Z. Kocsis Blanka: A nagyanyám kicsike asszony, neve sincs már

–

Régen, még az otthon előtt, Máriának hívták. Brossokat hordott és szövetkabátot. Gobelint és terítőt hímzett. Eltette a szebbik fehérneműt egy különleges alkalomra, ami aztán sosem jött el.

A Révai-lexikont, hiába kértem, nem adta oda, pedig soha egy sort sem olvasott belőle. Szilveszterkor Sas kabarét nézett és Dáridót, később Mónika show-t. De letagadta persze, ahogy illik. 

Hetven évesen még egyedül tartotta karban a félholdas kertet. Nyolcvan is elmúlt már, amikor legutoljára mászott a tetőre, mert nem bírta nézni, hogy a cserepek rendezett sorát megbontotta a szél. „Nem jöttetek!” – mondta akkor vádlón, és nem akarta elfogadni, hogy van másféle ritmus, másféle élet is. 

A nagyanyám kicsike asszony, neve sincs már. Az ápolók maminak hívják, pont úgy, ahogy a többieket. Mindegy már a hat unoka, a dédunoka-koszorú. Nem számít, ki állított májusfát ötvennyolcban, ahogy az sem, tényleg viselte-e a jegygyűrűt, míg a halál el nem választ. 

A nagyanyám ugyanis már csak egy ágyszám egy túlzsúfolt szobában. Egy adag gyógyszer, egy pipa a kockás lapon, egy önmagába zárt történet. Egy anya, akit a lányai váltott napokon ölelnek, itatnak, krémeznek, hogy legyen holnapja. Egy olyan holnapja, amibe csak a teste érkezik meg újra meg újra, mert a lélek már kiszakadt belőle félúton valahol.

A kilencvenedik születésnapján viszont a nagyim pont olyan volt, mint régen. Tudni akarta, csinos-e még, hogy milyen ízű a torta, és hogy hol vannak a többiek. Felismerte a dédunokákat és eltalálta a nevem. Megkérdezte, férjhez megyek-e, és amikor azt válaszoltam, hogy igen, csak még fogalmam sincs, kihez, elmosolyodott.

Aztán amikor kigyulladtak a fények és énekelni kezdtük a boldogszülinapot, mélyről jövő zokogásban tört fel belőle a fájdalom. „Kilencven éves vagyok és még nem is éltem!”  – mondta és a szobában hirtelen elfogyott a levegő.

A nagyanyám unokája

Lassan negyven éves vagyok és úgy húzok, mint egy igásló. Volt nevem is, még a gyerekek előtt… De a legtöbb helyen még mindig anyukának hívnak. Nekik úgy könnyebb, nekem meg nem fáj, szóval elfogadtam ezt is. Mostanában mégis egyre többször veszem vissza, teszem az asztalra, mondom, és vele együtt szinte bizonygatom: önállóan is létezem. 

Amúgy meg hajtok, hogy legyen kalácsra, nyaralásra, márkás cipőre. Nyugdíjalapra, ha már. Meg persze egyetemre, élményekre, arra, hogy egyszer megmutathassam nekik az óceánt. 

Néha, amikor túl hosszúra nyúlnak a napok, kisírom magam a forró víz alatt és új erőre kapok. Kiszámolom, mennyit kell még menni a célig – pont úgy, ahogy gyerekként azt számoltam, hányat kell még aludni karácsonyig. Néha aztán azon kapom magam, hogy bár magam sem hiszem, bizonygatom: már csak egy kicsit kell kibírni és könnyebb lesz. Békésebb, teljesebb. De végül mindig történik valami – defektes autó, zárba tört kulcs, váratlanul kinőtt cipő, kedvezőtlen rákszűrési eredmény, megbomló munkarend, tessék választani – és újra a lap aljáig lesz tele feladatokkal a papírlapom. 

Ezért aztán csinálom tovább és közben egyre többször gondolom: „Lassan negyven éves vagyok és még nem is éltem!”

Szóval most, hogy a nagyanyám egy pillanatra visszatért az odaátból, meghallottam az üzenetet. Tőr volt a szívig. Ébresztő. Vészjelzés. Esély. És próbálok élni vele.

Négy dolog, amit a nagymamámtól tanultam 

A nagyanyám és én szinte sosem értettünk egyet semmiben. Neki fontos volt a látszat – nekem meg a szabadság. Ő soha ki nem hagyta volna a vasárnapi nagymisét – én teljes szívvel gyűlöltem a hideg főhajóban, egyenes derékkal töltött muszájperceket. Ő mindenkinek ismerte a viselt dolgait – engem meg nem érdekelt se a falu, se a falu népe. Valahányszor önfeledten, harsányan kacagtam, pengeéles szavaival sebeket vágott rajtam. Így idővel abbahagytam a nevetést, és egyre többször léptem hátra. Eltávolodtam, mert könnyebb volt úgy. Mégis sok mindent tanultam tőle. Jót is, rosszat is. 

