Elkeserítő előjáték

Felsorakoztunk a rajtnál vagy ezren. Volt rajtunk számozott mez meg kényelmes edzőcipő, melegítőnadrág és laza póló. Sütött a nap, kezdett izzasztóra melegedni a levegő. Nevettünk, hogy milyen komolynak tűnik ez az egész, és milyen komolyak vagyunk mi is, ahogy itt állunk a rajtvonalon, Dia, a sportriporter barátnőm és én, kilencszázkilencvennyolcad magunkkal, hogy lefussunk három kilométert a siófoki félmaraton előtt, puszta jótékonyságból, a speciális olimpikonok javára. Eldördült a startpisztoly, de az is lehet, hogy nem dördült el semmi, egyszerűen csak elindult a mezőny, minket meg belesodort a futó testek tengerébe a tömeg lendülete. Elindultunk, bájosan csevegve egymással, kedvesen mosolyogva az integető bámészkodókra, élvezve a tudatot, hogy ma délelőtt teszünk valami jót valakikért, akik ezt megérdemlik. A mosoly ötszáz méter után olvadt le az arcomról. Nagyjából akkor, amikor az egyik levegővétel után beleszúródott egy tűzforró, rozsdás lándzsa a bal oldalamba, és onnantól kezdve minden egyes levegővételnél újabb réteget hódított meg a húsomból.

Másfél kilométer után már nem láttam túl sokat. Lila és narancsszínű, nonfiguratív formák cikáztak a szemeim előtt. Levegőt addigra már rég nem tudtam venni.

Legalábbis azt éreztem, hogy amit kétségbeesetten beszívok, az még véletlenül sem jut el a gőzerővel küzdő izmaimig. Sajogtak az ízületeim, a bokám, mint két ólomsúly húzott a Föld magmája felé, a talpaim reszelték a balatoni betont. Dia látta, hogy baj van, és noha neki még volt valamennyi levegője (gondolom, sportriporterkedés közben ragadt rá némi kondi), úgy döntött, hogy bajtársiasságból megpróbál végigrugdosni a távon. Mert az nem lehet, hogy a Speciális Olimpia mozgalom egyik magyarországi média-jószolgálati nagykövete ne fussa le a jótékonysági futamot. Olyan nincs.

Azt nem tudom, hogy hasznos e, de hogy szégyen, az tuti

Szóval Dia próbált tolni maga előtt, vajmi kevés sikerrel. Természetesen a siófoki úri, és kevésbé úri közönség szeme láttára (nagy szerencsém, hogy akkoriban nem volt még mindenki zsebében két okostelefon és három közösségi médiafelület, ahová a céleszköz segítségével rögzített kompromittáló felvételeket azon nyomban ki lehet posztolni...).

Méltóságom koporsójába a következő jelenet verte be az utolsó szöget: úgy kettő kilométer környékén, amikorra sikerült az abszolút sereghajtó pozícióba leküzdeni magunkat, egyszer csak ütemes csattogásra lettünk figyelmesek. Egy sípoló hörgés közepette odafordítottam a fejem, és megláttam a csattogó hang tulajdonosát. Aki nem volt más, mint a futóversenyt szponzoráló távol-keleti sportmárka magyarországi tulajdonosának felesége. Aki szintén benevezett a jótékonysági futamra. Magas sarkú cipőben. Másfél éves kisfiával a karján. A középkorú hölgy kedves mosollyal biccentett, amikor meglátta vérvörös ábrázatomat, majd ugyanazzal a lendülettel elcsattogott mellettünk. És mintegy három percet ránk vert a befutónál. Nem tudom, mi történt a célba érés után. Az is lehet, hogy meghaltam. Mindenesetre az volt az a pillanat, hogy megfogadtam: soha többé nem futok. Nem hogy versenyen, hanem sehogy.

Kemény következmény

Hosszú volt a bevezetés, tudom, de látnotok kell magatok előtt a kezdetet ahhoz, hogy értsétek, hová megyek a folytatásban. Azóta eltelt tizenöt év, és én sikeresen tartottam magam a saját ígéretemhez. Mert nekem van gerincem, kérem szépen. Amit egyszer megfogadok, az úgy is lesz! Futás helyett volt mindenféle aerobic, edzőterem, box, tánc és legújabban a lovaglás. Jól elvoltunk, a testem és én, minek bolygatni a nehezen megtalált equilibriumot, nem igaz? Tény, ami tény: egyre nehezebben sikerült beillesztenem az életembe a heti két-három alkalmat, és amióta megszületett „második gyermekem”, a wmn.hu, csak nagyon komoly erőfeszítések árán tudtam tartani magam a rendszeres testmozgáshoz. Vagyis: sehogy. Maximum időszakosan. Egy saját vállalkozás ugyanis – legalábbis az elején – nem engedi meg, hogy kőbe vésett időpontjaid legyenek a naptáradban.

