Wichmann Tamás emlékezete: 5 éve ment el a kenus legenda

–

Egyszerű családból származott

Dolgos munkáscsaládba született. A Móricz Zsigmond körtér mögött, a Vásárhelyi Pál utcában laktak egy kis házmesterlakásban.

„Édesanyám vitte a prímet a családban. Csodálni való habitusa volt. Tele szeretettel, előítéletmentesen mindenki iránt. Háztartásbeliként dolgozott, de csinált ám mindent a ház körül, ahogy a szükség hozta. Édesapám géplakatosként kereste a kenyérre valót. Nagybátyáim asztalosok voltak, az egész rokonságom mesteremberekből állt” – emlékezett vissza gyerekkorára ebben a cikkben Wichmann Tamás.

1948. február 4-én született Wichmann, nem sokkal a háború után, mégis boldog gyerekként emlékezett magára. Az iskolától egy sarokra laktak, és állandóan a házak közötti grundon fociztak. A két bátyja persze nem mindig örült annak, hogy folyton ott lábatlankodik a hétéves öccsük, ezért sokszor inkább adtak neki pár forintot, hogy vegyen magának valamit, amíg ők nyugodtan rúgják a labdát.

Egy ilyen alkalommal, szintén egy februári napon azonban súlyos következményei lettek ennek a kalandnak.

„Akkor, februárban is így történt. Nagyon szerettem a paradicsomos káposztát. Téli időben különösen jólesett. Indultam a sarokra, a Lordok házába, a népbüfébe, ott lehetett hozzájutni. Két forint volt egy tányérral. A grundról épp mentem volna át az úttesten, amikor csöngetett a villamos. Megijedtem, melléléptem. Jött egy autó, elkapott és nyolc métert tolt. Egészen a járdaszigetnek, fejjel majdnem neki. Nyolc napig kómában feküdtem, de felépültem, igaz, a csípőm maradandó élményt kapott ajándékba” – mesélte a fent említett portréban.

Azt már egy későbbi videóban mondta el, hogy a hosszas utókezelésnek ő maga vetett véget azzal, hogy a baleset után hét éven át viselt járógépet egyszerűen bedugta az ágya alá, úgy döntött: meggyógyult. Igaz, egész további életében húzta kicsit az egyik lábát, mert nagyon csúnyán megsérült a csípője, de ez sem akadályozta meg abban, hogy már tizenhét évesen felnőtt magyar bajnok legyen, húszévesen olimpiai ezüstérmet szerezzen (párosban), és kilencszer is fölálljon a világbajnoki dobogó csúcsára, valamint háromszor legyen Európa legjobb kenusa.

Harminchétszer volt magyar bajnok, és csak azért nem többször, mert a szövetség nem engedte indulni.

„Akarat, tehetség, rátermettség, munka, szerencse”

Ezek bizony mind kellenek Wichmann szerint a sportpályafutáshoz. Ő nagyon szerencsésnek érezte magát, mert olyan sportemberekkel (Mohácsi Ferenccel és Wieland Károllyal) sodorta össze az élet rögtön a pályája elején, akikkel aztán évtizedekig megmaradt a barátságuk és a cinkosságuk. A közösség volt számára a legfontosabb a sportban, és később is – már kocsmárosként – közösségépítői szerepe miatt vált kivételessé a vendéglátósok között.

„Az élmény, emlék, kötődés hármasa kell ahhoz, hogy összetartó közösséget hozzál létre” – vallotta Wichmann, aki egész életét ennek szellemében töltötte.

1961-ben kezdődött a kajak-kenuval való, életre szóló kapcsolata

Az unokabátyja vitte le először a klubba, Wichmann pedig soha többé nem akart mást sportolni, hűséges típus volt. A hétvégi túrák Horányban vagy a Kis-Dunán megalapozták a társaságot, és onnantól kezdve a vízitelepen töltötte az egész gyerekkorát. Később aktív sportolóként, de még a pályafutása után is ottmaradt a víz közelében. Pedig soha nem kapott lehetőséget arra, hogy hivatalosan is edzővé váljon. Ő mégsem érezte rangján alulinak, hogy önkéntesként segítse a fiatalokat.

