–

Természetesen nekünk is meg kellett vívni a magunk csatáit a környezetünkkel, hiszen először finoman szólva értetlenül fogadták azt, hogy a lányaink ennyiszer járnak edzésre. Mennyiszer is pontosan? A versenyúszásban sajnos jóval többet kell edzeni, mint egy csapatsportban. Ez a kilencéves és a tizenegy éves lányomnál heti hat edzést jelent átlagban, a nagynak pedig még ennél is több lehet, mert az ő korosztályában már elkezdődnek a reggeli edzések. Ezek a számok sokkolóak, főként, ha a családnak semmilyen versenysport jellegű múltja nincs (nálunk sok szülő maga is versenyszerűen úszott, triatlonozott vagy vízilabdázott).

Kaptunk mi már mindenféle megjegyzést a versenyúszással kapcsolatban: „De hát ti értelmiségi családból származtok, miért kell ennyit sportolni a gyereknek?” Vagy ilyet: „Nem gyerekkínzás ez?” Netán: „Hogy lehet ezt összeegyeztetni a tanulással?” Esetleg ezt: „És mikor fog játszani a lányotok, hiszen mégiscsak egy gyerek?” Hát, igen, logikus kérdések ezek, de igen könnyű rájuk felelni.

Az, hogy valaki sokat sportol, nem jelenti azt, hogy nem érdekli a tanulás

Igen, értelmiségi családból származunk, ahol azon kívül, hogy padlótól plafonig vannak a könyvek: mindenki sportolt, és meglepő módon ez nem volt rossz hatással az értelmi képességeinkre. Sőt.

Érdemes ezenkívül megfigyelni, hogy a lányaim csapatában a gyerekek milyen iskolákba járnak, és milyen eredményeket érnek el. Az úszócsapat tagjai Budapest legjobb intézményeinek tanulói, ahová többszörös a túljelentkezés, és alig lehet bekerülni. Az eredményeik pedig önmagukért beszélnek: jeles bizonyítványukat rendszeresen megmutatják az edzőnek, akinek szintén fontos, hogy az iskola ne szenvedjen hátrányt a sport miatt. Ráadásul azzal is tisztában van: egy jó úszónak jó agya van, hiszen nemcsak az izommunkán múlik egy verseny, hanem a taktikán is. „Ész nélkül” nem lehet versenyezni, és tudja, hogy neki nagyon okos „gyerekei” vannak.

Attól, hogy sokat mozog egy gyerek, még nem kínozzák

A gyerekkínzásról a gyerekeimet kellene megkérdezni, akik már két nap kihagyott edzés után nagyjából lebontják a lakást a legapróbb tégláig, majd újraépítik azt, mert annyi energiájuk van. Amúgy is megszokott jelenség nálunk, hogy fejjel lefelé olvasnak, tornázva hallgatnak mesét, kézen állnak a lakás minden létező falánál, szőnyegen hemperegve élnek lelki életet velünk, gerinclabdán pörögve telefonálnak a barátnőikkel... vagy cigánykerekezve közlekednek fel-alá a nappalinkban.

A két lányomban akkora a mozgásigény, mintha ötven focicsapat játékosának ereje tobzódna bennük.

Mivel mindkettőjüket kendőben hordoztam, és sokfelé mentem velük gyerekkorukban, megszokták, hogy mozgalmas az életük. Természetesen nagy hangsúlyt helyezünk a pihenésre: nekem például igen komoly alvásparám van, értsd: vajon alszik-e eleget a gyerek, mert ez mindennek az alapja. A lányaim már csak röhögnek ezen, tudják, hogy nálam muszáj időben ágyba menni, mert különféle testi- és lelki tüneteket produkálok, ha nem alszanak eleget.

