Jude Law nem éppen mintafőnök, de a legodaadóbb testvér – a Fekete nyúl sötét világa

–

A sorozat egy kissé túlhasznált dramaturgiai fordulattal kezdődik. A szombat esti önfeledt mulatozást egy fegyveres, símaszkos rablás szakítja meg; a lövöldözésben többen megsérülnek, a néző pedig csak kapkodja a fejét: épphogy leült a tévé elé, máris hatalmas a káosz.

Majd – megnyugtatásul – a főcím után (ami kísértetiesen hasonlít az Ozark című sorozatéra, amelyben az adott epizódra jellemző tárgyak jelennek meg) rögtön visszaugrunk egy hónappal korábbra, hogy végignézhessük, mi vezetett idáig. Innentől pedig egymás után bontakozik ki egy csomó lehetséges szál: egy erkölcstelen világ társadalmi látlelete, a csonka családok diszfunkcionalitása, egy akciódús gengsztersztori. A befejezés viszont ezeknél sokkal szűkebbre húzza a fókuszt, amitől lényegesen átélhetőbbé és szerethetőbbé válik a teljes történet.

A vendéglátás mint a bűn lehetséges melegágya

Gordon Ramsay szadisztikus séfkarakterén és a dolgozók kiszolgáltatottságán már húsz éve szörnyülködhet az, aki a vendéglátást csak a vendég oldaláról ismeri – és csak reménykedhetünk benne, hogy ez nem a valóság. A profi konyha és az éttermek világa azonban egy jóval összetettebb univerzum, amely az elmúlt években több filmkészítőt is megihletett. Gondoljunk csak az egy snittben forgatott Forráspont című angol filmdrámára Stephen Graham főszereplésével (ő a Kamaszok című sorozat színésze, forgatókönyvírója és producere is), A menü című amerikai horrorvígjátékra, vagy a közönségsiker sorozatra, A mackó-ra.

Ebbe a sorba illeszkedik a Fekete nyúl is, amely szintén jól rávilágít arra, milyen mértékig és mennyire egészségtelen módon vannak be- és összezárva egymással egy étterem, bár vagy kocsma dolgozói – ahol a határok és a szerepkörök könnyen elmosódhatnak. Ez jobb esetben mindennapos konfliktusokhoz, rosszabb esetben tragédiákhoz vezethet.

A történet nagyrészt New York éjszakai életének centrumában játszódik, az étteremként és szórakozóhelyként működő Fekete nyúlban. A város bohém művészei és pénzes fehérgallérosai nemcsak a Michelin-csillagért versengő séf (Amaka Okafor), a fenszi koktélok és a féltitkos VIP-bulik miatt töltik itt az életük jelentős részét: a hely sokak számára második otthont is jelent – már akinek jutott egyáltalán első számú.

A hely enteriőrje is ezt a kettősséget sugallja. A háromemeletes, lakásszerű belső, a sötét, mégis játékos, mintás tapéták és a szűk, kanyargós lépcsők az amerikai családi házakat idézik – csak épp melegség helyett az itt lakók szexszel, droghasználattal, simlis titkokkal és erőszakos bűncselekményekkel töltik meg a teret.

Az első néhány epizódban a bárpultban dolgozó Anna (Abbey Lee) körüli történéseket követhetjük végig. A lány régóta dolgozik a szakmában, jól ismeri az éjszakai élet veszélyeit, egy óvatlan pillanatban mégis egy törzsvendég áldozata lesz, amikor a férfi drogot kever az italába. A blackoutot követő első emléke, hogy másnap meztelenül ébred a vécében, ahol vélhetően Jules, a híres festő (John Ales) megerőszakolta az eszméletlen lányt. Az eset legmegrázóbb pontja mégis az, mennyire vak Jake – sok évnyi vezetői tapasztalat után is – az ilyen típusú helyzetek felismerésében és kezelésében. Ráadásul hamar kiderül: ez egyáltalán nem egyedi eset.

A munkahelyi sérülékenység (amiről élőben is beszélgettünk nemrégiben) mindenhol jelen van – de talán mégsem azonos mértékben. Az elmúlt évek #metoo-történetei kapcsán sokszor szóba kerültek színházak, művészeti közegek, hiszen ott az érintettek gyakran országos ismertségnek örvendenek, ezért komoly hírértéke van egy-egy ilyen történetnek.