Mindig az olimpiai aranyat kérték rajta számon

Van a magyaroknak egy súlyos becsípődésük a sporttal, pontosabban az olimpiai aranyéremmel kapcsolatban. Wichmann Tamás négy olimpián is részt vett, szerzett két ezüstöt és egy bronzot is, de az arannyal nem volt szerencséje. Igen, szerencse is kell a sportpályafutáshoz, ahogy azt ő maga is sokszor mondta. 

Az utolsó, moszkvai olimpián mindenki azt várta tőle, hogy na, akkor most majd a Wichmann jól bemutat az oroszoknak… De a szerencse már akkor elpártolt mellőle, amikor a frenetikus középdöntő után, ahol mindenkit letarolt, 500-on leszakadt a kenuja koszorúrésze, ami a régi hajóknál elengedhetetlen tartozék a kormányzáshoz. Emiatt hajót kellett cserélnie. Másnap tartották az 1000 méteres versenyt és az új tartalékhajót egyáltalán nem ismerte.

„A régi fahajók közül nem akadt két egyforma, mindegyik más és más tulajdonságokkal, súlyelosztással, szellőzéssel rendelkezett. Hetekbe telt, mire az ember megtalálta az összhangot a hajó lelkével. Ha ez sikerült, akkor az sokat segített. Nekem nem sikerült” 

– magyarázta sokszor, még évtizedekkel később is, amikor a vereség okairól kérdezték. És ne gondoljátok, hogy nem kérdezték meg tőle ezredszerre is. Szerintem súlyos érzéketlenség egy sportolót állandóan élete legnagyobbnak tartott kudarcáról kérdezni ahelyett, hogy azzal a hihetetlen sikerszériával foglalkoztak volna, amit elért fényes pályafutása során.

Nemsokára be is fejezte a versenyzést, besokallt. Sportdiplomáciai összetűzései is voltak a szövetséggel, mert a két nagyszerű versenyzőt, Ljubeket és Nišovićot ő készítette föl az 1984-es olimpiára, amit aztán meg is nyert a szerb páros.

„Moszkva előtt minden további nélkül ütöttek be ablakot a piros útlevelembe, később, amikor tovább edzettem a Matija Ljubek, Mirko Nišović jugoszláv párost, akik aztán 1984-ben olimpiai bajnokok lettek Los Angelesben, már nem. Hiába mentem be a szövetségbe, és kértem a kiutazási engedélyt, tőlük nem kaptam meg a szokásos segítséget, a hivatalos utat kellett bejárjam.

Azzal vádoltak meg, hogy hazaáruló vagyok, mert a magyarok ellen készítem fel Ljubeket. Azt a sporttársamat, akivel versenyzőként már 1978-ban is együtt készültem, majd abban az évben a belgrádi világbajnokságon pont úgy mentünk, mint edzéseken, fej-fej mellett, aztán sikeresebben rúgta be a hajót. Ő vb-aranyat nyert épp előttem abban az évben, én pedig nemzetközi Fair Play-díjban részesültem mindezért” – mesélte Wichmann. (Erről a díjról mi is megemlékeztünk EBBEN a cikkünkben.)

„Volt, hogy 14 gyerek munkáját irányítottam az MTK-ban – társadalmi munkában –, de szövetségi szinten sosem számítottak rám” 

– mondta a fent idézett interjúban.

Professzionális sportolóból csupaszív vendéglátós

Legendák keringtek a hajnalig tartó nagy evés-ivásokról, és ódákat zengett mindenki, aki valaha együtt bulizott Wichmannal a saját kocsmájában.

Wichmann 12 évig dolgozott szakácsként a Szabadság Szállóban, és több mint harminc éven át várta a vendégeket a kocsmájában. A mulatozáshoz szorosan hozzátartozott a zene is. Amellett, hogy négy nyelven beszélt folyékonyan, nagyon muzikális is volt: sokat és szívesen énekelt. Gitározni is tudott valamennyire, noha hivatalosan tubán tanult játszani. Ez is olyan gyönyörű és jellemző Wichmann-történet: 

„Négy éven át F-tubán játszottam az Úttörőház zenekarában. A balesetem miatt nem nagyon ugrálhattam, a zenekar meg toborzót tartott az iskolánkban. Kitették az asztalra a hangszereket, a trombitákat, a harsonát, a két nagy tubát. A B-tuba csak böfögős, az F-tubából még lehet dallamokat kicsiholni. Mivel a balesetem miatt egyébként is sántítottam, az utóbbit választottam, mert amikor menni kellett vele, mindenki azt hitte, a súlya miatt húzza az a kis gyerek a lábát.”