Olyan ez, mitha a saját tested a szeretőddé válna; lopott félórák-órák jutnak neki. Amit néha az utolsó pillanatban kényszerülsz lemondani.

Ellenben irigykedve néztem néha a férjemet, aki minden másnap reggel (vagy este, ha úgy alakult a napja) nekiindult a közeli erdőnek, hogy fusson 45-50 percet. Ha egyik nap közbejött valami, akkor ment másnap. Egyszerű volt átprogramozni magát, nem kellett órarendhez, edzőhöz, oktatóhoz, lóhoz igazodnia. Csak saját magához. „Ezt kellene csinálnod neked is” – mondogatta olykor-olykor. (Megjegyzem, rém idegesítően. Mivel tudom, hogy igaza van.) De nem tudtam rávenni magam. Mély sebet ütött bennem (és a büszkeségemben) az a siófoki fiaskó, még mindig túlságosan fájt.

De ettől a mozgáshiányom sajnos nem oldódott meg. Sőt, egyre inkább akuttá vált. A sok üléstől, a stressztől és a kevés mozgástól fájt a nyakam, a vállam, a derekam, néha úgy éreztem, görcsölök is itt-ott. Testalkatilag szerencsés vagyok, meg figyelek is arra, mit eszem (már amennyire itt a WMN-irodában lehet és kell), de akkor is 42 vagyok, és a kötőszöveteim állapotának nyilván nem tett jót, hogy nem mozogtam eleget... maradjunk annyiban, hogy karácsonykor nem az én fenekemen törtük a diót az elmúlt években.

Na, de majd idén!

Fantasztikus fogadalom

Aznap, amikor befutott a Saucony Magyarország kedvesen puhatolózó megkeresése, és beszéltem a tíz éve hobbifutó és rendkívül inspirálóan kemény húsú Borcsával, meghoztam a döntést: adok a futásnak még egy esélyt! Mondjuk, egy ilyen ajánlatra nehéz is lett volna nemet mondani: számítógépes lábállás-vizsgálat (ti tudtátok, hogy létezik ilyen?!) után kitalálják, hogy milyen dőlésszögű és alátámasztású cipőre van szükségem, aztán tokától bokáig felöltöztetnek a legmenőbb és legmodernebb futógöncökbe (lássuk be, ez már anélkül meggyőzött volna, ha a spéci futóedzés nincs is benne a felajánlásban... ööö... sőt!), adnak mellém egy ultrahelyes edzőlányt, aki megtanít arra, hogy jól használjam a végtagjaimat.. és ami közöttük van, magyarul: megtanít rendesen futni. És még az is lehet, hogy élvezni is fogom! De ezt nem én mondom, hanem ő ígéri. Hát, nem tudom.

Tükörszelfi-ügyben még van hová fejlődni

Szóval ez lett az én kihívásom; nem a 10K, nem a félmaraton, nem a maraton, nem a Spartathon meg az „ájronmen”, hanem: elérni, hogy élvezzem – legalább egy percre – a futást, mint mozgásformát.

Az állapotfelméréssel egybekötött első edzés során ez még nagyon nem sikerült. Azoknak, akiket érdekel a szakmai program, leírom, min mentem keresztül:

  • testösszetétel-mérés ( az izom–zsírösszetétel százalékos arányban való meghatározása)
  • rövid anamnézis: sportmúlt, életmód, sportolási szokások, betegségek/sérülések, célok megfogalmazása 
  • bemelegítés
  • 800 méter intenzív séta fel a hegyre, majd 1.2 kilométer lassú kocogás lefelé egy enyhe lejtésű úton. (Nelli megjegyzése: Az emelkedőre sétálás azért nagyon jó technikajavító gyakorlat, mert minden lépéshez meg kell emelnünk a térdünket, és főként a talp elülső-középső részére terhelünk, ahogy a futás során is kell. Lefelé kocogás közben pedig nem kell foglalkozni az ellenállás leküzdésével, mivel segít a lejtő, és azt az érzést kelti, hogy tudunk futni, ezért végig koncentrálhatunk a helyes légzésre, a laza válltartásra és a helyes karmunkára.)
  • futóiskola: a helyes futótechnika kialakítására szolgáló gyakorlatok megismerése, gyakorlása. 
  • tempóval való ismerkedés két kilométeren keresztül: lassú kocogás és séta váltogatása. (Nelli megjegyzése: Ezzel megpróbáljuk megtalálni azt a kényelmes tempót, amivel biztosan le tudod futni az adott távot. A terhelést követően azt nézem, hogy mennyi idő alatt áll vissza a pulzusod annyira, hogy újra futni tudjunk. Ez alapján fogom meghatározni a futás-séta mennyiségi eloszlását a későbbiekben. Pulzusmérő órával könnyebb és pontosabb, de a beszédteszt alapján is meg tudom határozni, hogy milyen gyorsan regenerálódtál. Éppen ezért szeretek mindenkivel együtt futni, főleg a kezdeti lépéseknél.)
  • nyújtás 

