A funkcionális használatot úgy értem, hogy nincs konkrét esemény, amire kíváncsiak: nem érdekes cikkeket olvasgatnak például, hanem a közösségi oldalt görgetik végeláthatatlanul, el sem olvasva a tartalmat, vagy éppen megnyitnak-becsuknak egy-egy alkalmazást, újra meg újra, mintha idegesen azt várnák, hogy „miért nem történik már valami?”

Nem kivétel ez alól az autóvezetés sem, amikor alkalmanként fülre tapasztott mobillal próbálnak bekanyarodni balra, persze index nélkül, egy kézzel tekerve a kormányt, vagy éppen éjszaka, lefekvés előtt nyitják meg újból és újból az e-mail-alkalmazást, hogy hátha jön még valami üzenet.

Aki az életét a mobiltelefon vagy a számítógép rabságában éli, önkéntelenül is azt érzi, hogy az élet csak akkor „folyik”, akkor „áramlik”, csak akkor „halad” előre, ha a telefon erre valamilyen tevékenységével felhívja az ember figyelmét. És ha a telefon nem üzen, ha a beérkezett e-mailek közé huzamosabb ideig nem jön újabb, akkor felbukkan helyette a szorongás. Az ember körül gyakorlatilag a kütyük jelzik az idő múlását, a dolgok történését. Felgyorsult a világ.  

Pedig felemelő érzés néha otthon felejteni a mobiltelefont. Felemelő érzés néha nem válaszolni az e-mailekre. Miért ne mondhatnám azt, hogy a hétfő, a szerda és a péntek az e-mail-olvasó napom, és a maradék időben azokon a feladatokon dolgozom – teljes odafigyeléssel –, amelyeket az említett három napon sorrendbe állítok a magam számára?

A napokban felhívott valaki egy délután, hogy miért nem válaszoltam az e-mailjére, talán nem dolgozom? Mondtam: igen, éppen szabadságot vettem ki, de mikor küldte az e-mail-t? „Ma dél körül” – jött a válasz.

Mikor fordult elő utoljára bármelyikünkkel, hogy egyetlen napig nem kapcsolta be a számítógépét, és a telefonját is úgy állította be, hogy csak a családja érhesse el szükség esetén? Mikor volt olyan, amikor egyetlen napot úgy töltöttünk el otthon vagy a szabadban, hogy nem csináltunk semmi különöset, egyszerűen csak átadtuk magunkat a létezés örömének?

Nagyon fontos mindannyiunk számára ez a békés jelenlét, ennek a tiszta létezésnek a tudatosítása. Az, hogy csupán önmagunkkal legyünk együtt, bármiféle külső ingerforrás vagy elvárás nélkül. Sőt, bármiféle belső elvárás nélkül!

Miért is ne tennénk meg azt, hogy elvonulunk egyedül valahova, ahol nem zavar senki, és leülünk egy órácskára úgy, hogy csak ülünk, nézünk kifelé a fejünkből, és élvezzük a napsütést, a szellőt, a madarak hangját, a patak csobogását? De megtehetjük azt is, hogy otthon leülünk a fotelbe, és egy órán át csak magunkban elmélkedünk, vagy sokkal inkább csak megpróbáljuk megismerni a saját természetünket, hogy milyen gondolatok száguldoznak a fejünkben, hogy van-e értelmük, vagy csak úgy felmerülnek, bármiféle érzékelhető „haszon” nélkül.

És anélkül, hogy közben a kütyüt nyomkodnánk, háttérben a rádió- vagy televízió aláfestő zajával, vagy hogy pótcselekvésként nassolnivalót ropogtatnánk, mert az önmagunkkal való békés együttlét és a csend túlságosan megterhelő számunkra. A megosztott figyelem kényszerűsége ugyanis számos kutatás szerint jelentős károkat okoz az ember pszichéjében és viselkedésében, vagyis a stressz feldolgozásában.

Egyes szakemberek és jógik szerint minden embernek – naponta legalább egyszer – fél órára le kellene feküdnie a földre, padlóra, hanyatt fekve egy nyugodt helyen, és átadni magát a semmittevésnek.

A semmittevésre sokan úgy gondolnak, mint valami elítélendő dologra. Ha pedig attól tesszük függővé az életünk minőségét, hogy mások mit szólnak ahhoz, hogy mi ki akarjuk üresíteni egy kicsit az agyunkat, akkor megint csak felesleges stressznek tesszük ki magunkat

Pár ötlet eszembe jutott mindennapi használatra:

  • Egyedül elmenni egy kávézóba, meginni egy kapucsínót, és egyszerűen csak nézelődni az ablakon, ki a világba. 
  • Kimenni a legközelebbi parkba, leülni a padra, becsukni a szememet, és élvezni a napot.
  • Leülni egy közeli padra, és nézni a sétálgató embereket. Megfigyelni, hogy vajon mire gondolnak, vajon hova mennek – bármiféle minősítés vagy ítélkezés nélkül.
  • Meghívni egy kollégát, hogy együtt kiüljünk a parkba tizenöt percre, és csöndben pihenjünk egymás mellett, csukott szemmel, akár egy csésze kávéval a kezünkben. (Kíváncsi lennék, hányan próbálják ki ezt, és hány kolléga fogad el egy ilyen meghívást.)

Volt a rádióban egy beszélgetés a böjtről. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense mesélte, hogy a katolikus böjt eredetileg heti három nap volt: hétfő, szerda, péntek. Minden héten! Ez segítette a szellemi és fizikai megtisztulást, a lelki- és testi egészség megtartását. Később az egyház tagjai ezt túl drasztikusnak, kényelmetlennek minősítették, így kihirdették, hogy a böjtöt egy évben két alkalommal, hamvazószerdán és nagypénteken kell tartani. Évente 150 alkalom helyett évi  két alkalommal. Valamint a böjt mibenlétén is enyhítettek: a böjt immár nem az étkezés nélküli, sok folyadékbevitellel megtartott tisztulás módszere, hanem csupán a hús mellőzése, amikor mindenki annyit ehet, amennyit akar, kipukkadásig.

Az egyszer, vagy ritkán megtörténő tűzoltás vagy stresszkezelés csak tüneti kezelés lesz, rövid távú, és semmiképp sem eredményes. Rendszeresen, természetszerűleg kell foglalkozni magunkkal és a testi-lelki egészségünkkel. Lassítsunk!

Erszény Krisztián