Egy sportoló gyerek jobban be tudja osztani az idejét

A „Hogy lehet ezt összeegyeztetni a tanulással?” kérdésre is igen egyszerű a válasz. Az a gyerek, aki tisztában van azzal, hogy ennyi és ilyen minőségű edzésmunkával ilyen és ilyen eredményt érhet el, a tanulásnál is könnyebben ráérez ugyanarra a hatékonysági fokra. Megszokta, hogy be van osztva az ideje, ezért tehát nagyon ügyesen bánik vele. A lányaimnak már természetes, hogy amint hazaértek az edzésről, kérés nélkül leülnek tanulni, tudják, ha időben megcsinálják a feladataikat, több idejük marad csak úgy „szöszmötölni”: LEGO-zni, rajzolni (nálunk most ezek dívnak), vagy barátnőkkel dumálni, olvasni. Néha nyomkodni. És ezzel már el is érkeztünk a legfontosabb kérdéshez, melytől oly sok szülő fél. Ha ennyit sportol a gyerek, mikor marad lehetősége játszani?

Játszik egyáltalán egy sportoló gyerek?

Igen, hétköznap is van rá lehetősége, annyi csupán a különbség egy olyan gyerekhez képest, akinek nincs mindennap edzése, hogy ésszerűbben kell kufárkodnia az idejével. És nem, nem szól minden hétvége a versenyekről, havonta egyre, legfeljebb kettőre megyünk el. Ráadásul bármennyire hihetetlen, de a versenyeken is sokat játszanak. Mivel egy alkalommal több számban is indulnak, és az egyes versenyszámok között vannak üresjáratok, a csapat ilyenkor igazán együtt van: kártyáznak, dobbléznak, Csapasd a ritmust! – és még sorolhatnám, miket játszanak. A legszebb az, amikor a csapat fiú- és lányszekciója is összeül kártyázni, és kivételesen félreteszi a „Fúj, fiú, fúj, lány!” – hozzáállást, így együtt szórakoznak. Nem lehet, nem észrevenni, hogy ilyenkor az edzők is meghatódnak. Játékra és összecsiszolódásra ad még lehetőséget az edzőtábor is, ahol döbbenetes mértékben kovácsolódnak össze a gyerekek, és ahol a pingpongon, focin, vízilabdán kívül sokféle társasjátékkal is múlatják az időt. És megtanulnak még valamit: a szolidaritást.

Ezenkívül még a barátnős ott alvások is beleférnek a sportoló lányaim napjaiba, tehát ugyanolyan módon élhetik virágzó szociális életüket, mint a korosztályuk nem versenysportoló tagjai.

+1. Plusz két dolog, amit a sport ad a gyerekeknek

Aki nem vak, az látja, hogy manapság a szülők és a gyerekek is egyre inkább csak magukkal foglalkoznak. Önző és kirekesztő társadalomban élünk, melyben igen nehéz érdek nélküli kapcsolatot találni.

A versenyúszóknál olyan mértékű szolidaritás és együttműködés alakul ki, amire nem tudok jobb szót, mint a bajtársiasság. Annak ellenére, hogy nem a baj az, ami összeköti őket, hanem a közös munka, a közös cél.

Segítik egymást, kiállnak a másikért, és mindenben támogatják a csapattársaikat. Ha nem is érnek el semmilyen komolyabb eredményt, és „csak” ennyit kaptak a sporttól, én már boldog leszek.

A másik dolog, amit a sport tanított nekik, az a talpra állás képessége. A kudarc utáni felemelkedés. És ez szintén olyan dolog, mely életre szóló, becses útravaló a gyerekeknek. Van, hogy rengeteg munkát tesz egy versenybe, de lecsúszik a rajtnál a szemüvege, rosszul jön ki egy forduló, beszorul a levegő, megfájdul az utolsó hossznál a lába, vagy a versenybíró zárja ki igazságtalanul, mert szabálytalannak lát egy mozdulatot. De azután is oda kell menni, hogy leússza a következő számot, és a verseny is után is muszáj folytatni, és akármilyen nehéz, de újra beleállni az edzésmunkába. És nem azért, mert a szülő vagy az edző azt szeretné. Hanem azért, mert meg kell tanulni, hogy nem szabad feladni. Hiszen felnőttkorában is kerülhet bármikor padlóra. Viszont, ha most megtanulja, hogyan építse újra a lelkét, és tanuljon akár a saját sikertelenségéből is, akkor nem lesz olyan helyzet az életben, mely tartósan kibabrálhatna vele. Mert megtanulja, hogyan lehet mindig talpra esni, ahogyan azt a macskák is csinálják.

Finy Petra

Olvasd el Kárpáti Judit egy másik írását is a versenysportoló gyerekekről.