Ha nincs kontroll, és következmény is alig, abba előbb-utóbb mindannyian beledöglünk

–

„Kamu és hazugság az egész”

Hétvégén arról posztolt egy nő, hogy a szentmártonkátai kolbásztöltő fesztiválon súlyosan bántalmazta a település alpolgármestere, Bodor András. A nő szerint szóváltásba keveredtek, miután az alpolgármester még a szeptemberi falunapon „volt olyan kedves és felajánlotta, hogy szexuális szolgáltatásokért cserébe nagyon előkelő munkát tud nekem szerezni a hivatalban! Mihelyst kifejeztem nemtetszésemet és bizonyára provokáltam (mert ilyen vagyok és rohadtul elegem van) szét verte a fejemet Bodor András Szentmártonkáta alpolgármester. Ennek több szemtanúja is van, akit most is kihallgat a rendőrség.”

Bár a rendőrség nem erősítette meg, hogy az alpolgármester érintett az ügyben, a gyanúsított monogramja megegyezik az övével.

A rendőrség azt írta: a helyszínre érkező rendőrök egy B. András nevű férfit előállítottak, de az ittassága miatt – súlyos testi sértés kísérlete miatt – csak másnap, március 1-jén tudták gyanúsítottként kihallgatni.

Időközben Bodor András a Facebookon tagadta ugyan a vádakat, de mivel nem akarja, hogy „az ügy a választási kampány témájává váljon”, lemondott.

A rendőrség tehát nyomoz, a tanúkat kihallgatták, B. András nem alpolgármester többé. 

„Mi nem tudjuk, mi történt, mi igaz ebből, valószínű lejáratás”

A sajtó pedig? Próbálja tartani a lépést – tényleg szokatlan gyorsasággal történtek a dolgok. És közben, akarva-akaratlanul, teszik a felelősség súlyát az áldozatra is.

Csak tegnap, amikor a cikk előtt rágugliztam az esetre, több mint fél tucat olyan szalagcím került elém, ami verekedésként utal a történtekre.

Mintha egyenrangú felek konfliktusa lett volna. Mintha mindketten megsérülhettek volna. Mintha az eset nem az egyik fél hatalmi helyzetéből indult volna.

Ez csak egy szó, egy apró részlet. Legyinthettek, hogy nem számít. De vajon hányan mondják a családon belüli erőszakra, hogy magánügy, bagatelizálják, hogy konfliktus, hányan hibáztatják az áldozatokat, hogy minek ment oda, miért nem lépett, mivel provokált és mit viselt? Vajon mekkora szerepe van ma Magyarországon a sajtónak – a független médiának azért, a propagandának meg épp azért.

„Nem kell kötekedni és nincs baj. Hajrá Fidesz!”

Néhány évvel ezelőtt még nem sokat tudtunk az áldozathibáztatásról. Kapaszkodtunk az igazságos világba vetett hitünkbe, abba, hogy csak annak eshet bántódása, aki megérdemli. Hogy a jó érinthetetlen, a rossz viszont elnyeri méltó büntetését.

Aztán egyre többen, egyre többet kezdtek beszélni a nők elleni erőszakról, a patriarchális társadalmi berendezkedés problémáiról, arról, hogy a bántalmazás felelőssége mindig az elkövetőé. Hogy nincs túl sok alkohol, nincs provokáció és nincs túl rövid ruha sem. Néhány év alatt eljutottunk oda, hogy társadalmi szinten is ismertté vált a jelenség, és bár még mindig van munka bőven, a helyzet az utóbbi években egyértelműen javult.

Nem túlzás, amikor azt mondom, emberéletek múlnak azon, hogyan kezeljük a nők elleni erőszakot.

Hogy a hatóságok felismerik-e, hogy nem vita, veszekedés, verekedés történik ilyenkor, hogy van-e, aki meghallja az áldozat hangját, veszi a fáradtságot és mellé áll – a szűk és tágabb környezetében egyaránt. Hogy nevén nevezzük-e az erőszakot, a felelősséget, vagy elmaszatoljuk az elkövető és az áldozat között húzódó határvonalat.

„Azért az elég fura, hogy még fodrászhoz is volt ideje és türelme beugrani, a mentőben való várakozás közben!”

B. András vallomását nem sokan fogják látni, ahogy nem látjuk majd az orvosi papírokat, a rendőrségi jegyzőkönyvet, meg a sértetti vallomást sem. A Facebook-posztja viszont, amiben tagadja a vádakat, eljutott mindenkihez, aki követte az eseményeket.

B. András nem kér semmit. Nem kéri, hogy írjuk felül az igazságos világba vetett hitünket, nem kéri, hogy szálljunk szembe a hatalommal, nem kéri, hogy nézzünk egyenesen a bevérzett szemébe.

B. András annyit kér tőlünk, hogy ne tegyünk semmit.

Veszélyes, ha valaki azt gondolja, mindenek fölött áll. Hogy bármit mondhat, bármit megtehet – akár mások kárára is. Hogy ajánlhat szexuális szolgáltatásokért cserébe nagyon előkelő munkát, és verhet eszméletvesztésig, ha olyat mondasz, ami nem tetszik neki. Ha nincs kontroll, nincs határ, és következmény is alig, abba előbb-utóbb mindannyian beledöglünk.

„A nő se lehet egy tál cseresznye, már bocsánat! Minek iszogat ő bárkivel is a férjen kívül?!”

Pedig lehetünk a szükséges kontroll mi magunk. Szólhatunk azokért, azok helyett, akik épp nem tudnak, és állhatunk az áldozatok mellé, amikor mégis beszélni kezdenek. Mert beszélni kezdenek, egyre többen és egyre hangosabban.

És ha elég közel merészkedünk az áldozatokhoz, és ha épp nem jobban tudjuk, hanem csendben figyelünk, meghallhatjuk, amit mondanak. Hogy milyen szavakat használjunk, és miket ne, hogy mivel jár az áldozati lét, meg hogy az erőszakot nem az alkohol, nem a provokáció, hanem a jogosultságtudat szüli. És talán előbb-utóbb megtanuljuk azt is, hogy mint ilyen, az kizárólag az elkövető felelőssége.

*

A közcímek az esetről szóló hírek alatti hozzászólásokat idézik.

Mózes Zsófi