Steiner Kristóf: Az online tér pont ugyanúgy alkalmas az élet örömeinek átélésére, mint a fizikai valóság

–

„Kevesebb idő online – sokkal több a valóságos világban!” – ez volt az egyik fő inspirációm, amikor kiköltöztünk ide, a világvégi csücsökbe, Agios Georgios faluba. Akkoriban azt gondoltam, az internet és különösen a közösségi média egyre csak távolabb lök minket egymástól: miközben többet és még többet mutatunk magunkból, egyre kevesebb jut nekünk saját magunkból.

Ugyanakkor abban is hiszek, hogy mi, emberek nem vagyunk mindentudó látók, és a jósolgatások – hogy mi történik majd a világgal, a társadalommal, az egyénnel, ha még nagyobb teret kap az online élet – egyszerűen csak abból táplálkoznak, amihez korábban hozzá voltunk szokva, a szokások pedig korántsem kőbe vésett kinyilatkoztatások, csupán berögzült minták. 

Azt hiszem, ma, egy évvel a világjárvány kirobbanása után mindannyian végtelen hálával tartozunk a social media és a net térhódításának.

Ha ugyanis nem zökkenünk bele az elmúlt egy-másfél évtized során, ma esélyünk sem volna kapcsolatot tartani a szeretteinkkel, de még tanulni és dolgozni sem tudnánk. Nem is beszélve a hírekről és információkról, amelyeket az online újságoknak és televízióknak köszönhetően több, független forrásból csekkolhatunk, mi több, mindannyian platformot teremthetünk magunknak és mindannak, amiben hiszünk, összekapcsolódva a hasonlóan gondolkodó, érző emberekkel, és konstruktív eszmecserét folytatva olyanokkal, akik teljesen másképp látják a világot.

Így aztán ma már tisztán és világosan látom, hogy városlakó koromban sem az internettel volt gondom, hanem azzal, ahogyan használtam, amit leszűrtem belőle. A járvány sok mindent elvett tőlünk – viszont sokunknak lehetőséget adott arra, hogy újraértelmezzük, milyen szerepet szánunk az internetnek az életünkben.

Nem utazhatunk kulináris-kulturális túrákra a hozzánk látogató kalandorokkal? Sebaj, a Kristóf’s Kitchen YouTube-csatornán megmutatjuk az összes titkos tavernát és ódon kőházacskákkal, ezeréves olajfákkal ékes helyszínt, amelyeknek az inspirációt és életigenlést köszönhetjük. Nem tarthatok pop-up vacsikat, főzőkurzusokat személyesen? Hát költöztessük a veganista hedonistulást az online térbe, személyre szabott webkurzusokkal. 

És ha nem élhetjük át azokat az emlékezetes pillanatokat, öleléseket, egymás ünneplését fizikailag, akkor legalább kíséreljük meg megvalósítani mindezt úgy, hogy összekapcsolódunk Zoomon, Skype-on, Google Meeten – bármilyen alkalomból, legyen szó karácsonyról vagy húsvétról, születés- vagy névnapról, esküvőről és díjátadóról. Ugyanolyan lesz? Naná, hogy nem.

De lássuk be, ha folyton a hiányérzetünket fürkésszük, a veszteségeinket listázzuk, akkor egyenesen esélytelen lesz átvészelnünk ezt az áldatlan állapotot.

Ha viszont elfogadjuk, hogy a szeretet, a megbecsülés és az öröm mind olyan érzelmek, amelyek – csakúgy, mint az internet – nem a kézzelfogható szférában manifesztálódnak, akkor megérthetjük: istenigazából nem veszíthetjük el őket.

Múlt héten zsűritagként szorgoskodhattam a Felelős Gasztrohős díjátadó gáláján, ahol a fenntarthatóság mellett a járványhelyzettel leginnovatívabb, legkreatívabb módon megbékélő vendéglátóhelyeket ünnepeltük, és miközben Fiala Borcsa házigazdaként faggatta az online kerekasztal-beszélgetés résztvevőit, megjegyezte: „Milyen csodálatos, hogy úgy ünnepelhetek veletek, hogy nem kell egy magas sarkú cipőben feszengenem egész este.”

Bár én nem terveztem volna tűsarkút húzni a nagy eseményre, hevesen bólogattam: eszembe jutott, hány alkalommal mókáztunk az „ez lehetett volna egy e-mail is” szófordulattal, álltunk a dugóban, majd kerestünk parkolóhelyet egy eseményre igyekezvén, és milyen sok pénzt feccöltünk rendezvényekbe a precovid korszakban.

Tudom, hogy most mindannyian remegve várjuk a pillanatot, amikor elővehetjük a legkényelmetlenebb, cserébe legszebb cipőnket, de menő frizut csavarni, feldobni egy cool sminket, vagy kicsípni magunkat egy webinárium, egy netes családi vacsora, vagy egy online parti kedvéért most is lehet!

Az ünnepélyesség érzése bennünk lakik, nem pedig a méregdrága terembérleti díjért lefoglalt rendezvényhelyszínen.

