írom le, hogy nem is annyira a végeredmény miatt, hanem magáért a munkáért. Ilyetén módon eléggé szigorú ember vagyok, ha saját magamról van szó; nehezen tolerálok lustaságot, 100 százaléknál kisebb teljesítményt, 100 Celsiusnál alacsonyabb hőfokot. Mit mondjak, ezzel hajlamos vagyok magamat az őrületbe kergetni, abba pedig bele sem merek gondolni, hogy milyen irritáló lehet néha (mondom néha!) velem élni, hát még dolgozni. (Egyáltalán nem irritáló, inkább inspiráló! - a szerk)

Na, ennek most vége. A futás elhozta nekem a feloldozást. Ez az a területe az életemnek maga a megtestesült tökéletlenség. A sorozatos újratervezés.

És, ha másért nem is, de ezért egyenesen imádom!

Kezdve az 1. és 2. pontban foglaltakkal. Folytatva azzal, hogy megtanított rá: hallgatnom kell a testemre, és például, ha egy bujkáló betegség miatt nem érzem jól magam, akkor nem megyek ki edzeni, nem ostorozom magam azért, mert ki kellett hagynom a penzumot. Egészen odáig, hogy  hogy újra és újra rákényszerít arra, hogy elengedjem a tervezett teljesítményt, időt, távolságot, kalóriát, „mittudoménmicsodát”. Bármit, amivel rákényszeríthetném magamra a szokásos stréber sémáimat. A futás megadta nekem azt, amit eddig más mozgásforma nem: a sikertelenség felszabadító örömét. Onnantól kezdve, hogy az első kudarc után képes voltam két nappal később elvonszolni magam edzésre, ahol ilyen-olyan furmányos módszerekkel Nelli elérte, hogy átbillentsem az önbizalmamat, rögzült bennem egy új minta.

Valamiért jön a kudarc (eléhezés, holtpontok, betegség, félbehagyott edzés, stb). Kicsit kiborulok. Megdumáljuk. Átgondolom. Elfogadom. Megbocsátok magamnak. Túllépek rajta. Újratervezek. Következő edzés. Ennyi.

Az első 5 kilométerem után

A megoldásom: megbocsátóbb lenni magammal szemben. Nem kell az 5,0. Elég a 4,5 is. 

4. Motiváció

Ezen a ponton ne várj tőlem aranyszabályt. Mert ha van valami, ami nagyon személyre szabott egy újfajta testmozgás (vagy bármi) elsajátítási folyamatában, az az, hogy milyen testi-lelki motiváció működik. Ebből talán a testi az egyértelműbb; mindannyian más szinten vagyunk, más a fizikumunk, az életmódunk, az anyagcserénk, az izomzatunk, más képességeket örököltünk, és mások a céljaink is.

Én egy az átlagot alulról súroló testmagasságú (162 cm), mellben és csípőben erős, úgynevezett nőies testalkatú, a sok gyerekkori sportnak köszönhetően gyors izomépítésre hajlamos, az agyasságomnak köszönhetően pedig viszonylag könnyen tanuló nőnemű ember vagyok. Akinek nem a maraton, de még csak nem is a félmaraton a célja, hanem egy, azaz egy darab szigetkör „meghalásmentes” teljesítése úgy, hogy abból a cirka 35 percből, mondjuk, egyet vagy kettőt kifejezetten élvezek is. Ezeken az alaptulajdonságaimon kívül még az a helyzet, hogy nehezen motiválom saját magamat (azaz: az egyedül végzett edzésekre kábé tízszer olyan nehéz rávenni magam, mint az edzővel való közös futásokra), kihívást jelent nekem csak a mozgásra koncentrálni (mert, ugye, agyas vagyok, túlgondolok, edzés közben is kombinálok, ami pszichésen megnehezíti például a holtpontok átlépését) és türelmetlen vagyok (alapbeállítás, ez van). Mindez persze villámgyorsan kiderült az edzőm számára is, így aztán jó pszichológus lévén különböző módszereket dolgozott ki a számomra. Például az egyik edzés elején azzal kecsegtetett, hogy ha az első húsz percben kibírom az erdőben az intenzív fölfelét (lásd: 2. pont illusztrációja), akkor egyrészt az edzés második fele csupa öröm lejtemenet lesz, másrészt a kettő között olyan csodát mutat, amilyet még nem láttam. És, mit ad isten, bejött. 

A Hármashatár-hegyi Kőtaraj pedig tényleg egy csoda

A túlgondolkodásomra is egy szuper trükköt vetett be; amikor érezte, hogy fejben már fel akarom adni a következő kört, egyszer csak elkezdett velem egy logikai szójátékot játszani futás közben. Annyira élveztem, hogy észre sem vettem, amikor átlendültem a közelgő holtponton, és simán megcsináltam a tervezett penzumot. A türelmetlenségemre azt a „gyógyírt” találta ki, hogy minden edzésen mást futunk, és a szakaszosság kellően izgalmassá teszi a futással töltött időt. Hol piramisedzés van (1-2-3-4-5-4-3-2-1 perces futások, köztük egy-egy perc tempós séta), hol 3x8 perc, közte pici séta, és a végén plank-centrikus erősítés, hol dombra föl, dombról le, a kettő között pedig mérlegállás a Kőtarajon... a lényeg, hogy ne unjam egy pillanatig sem.