A Kazinczy utcai kocsmába esténként rendszeresen bejártak az utcazenészek, és ilyenkor hajnalig kézről kézre járt a gitár.

„Azt a bátorságot tanultam meg tőlük, hogy a zenében nincs szégyen. Vagy zenélek, vagy nem. De amikor zenélek, a legtöbbet, a legjobbat próbáljam kihozni magamból. Akarni kell. Ugyanúgy, mint az edzésen. Ha félvállról veszed azt, amit csinálsz, biztos, hogy semmi sem jön össze.

Minden olyan emberi tevékenység, amiből kellően kiveszed a részed és a legjobb módon akarod elvégezni a feladatodat, abban akár sikeres is lehetsz” 

– mondta Wichmann.

Minden buliban benne volt, a balhékat sem kerülte el, simán beleállt minden nehéz helyzetbe, óriási fizikai fölénye volt, és némi boksztudása is, mert a kenuzás előtt ökölvívást is tanult. Torma Tamás írt nálunk egy vendégcikket akkor, amikor Wichmann kocsmáját bontani kezdték:

„A Wichmann épülete tehát nem műemlék, de a hely az emlékek mágnespontja, a 32 év alatt szinte mindenki őriz ilyet. Én is jártam ide, sőt az emeleti lakásrész különleges összejöveteleire, ahol különböző generációk tagjai találkoztak a megterített fehér asztal mellett. Fiatalok fiatalokkal – többeknek a nevét sem tudom, de arcról megismerem őket. Talán Kapusi Gábor vagy Vajdai Vili vitt oda először, emlékszem Káel Csabára (bizony, nyolcvanas évek!), aztán a rengeteg egyetemista, színművészetis és más lézengő ritter között az éjszaka egy kitüntetett pontján beesett Cserhalmi, Bereményi, és azok, akik egy-egy színházi előadás után szabadultak el.

És persze Cseh Tamásra. Tamással egy alkoholgőzös hajnalon a földszinti pult előtt állva ugrottunk majdnem össze (ő kétségbe vonta a lengyeltudásomat, mire én pengetős dizőznek neveztem), na ekkor nyúlt ki a poharakat mosogató harmadik Tamás a pultból, hogy arrébb tegyen minket.

Így került a Wichmann-kocsma 32 év legendás tevékenysége után oda, hogy most eladva a bontására vár” – írta.

És ha már Bereményi meg a színészek szóba kerültek, bizony, Wichmann néhány magyar játékfilmben is feltűnt, például Tarr Béla Werckmeister harmóniák című mozijában vagy Bereményi Hídemberében.

Nem sokkal a hetvenedik születésnapja előtt, 2017-ben diagnosztizálták rákkal, a vastagbelén kívül a máját és a tüdejét is megtámadta a betegség, 38 kemoterápiás kezelést kapott, 40 kilót fogyott, és iszonyú kínokat élt át. Csonttá fogyva még átvehette január 16-án a Magyar Sportújságírók Szövetsége és a MOB életműdíját, és jelen lehetett a róla szóló Magyar lapát című film díszbemutatóján is: ezek voltak az utolsó nyilvános szereplései. Utolsó kívánsága sajnos nem teljesült: szeretett volna a magyar sportolóknak szurkolni a Tokiói olimpiai döntőkön.

Kizárólag a szerető családi közeg, hat gyereke és a hat unokája tartotta életben olyan sokáig. Nyíltan beszélt a betegségéről, és nem győzte hangsúlyozni a szűrővizsgálatok fontosságát. A 72. születésnapja után nyolc nappal, 2020. február 12-én hunyt el, éppen ma öt éve.

Búcsúzóul nézzetek meg egy 2008-as videót, amelyben dalra fakad. Így emlékezzünk rá. Az emberre, aki imádott és tudott is élni.

Both Gabi