A kertünk végében egy hatalmas bodzabokor áll, fehér virágtányérjait úgy lobogtatja a szél, mintha apró tündérek táncolnának jókedvűen. Az illata bedől a lakásba: beszivárog a lelkembe, szívembe. A terasz újra és újra apró bodzavirág-csillagokkal telik meg, seperhetem akármennyit, nem tűnnek el onnan. Inkább úgy hagyom, és engedem, hogy a kis szirmok a talpamra kapaszkodjanak.

A bodzáról a nagyim jut az eszembe. Átélte a háborút, és tudta, miből lehet egy jót főzni, legyen az a legegyszerűbb útszéli növény, azt is tudta, miben van sok vitamin, és azt is, hogy mi az, ami gyógyító erejű a körülöttünk lévő természetben. A bodzavirágot palacsintatésztában sütötte ki, szárait ollóval vágta le. Bogyójából tündöklő, lila, mágikus kását készített. Persze szörpöt is rakott el a szirmaiból.

A bodza illatát mindig a nagyimból áradó erőhöz, szeretethez és gondoskodáshoz kapcsolom. Ha beszippantom, szinte azonnal az ő karjaiban érzem magam.

Leginkább a Somló-hegyi, apró házat látom magam előtt ilyenkor. A hosszú terméskőből épült lépcsősort, melynek csálén álló fokai megmászhatatlannak tűntek apró gyerekként. A nagy diófát, alatta a fapadokkal, faasztallal, ahol mindig ettünk. A kopott, zománcos lavórt, melybe a nagyim a benti kis kályhán melegített vizet lögybölte. Ahogy vihogunk a nővéremmel, mert nem férünk el rendesen a lavórban. Aztán, ahogy mindig kiugrik a kezünkből a szappan, és rendre leesik, utána persze földmorzsák pettyezik be... és a nagyim erős keze, ahogy fogja a szappant, és leöblíti. Mosolyogva néz ránk:

– Picinnyék, gyertek kifelé, jön a hajmosás! – mondja, mi meg röhörészve kikecmergünk a lavórból, többször direkt visszacsúszva, majd megtörölközünk, és belebújunk egy bugyiba. Addigra a nagyim felteszi a lavórt az asztalra, én pedig fölé hajolok. Felhabosítja a szappant, és lágy mozdulatokkal megmossa a hajam, érzem a kezében az erőt és határozottságot, amivel bármilyen helyzetben megtart. Aztán fogja a kancsót, és óvatosan leöblíti a habot A nővérem addig a fügefáról szüretel, „biztos a legédesebbeket eszi el előlem” – gondolom gyermeki féltékenységgel. Vagy ha nem fügézik, akkor a szőlősorok végébe kitett venyigén ugrándozik, mert az olyan jó, ropogós hangot ad. 

Utána az ő haját is illatosra, ábrándosra mossa a nagyim. Szappanaromát húzva magunk mögött, elbaktatunk az eperágyáshoz, és a napfényben degeszre tömjük a hasunkat. A nagyim közben a szappanos lavórt mossa el. Ahogy megdönti, a zománc tükörként villan fel előtte. A hirtelen nőtt foncsorban derűs az arca. Nagy, kék szemei bevilágítják a fa árnyékát. 

Ez a legfontosabb kép él bennem róla: aprócska gyerek vagyok, ő pedig az én erős, hatalmas, ragyogó szemű nagymamám.

Most már persze nem olyan hatalmas és erős. Sőt. Kifejezetten pöttöm, úgy összezsugorodott, mintha egy kisgyerek lenne. Csontjai törékenyek, mint egy madárnak. Bőre áttetsző, vékony, mint egy nagyon finom selyempapír. Haja pelyhes és fehér, akár egy mesebeli tündérnek. Csak a mosolya nem változott, és a szemei. Azokkal az élénk, kék szemekkel még ma is bevilágítja akár a legsötétebb árnyékot is. Igaz, hogy már nem mindig ismer meg minket, hiszen nemsokára kilencvennégy éves lesz. És remeg a lába, ha végig kell sétálnia a folyosón, mert azt képzeli, hogy mozog a padló, lüktetnek a falak. És gyakran elalszik beszélgetés közben. Vagy már az ebéd alatt. 

Nemrégiben nekem kellett megmosnom a haját. Izgultam, vajon nem fog-e remegni a kezem, leszek-e annyira erős és gyámolító, mint amilyen ő volt gyerekkoromban. Jobban aggodalmaskodtam – vélhető ügyetlenkedésem miatt –, mint amikor a lányaimat fürdettem babakorukban. A nagyim egyszer csak előre hajolt a csapnál, mint én kislányként a lavórnál. Tincsei olyan puhán omlottak a kezembe, mint egy csecsemő haja. A bőre rózsaszín, mint a babapopsi. Azt hiszem, mégiscsak remeghetett a kezem, mert valamennyi szappanos víz – akaratom ellenére – a homloka felé folyt. Még pont időben eltereltem a kis patakot, de azért rákérdeztem: 

– Nem ment víz a szemedbe? Minden rendben van?

Ő öregségtől fátyolos hangon felelt:

– Hát, persze, picinnye! Minden rendben!

Aztán a fejére terítettem a törölközőt, és gyengéden átdörzsöltem pár szál finom, kócos haját. A törölközőbe bebugyolálva úgy nézett rám, mint egy huncut kisgyerek. Hirtelen nem tudtam eldönteni, ki is a picinnye kettőnk közül, fogalmam sem volt, ki a gyerek, ő vagy én.

A bodza most olyan erősen hozza be illatát a terasz felől, hogy szinte csípi a szemem. Gyorsan behajtom az ajtót, és az üvegen keresztül bámulom a nagy bokrot. A lehullott, apró virágokat úgy fésüli bele a szél a levegőbe, hogy fehér felhő lesz belőlük. Vattaszerű, opálfényű felhő, mint a nagyim haja.

Finy Petra