A többszörösen sztrók-közeli állapothoz nyilván hozzájárult az is, hogy rögtön az első programpontban feketén-fehéren, leírva láttam a különböző ilyen-olyan számaimat, százalékaimat és arányszámaimat... noha Nelli, a szemtelenül zsírtalan, de sajnos nagyon kedves és vicces (ezért aztán kénytelen vagy kábé öt perc alatt megkedvelni, még akkor is, ha egy 20%-os emelkedőre épült óbudai utcán fölfelé póvervalkingolva folyamatosan csacsog, miközben te kiköpöd a zsigereidet az árokba, és ez még csak a bemelegítés) megnyugtatott, hogy amit leírva látok, hármassal kezdődik, két számjegyű, és százalékjel a vége, az kezdetnek egyáltalán nem rossz, sőt, és minden adatom a normális intervallumban van (épp hogy). Szóval az első edzésen háromszor haltam meg; először a fönt említett emelkedőn, másodszor az első kocogós rész közepette, amikor beköszöntött bal oldalamba régi ismerősöm, a rozsdás lándzsa, harmadszor pedig a negyvenedik percben, amikor Nelli egy lazább(nak tűnő) láb- és kéztechnikázás után bejelentette, hogy akkor most a parkból a terembe visszafelé három perceket futunk, egy-egy perc sétával közben... Ennek leírása az utolsó előtti programpontban látható. És ne dőljetek be Nelli szövegének, miszerint „lassú kocogás” történt sétával váltogatva. Brutál volt az egész.

Ragyogó remények

Annak, hogy életben maradtam, egyetlen oka van: Szántó Nelli. Aki szerintem titokban pszichológia szakot is végzett az edzői mellett, mert ahogy fáradtam, úgy mesélt a munkájáról egyre izgalmasabb és viccesebb történeteket. Például azt, hogy triatlonversenyzőként gyűlölte a futást (!), mert mindig majdnem belehalt (!!), szóval ő maga is nap mint nap meglepődik, hogy végül néhány véletlennek köszönhetően mégis futóedző lett belőle (!!!). Nekem ettől valahogy könnyebben kezdett menni a levegővétel.

Mert ennek a lánynak, amellett, hogy tényleg bosszantóan tökéletes a lába és a feneke, minden mással együtt, nap mint nap le kell győznie önmagát a tanítványai kedvéért – illetve velük együtt.

Borcsa, Nelli, Kriszta, a három futótárs

Amikor pedig megkérdeztem tőle, hogy most, amikor lefuttatott (és sétáltatott) velem 4.2 kilométert „állapotfelmérésnek” álcázva, vajon szerinte mi is lenne a cél; mennyit kell fussak novemberre és mennyi idő alatt, visszadobta a labdát: „Mit szeretnél? Mondd meg te!” Amikor pedig pironkodva bevallottam neki, hogy igazából nincsenek nagy terveim, nem akarok versenyezni, de még versenyen kívül sem szeretnék indulni a közeljövőben semmiféle futamon, én csupán csak szeretnék képessé válni arra, hogy ne akarjak belehalni a futásba minden alkalommal, hogy legalább pár percre elérjem azt az euforikus érzést, amiről futó ismerőseim beszélnek; magyarul, élvezni a futást, megállított (már ezzel megnyert, mit mondjak, úgy éreztem, más ember lettem attól, hogy nem kell többet futnom aznap), és azt mondta: „első lépésként hidd el magadról, hogy képes leszel erre. Igazából ez semmi más, mint önbizalom, a tested, úgy látom, alkalmas lesz rá.”

Namármost, simán lehet, hogy az agyam addigra akut oxigénhiányban szenvedett, de én ettől annyira meghatódtam, hogy úgy éreztem, azonnal fölfutok újra a 20%-os dombra örömömben. De aztán meggondoltam magam.

Végül abban maradtunk, hogy hetente egyszer fogok vele edzeni, kétszer pedig egyedül futok akkor, amikor nekem (és a vállalkozásomnak) alkalmas, az ő instrukciói alapján. Emellett megpróbálom megtartani az örömsportjaimat, a táncot és a lovaglást is, egyszer-egyszer. Nelli szerint ugyanis kifejezetten hasznos, ha a futóedzések között másfajta testmozgást is végez az ember.

Most visszaolvastam az utolsó két mondatomat. Basszus, lehet, hogy karácsonykor mégis az én fenekemen törjük majd a diót!

Folyt. köv.

D. Tóth Kriszta

Bónusz: jövő héten olvashatjátok Fiala Borcsa beszámolóját a saját futós kihívásáról. Fogadok, hogy ő valami elképesztően szupermenőstréber célt tűzött ki magának... bah. Az alábbi fotó az én első edzésem után, az övé előtte készült. És előre is elnézést kérek érte.

Azonnal húzzál edzeni, Borcsaaa! (Tetőtől talpig termékelhelyezésben...)