A megoldásom:

Tűzz ki egy reális, és ami még fontosabb: neked való célt. Ismerd meg saját magad, légy tisztában a tulajdonságaiddal, merd kimondani a gyengeségeket és az erősségeket is. Ezzel nagyjából kirajzolódik majd, hogy miként érdemes nekiállni az edzéseknek; egyedül vagy edzővel, zenével, logikai játékokkal vagy anélkül, variálva az edzéseket vagy kiismerhető, repetitív módon, stb.

5. Felszerelés

Ez az a pont, amit sosem gondoltam, hogy valaha leírok. De hát... ez az egész futás kihívás olyasvalami, amit sosem gondoltam, hogy valaha megcsinálok. Az a helyzet, hogy nekem sosem volt szupermodern, tudományos alapokon nyugvó, kifejezetten az adott célra kialakított felszerelésem. Semmilyen sporthoz. Amikor síelni tanultam, anyámék a baráti körből szedték össze a szükséges holmikat, a síruhát pedig az igali Petőfi Sándor utcában csináltatták, ahol a nagyapám egyik volt tanítványa lakott, aki tudott varrni. Anyu a méteráru boltban vette az anyagmaradékot hozzá, és a végén olyan szűkre sikerült, hogy az első felvonózásnál szétrepedt a hátsómon. De legalább a válltömése a helyén volt, így aztán a felsőtestem úgy nézett ki, mintha Adam Ant volnék. Amikor ritmikus sportgimnasztikáztam (elég komolyan), a szalagomat a nagymamám varrta, de csak az olcsóbbik, nagyon műselyem anyagra volt pénzünk, úgyhogy egy-egy gyakorlat végére a statikus elektromosságtól általában égnek állt a hajam. Az iskolai tornacipőimet sem az ergonómia, hanem az áruk alapján választottuk ki.

Azóta persze van saját keresetem, tudok venni magamnak mindenféle holmit, de valahogy – valószínűleg a gyerekkoromból hozott mintáim miatt – sosem vitt rá a lélek, hogy tetőtől talpig rendesen fölszereljem magam a különböző sportpróbálkozásaimhoz. Lovagláshoz van egy régi bakancsom, egy olcsó lovaglónadrágom, és egy jó kobakom (azon nem spórolok). Tánchoz egy darab hip-hop nadrágom, egy megfelelő sportmelltartóm és bármilyen trikó megteszi... 

Szóval nekem elég nagy újdonság volt, amikor a Saucony megkeresett, hogy megajándékoznának ehhez a futás-dologhoz egy pár szett profi felszereléssel. Kezdve ugye a cipővel, amihez konkrétan lábállás-vizsgálatot végeztek, hogy megtudjuk, mekkora, és milyen alátámasztásra van szükségem, folytatva a rendesen lélegző anyagból készült fölsőkkel és alsókkal... meg minden mással.

Kicsit szkeptikus is voltam, mert hát, ugye, én otthon azt tanultam, hogy futni kábé bármiben lehet. Aha. Csak épp kiderült, hogy nem úgy. 

A megoldásom:

Nem azt állítom, hogy kötelező százezreket kiadnod szerkóra, bármilyen sportba is fogsz bele (nem is merném, hát mit szólna apám?!). De szerintem minden sportág esetén van egy-két olyan darab, amin nem érdemes spórolni (amennyire belefér, persze). Lovaglásnál ez a kobak és a gerincvédő. Síelésnél a síbakancs és a sisak. A futásnál pedig egyértelműen a cipő. Én a hosszabb, utcai futásokhoz egy keményebb Guide10-est használok, a rövidebb edzésekhez és puhább talajhoz pedig Freedom ISO-t. Mondom, ez az én lábfejemhez, az én edzéseimhez passzol. A futóboltokban dolgozó szakemberek szívesen segítenek kiválasztani a neked valót.

+1 Happy finish

Most már csak pár sor, és egy kép a végére. Úgy edzünk, hogy minden óra végén van valami jutalom. Nem mézes krémes a cukrászdában vagy lottóötös, hanem egy látvány, egy érzés, egy útvonal, ilyesmi. Valami, amivel virtuálisan megveregethetjük a saját vállunkat, amit élvezünk, aminek hatására az egész edzés pozitív élményként marad meg bennünk (Nelli szándékai szerint legalábbis). Ilyen vállveregetés például, amikor meglátom a kilátást a 4. pontban. Egy jóleső lejtmenet, ahol kipróbálhatom, milyen „rendes” futótempóval hasítani. Vagy, mondjuk, az őszi cserszömörce-mező az erdőben – ami itt megtekinthető, méghozzá futás nélkül:

De a „legeslegheppibb” finish azért – lássuk be – mégiscsak... az edzés vége. 

D. Tóth Kriszta