Például azt, hogy a majd helyett jobb a most.

A halogatás bizonyos értelemben természetes, hiszen nincs mindig időnk, pénzünk, lehetőségünk vagy éppen kedvünk ahhoz, amire valójában szükségünk volna. Csakhogy a nagymamám a legszebb ruháját, a legjobb fehérneműjét, a legcsinosabb brossát sosem vette fel… És már nem is fogja.  

A hetvenkilences Burda magazin, amiből a vágyott ruha sosem készült el, felrázott és az arcomba kiabálta, hogy ideje megvenni (és használni!) azt a rúzst, meginni azt a kávét, lecsapni arra az akciós repülőjegyre, megölelni azt a férfit, bocsánatot kérni attól a megbántott baráttól. Ideje elengedni, amit el lehet, kimondani, amit ki kell, megjavítani, amit érdemes és a tükörbe nézve szeretni az embert, akivé lettünk.

Megtanultam nagyanyámtól azt is, hogy a dolgok sokszor akkor válnak igazán értékessé, ha elveszítjük őket.

A nagyanyám éles vonásai ritkán lágyultak el. De ha a Németországba szakadt fia és az ott élő unokatestvérem hazalátogatott, néhány napra egészen más ember lett. Emlékszem, gyerekként nem értettem, miért válnak láthatatlanná azok az emberek, akik akkor is ott vannak velünk, amikor minden menetrend szerinti. Ma már értem, persze. De akkoriban el se tudtam képzelni, miért akkor válik kimondhatóvá a „kérlek” és a „bocsáss meg”, ha már nincs kinek kimondani. 

Így aztán én beszélek. (Néha túl sokat is.) Megköszönöm annak, aki eljön. Elmondom, ha valami fáj, visszasompolygok, ha hibáztam, hangot adok annak, ha valamiben értéket látok… És inkább kérek bocsánatot azért, mert túl sok voltam, mint azért, mert túl kevés.

A harmadik dolog, amit tőle tanultam az az, hogy egy nő életkortól függetlenül nő.

Ma már tulajdonképpen komikus, hogy amióta csak emlékszem rá, a nagymamám öreg volt és halni készült – csakhogy akkor, amikor a nagymamám lett, nem sokkal volt idősebb annál, mint amennyi én vagyok most. Vagyis, bár már kislánykoromban is nyugdíjas volt, öreg aligha.

Nem is a hajbodorítók és az otthonkák jutnak eszembe először, ha rá gondolok, hanem a magassarkú cipők, a vasárnapi kiskosztümök, a hányavetin vállra dobott rókaprém. A mozdulat, amivel még hetven fölött is kiszedte a szemöldökét. A kacérság, ami megvillant a szemében, amikor a válásom után életemben először sminkelni kezdtem. 

A nagyanyám már nem emlékszik a nevére, de még mindig megigazítja a haját és kisimítja a szoknyája ráncait, mert a lány, aki volt, így csinálta volna.

És végül: nem számít, van-e énekhangod. Énekelj!

Meg sem tudom számolni, hányszor szorítottam össze a számat, amikor énekelni vágytam, mert nincs szép énekhangom. Fogalmam sincs, hány rajzot nem próbáltam megrajzolni, mert úgy véltem, az ákombákomjaim még egy hatévesre is szégyent hoznának. (Ez egyébként tény, de mindegy.) Sok hegyet meg sem próbáltam megmászni, mert azt hittem, a csúcskísérlet csakis kudarcban végződhet. 

A nagyanyám viszont minden vasárnap és minden temetésen úgy énekelt, mintha nem lenne holnap. Mintha az összes angyal egyszerre dőlt volna ki a sorból, és nem volna senki, de tényleg senki, aki énekszóval kísérhetné a szertartásokat. És én borzasztóan, de tényleg elmondhatatlanul szégyelltem ezért. „Hát nem hallja, mennyire hamis? Nem érzi, milyen szánalmas?” – gondoltam hétről hétre, miközben egyre mélyebbre csúsztam a padsorok között, mintha nem tudná úgyis mindenki, kihez tartozom. Később a háta mögött kinevettem érte. Aztán felnőttem és megszoktam, hogy ez van. A mama énekel.

De ma már értem. És neki volt igaza. Mert ugyan kit érdekel, hogy tiszta-e a hang, jó-e a ritmus és mit gondol a falu, ha a szándék az és az ember igaz?! 

Szóval egy ideje már szemrebennés nélkül kornyikálok. A kocsiban, a zuhany alatt, a hegytetőn. Néha magamban dörmögve, máskor kifulladásig. Olykor csak némán, legbelül. Most is, hogy írom ezeket a sorokat, neked énekelek, mama.

Z. Kocsis Blanka