–

Mindenki teszi a maga dolgát

Rita viszonylag korán szült, legalábbis a ma megszokotthoz képest: a húszas évei végére már három gyerek édesanyja volt. Két lánya és egy fia született, és teljesen természetes volt számára, hogy mindhárom gyereke sportolni fog, amint elég idősek  lesznek hozzá. Habár az ő szülei nem sportoltak semmit, ez fel sem merült a nyolcvanas években, főleg, mert a tizenhatodik kerületi házhoz nagy kert is tartozott, így a testmozgást bőven letudták a ház körüli teendőkkel. Rita viszont már kisiskolás korától sportolt; először tornázott, felsőben pedig versenyszerűen kosarazott. „Imádtuk az egészet, az edzések, a csapattársak, a meccsek... mindez számunkra azt jelentette, hogy mások vagyunk, mint a többiek. Akkoriban nem volt jellemző, hogy a szülők hozzák- viszik a gyereket, ötödikes koromban már évek óta egyedül jártam suliba, és mikor már nem az iskolában voltak az edzések, akkor oda is. Hétvégén el-eljöttek a meccsekre a szüleim, de egyáltalán nem az volt az általános, hogy ott ülnek, és szurkolnak. Érdekelte őket persze, biztattak, de hogy én és a sportolásom lett volna a középpontban arra nem emlékszem” – mondja a most negyvenkét éves nő. Egyvalamit azért kiemel, otthon az volt a kikötés, addig mehet a sport, amíg „nem megy a tanulás rovására”. A sablonszöveg sokaknak ismerős lehet, de közben mégis bizalmat és szabadságot feltételez, mert így a gyerek érezhette, hogy azért rajta is múlik, mit és hogyan csinál, mik a következmények. Rita férje, Ottó hasonló keretek közt nőtt fel, bár ő sosem sportolt versenyszerűen, inkább a sok mindent kipróbálós fajta volt, aki végül felnőttként a futás mellett kötött ki. A gyerekeik közül csak egy sportol versenyszerűen: a nagylányuk atletizál. A két másik gyerek az iskolai keretek között sportol, mindenkinek kötelező a családban valamilyen mozgásformát rendszeresen gyakorolni. Rita és Ottó igyekeznek a versenysportoló lányukat valahogy úgy terelni, ahogyan Ritával tették az ő szülei, bár ők szinte minden versenyen kint vannak, több időt szánnak a lányuk sportkarrierjére. Arra a kérdésre, hogy „amatőr vagy versenysport?”, megadja a választ az, ahogyan a gyerekeiket nevelik. Ha valaki úgy érzi, komolyabban szeretne sportolni, támogatják, de annak is kötelező mozogni, aki nem annyira lelkesedik a napi edzésekért.

Profi időkezelés tízévesen

Andris és Róza ikertestvérek, tízévesek. Mind a ketten ovis koruk óta sportolnak; ketten együtt annyi sportot próbáltak már ki, hogy túl hosszú lenne itt felsorolni. Egyéni és csapatsportok után most Róza úszik, lovagol és jazz táncra jár, Andris „csak” focizik és teniszezik, de mindkettőt igazolt játékosként, illetve versenyzőként. Róza is profi egyesületben úszik, előfordul, hogy egy nap két különböző sportedzésén is részt vesz. Mindketten szinte mindenben jók, Andris a mini teniszversenyeken – így hívják ebben a korosztályban – szinte mindig dobogós helyezést ér el, Róza az úszásban hasonlóan jó. Miklós, a gyerekek édesapja nagyon büszke a srácokra, és azt mondja, hogy a gyerekek akarnak, és szeretnek menni, ráadásul ők is úgy gondolják, minél elfoglaltabbak, annál kevésbé fenyegeti őket az elkallódás veszélye. Az egész család be van osztva, ki, mikor, hova viszi a gyerekeket, a négy nagyszülő is részt vesz mindenben. Amikor arról kérdezem Miklóst, hogy mikor van idejük játszani a gyerekeknek, azt mondja: „a sport a legjobb játék, ekkora gyerekeknek főleg”. Egy alkalommal, amikor a saját fiamra vártam, megkérdeztem Andrist, mit- és mikor szokott játszani. „Játszani? – kérdez vissza. Aztán nevetve mondja; „Játszani azt nem szoktunk, csak hétvégén. Ha nincs verseny vagy valami más program.”

Ne játsszon, versenyezzen!

Benjámin most tizenkét éves, ötéves volt, amikor kiderült, hogy nagyon tehetségesen sakkozik. Olyannyira, hogy a vele foglalkozó edzőt is képes volt legyőzni. Azzal azonban nem tudtak mit kezdeni, hogy a versenyeken kötelező szabályokat fiatal kora miatt nem tudta teljesíteni. Rendszeresen nála nagyobbakkal sakkozott, de még nem tudott olyan szinten írni és olvasni, hogy ő vezesse verseny közben a játszmalapokat is. Ugyan felrótták neki ezt a hibát, de senkinek nem jutott eszébe, hogy ezt is megtanítsák neki. Ráadásként egy idősebb gyereket bízott meg az edző, hogy a kisfiút irányítsa, aki visszaélt ezzel, és segítség helyett önkényeskedett vele. A nyilvánvaló tehetsége dacára Benjinek annyira elment a kedve a sakktól, hogy végül abbahagyta. A szülei nem erőltették a dolgot, ám nemrégiben végre találtak egy olyan edzőt is, aki nem a teljesítményt, hanem a játékot tartja fontosnak. Azért az örömbe üröm is vegyül; amint kiderült, milyen tálentum lakozik a fiúban, itt is előkerült a leigazolás kérdése…

Egyszerű történet

Brúnó most kezdte a hetediket, nagycsoportos ovis kora óta focizik. Úszni ötéves korától egészen nyolcéves koráig járt, míg – a szülei megítélése szerint – elfogadhatóan nem tudott minden úszásnemben úszni. A focira az anyukája vitte kisiskolásként, aki egyedül nevelte a gyereket, Brúnó később már kíséret is elment a heti három edzésre. Mindig is nagyon szerette a focit, de pontosan tudta, hogy nem lesz belőle focista, egyszerűen csak szeret játszani. Annával már máskor is beszélgettem a sport kapcsán, mert a fia korban az enyém előtt járt, így mindig érdekelt, kíváncsi voltam, mit és hogyan csinálnak. Józan, normális nőnek ismertem meg, aki semmiből nem csinál túl nagy ügyet, és ha igen, valahogy akkor is a helyére rakja a dolgokat pár nap alatt. Pontosan emlékszem a szavaira, amikor egyszer évekkel ezelőtt megkérdeztem tőle, ő mit szól ahhoz, hogy a sporttól mintha megőrülnének a szülők, tolongva igyekszik mindenki hozni, vinni, beíratni mindenre. Azt mondta; „Tudod, én imádom a fiamat, és megteszek sok mindent, hogy neki jó legyen. De nem vagyok fuvarozó kisiparos, és megőrülni sem akarok. A fiam a szomszédos pályán focizik, hétvégén meg rollerezek vele. És nem tűnik úgy, hogy ő ezzel nagyon boldogtalan lenne.”

Kárpáti Judit

Korábban Somos Ákos is írt a „tipikus sportszülőkről” egy cikket, ITT tudjátok elolvasni.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/titov dmitriy