De érdemes jobban megvizsgálni azokat a közösségeket és munkahelyeket is, amelyekben a munkavégzés tipikus körülményei több teret engednek a kéretlen közeledésnek, a terhelés mértéke és a környezet pedig sokszor magával hozza a szerhasználatot, ezzel pedig terepet biztosít a különböző függőségeknek.

A Fekete nyúl rámutat arra is, hogy az éjszakai életben jóval nehezebb elkerülni a bűnt és a bűn elkövetőit. Ha pedig ebben a rendszerben a vezetők nem képesek felelősséget vállalni, akkor a dolgozók védőháló nélkül maradnak – pláne, ha a főnök (tévesen) választott családként és otthonként tekint a munkahelyre, ám valódi mély kapcsolódások és egymásra figyelés nélkül.

Jelnyelvvel kommunikáló gengsztervilág

A néhol kissé túl lassú folyású sorozat dinamikáján egyértelműen segítenek az akciójelenetek, amelyekben a hasonló zsánerű filmekhez képest nem mindig záródik be pont időben a főhős mögött a liftajtó.

A lecsúszott keresztapa figuráját Troy Kotsur alakítja – méghozzá egészen zseniálisan. A kegyetlenkedésre való hajlam minden tipikus nüanszát képes megjeleníteni, siketsége miatt mégis ambivalens módon válik ő maga is kiszolgáltatottá.

Bár nem igazán derül ki, hogy bűnözőként miben utazik pontosan – nincs előtörténete, sem magyarázata annak, honnan ered a benne lakozó bestialitás –, mégis lehetetlen egydimenziós főgonoszként tekinteni rá.

Csatlósai között van a fia, Junior (Forrest Webber) – aki sajnos nem lesz sokkal több egy pszichopata tekintetű rajzfilmfiguránál – és Babbit (Chris Coy), akinek a neve önmagában is kérdéseket vet fel egy Black Rabbit című sorozatban, de sajnos a poén sehova sem vezet.

Brotherhood mindenek felett

A történet felétől egyértelművé válik, hogy valójában a két testvér drámáját követhetjük végig; minden más csupán az ő elfuserált gyerekkoruk következménye.

A hely házigazdája – a lassacskán saját sármjából kiöregedő Jake Friedken (Jude Law) – koránál fogva már nehezen bírja a kocsmatulajdonosok őrült tempóját, mégis kénytelen minden idejét ott tölteni, hiszen nincs hova hazamennie: volt felesége (Dagmara Domińczyk) és közös fiuk helyett már csak egy alulvilágított agglegény-penthouse várja.

A családot valójában fivére, Vince jelenti számára (akit többek között az Ozark-ból ismert Jason Bateman alakít), aki hosszas száműzetés után tér vissza New Yorkba. A két testvér szinte már karikatúraszerűen különbözik egymástól: Jake a nagyvilági szépfiú, akit körberajong a New York-i elit, Vince viszont egy folyton bajba kerülő, seftes csavargó benyomását kelti.

Ennek ellenére sok minden köti őket össze: a bántalmazó szülő okozta sebek, az egész életükön át hordozott családi titkok, a gyerekkori elhanyagoltság – ezek mind fontos tényezői annak, hogy egyikük sem képes igazán felnőtté válni. Éppen ezért saját, felnőttkorukban alapított családjaikban sem tudnak apaként vagy férfiként helytállni.

A közös vállalkozás széthullani látszik, a szerfüggőségeik közül pedig egyértelműen az egymástól való függésük taszítja őket a legmélyebbre.

Közös tragédiájuk éppen az, hogy erre ötvenes felnőtt emberként kénytelenek ráeszmélni – ahogy arra is, hogy semmijük sincs, csak az egymás iránt tanúsított, végtelen lojalitásuk.

A Friedken fivérek tipikus antihősök: első ránézésre csak a haszonszerzés motiválja őket, de ha közelebb megyünk, látjuk, hogy valójában kizárólag a túlélésre hajtanak, különböző megküzdési stratégiákkal. Csakhogy minden döntésükkel egyre közelebb sodródnak az elkerülhetetlen vég felé.

A cselekmény meglehetősen széttartó, de a végére az alkotóknak (Zach Baylin és Kate Susman) sikerül ügyesen egybefogniuk a különböző történetszálakat.

A Fekete nyúl talán nem képes elmélyülten, rétegzetten megmutatni az egyébként külön-külön önálló sorozatot is érő kérdéseket – de szép emléket állít a testvéri kapcsolatok egész életen át tartó összefonódásának.

Rezek Bori