Már javában róttuk a köröket a Covid-bumm utáni újratervezést illetően, amikor tel-avivi barátaink, Luca és Adam egy WhatsApp-videóbeszélgetés alkalmával hatalmas mosollyal az arcukon elmesélték: a második gyermeküket várják. Pár héttel ezelőtt pedig már a webkameránkon keresztül „dögönyöztük” Olivert, akivel bár sosem találkozhattunk személyesen, ettől még épp olyan őszinte és feltétel nélküli szeretetet érzünk iránta, mint Lucáék első fia iránt, aki egynapos korában az esküvőnk legifjabb vendége volt.

Amikor pedig „nemzetközi legjobb barátaink”, Kinga és Máté bejelentették nekünk: tizenhat éves barátság és nyolc esztendő szerelem, no meg megszámlálhatatlan közösen átélt kaland után összeházasodnak, pont úgy ugrabugráltunk a boldogságtól, mintha egymást ölelve viháncolnánk.

A néhány nappal ezelőtti online esküvő pedig – nem hazudok – életem legvarázslatosabb menyegzője volt, amelyen vendégeskedhettem. 

A családtagok és barátok a világ legtávolabbi pontjairól jelentkeztek be: Magyarországtól Ausztrálián és Kanadán át Görögországig és még tovább, és még el sem kezdődött a ceremónia, máris hatalmasra dagadt az a bizonyos boldogságbuborék, amelyet csakis ilyenkor, egy szerettünk életének legfontosabb mérföldkövénél megpihenve élhetünk át. Olyan szívmelengető volt látni, ahogyan Máté a legtermészetesebb módon elkurjantja magát, mielőtt Kinga az édesapja oldalán megérkezett az anyakönyvvezető elé: „Oké, indulhat a zene!” – elfeledtetve azt a fajta szorongást, ami általában egy esküvő természetes velejárója. Nem volt „már el kellett volna kezdenünk”, nem volt kínos sziszegés a zenéért, fényekért, virágokért felelősnek, hogy „na mi van már?”, nem volt „vajon mások mit viselnek majd”, és – végre-valahára, először egy esküvőn – nem volt „mikor iszunk/eszünk már?”. Sőt, nem szégyellem bevallani, a teljes ceremónia alatt gin-tonikot kortyolgattunk, és sós mogyorót ropogtattunk.

Felül csinibe, alul macinaciba, frottírzokni–házi papucs kombóval „toppantunk be”, de a kislábujjunktól a fejünk búbjáig átjárt minket a meghatottság, és hiszem, hogy ez az igazi indikátora egy ünnepélyes pillanatnak, nem pedig a csokornyakkendő. Kinga és Máté egymáshoz léptek, és gyakorlatilag az első kimondott mondatukkal pityeregni kezdtek a boldogságtól, ez pedig nemzetközi viszonylatokban is megnyitotta a könnycsapokat, és ettől fogva bő háromnegyed órán át hüppögtünk.

Egy másodpercre sem merült fel bennem, hogy kimaradunk, lemaradunk valamiről – hiszen két számunkra oly fontos ember legemelkedettebb pillanatainak lehettünk tanúi és részesei. És

már csak azért sem engedhettük volna meg magunknak, hogy elmerüljünk az önsajnálatban, amiért nem ülhetünk ott velük, és nem jár ki nekik egy „rendes” esküvő, mert ezzel nemcsak magunkat, de őket is megfosztottuk volna az érzéstől: teljességgel jelen vagyunk, akkor is, ha máshol.

Nem állítom persze, hogy nem volt szürreális érzés a múlt hónapban egy tök üresen kongó hotelba érkezni, miután kietlen országutakon és ijesztően üres parkolóhelyekkel szegélyezett belvárosi utcákon át Athénba érkeztem a Hotelier Academy előadójaként, hogy több ezer webvendég jelenlétében beszéljek arról, hogyan lehet vegánbarát egy szálloda. De az első meghökkenés után, amiért egy berendezett díszletben két nekem szegezett kamerán keresztül kell megszólítanom a közönséget, pont ugyanúgy éreztem magam, mint a Sziget, a Vegan Food Fest, vagy az Ozora porondjain – és a visszajelzések is azt igazolták: a nézők sem hőzöngenek azon, miért nem történhetett meg mindez úgy, hogy utána személyesen rázunk kezet.

Minden gratulációt pont ugyanúgy értékeltem, és minden köszönömnek pont ugyanúgy örültem, mintha minden a régi volna.

Bízom benne és hiszem, hogy lesznek még olyan fesztiválok, amelyeken tengerként hullámzik a tömeg – de ne feledjük, ez azt is jelenti, hogy lesznek prezentációk is, amelyek előtt álmatlanul forgolódunk, és gyomorgörcssel lépünk be a tárgyalóba. Használjuk ezt a társasági kényszerszabadságot arra, hogy egyszer és mindenkorra megfogadjuk: a teljesség érzése nem helyrajzi kérdés, az emberi viszonyaink, és a kedvenc borunk mércéje pedig nem az, hogy a legkedvesebb bárunkban, vagy az ágyon heverve, a monitorunk előtt koccintunk.

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak