–

Kedves „apám”!

A későbbiekben: Béla. Merthogy magamban így nevezlek. Nincs más neved. Nem lehet. Nem érdemled.

Ma bejelöltél a Facebookon. Egyetlen kérdés merül fel bennem a mélyről: miért? Ismerlek talán? De kérdezek jobbat. Béla, te ismersz engem?

Huszonnyolc éves vagyok. Húsz évemet éltem nélküled. Szerettem. Ember lett belőlem. Na, nem neked köszönhetően.

Tudod, ez még mindig nem az a „mosolyalbumos” pillanat. Miért? Tartozom neked amiatt a pici, farkincás sejt miatt? Vagy a vezetéknevemre fáj a fogad? Nem sokon múlt, hogy 18 évesen ne radíroztassam ki végleg az anyakönyvemből. Anyakönyv! Itt sem vagy megemlítve... Talán ez sem véletlen. Mint ahogy semmi sem.

Miről beszélgessünk? Mert – gondolom – ez szerepel a terveid között. A múltról? Jelenről, jövőről? Megtörted a gyerekkoromat. A csontomat azt nem sikerült. Talán a lelkemet sem... annyira.

Így belegondolva, rohadtul nem normális – megjegyzem, lehet, hogy csak szerintem – ha egy tízéves gyerek azon gondolkozik a homokozóban, miközben a testvéreit nézi, hogy vajon egészséges felnőtt válik-e majd belőle. Mert ez voltam én.

A kedvedet latolgatom, miközben fésülöm a hajadat – mert azt szeretted – azon tépelődve, ma vajon mi nem fog neked tetszeni.  

A tenyérlenyomatok klasszikus esete. Elestem. A pár perces hazaút emiatt elhúzódott. Nem köszöntem meg, amit utána kaptam.

Volt, hogy akkora pofont kaptam – mert rosszkor szólaltam meg – hogy a csinos kis pofikámmal kivittem az ablaküveget.

Mák, hogy akkoriban divat volt tapétát tenni rá, mennyivel jobb, mintha ólomüveg lett volna. Egyébként üvegműves az egyik szakmám, gondolom, lemaradtál róla. Rólam.

No, de félre az indulatokkal és az emlékekkel, hiszen ez már csak a múlt! Távol álljon tőlem az, hogy felelősségre akarjalak vonni.

Sokáig gyűlöltelek! Tiszta szívemből gyűlöltelek! De képzeld, elmúlt! Ezt sem értettem sokáig, és haragudtam magamra. Amiért arra sem vagyok képes, hogy kitartóan végigcsináljam. Aztán egy nap, húsz év után egy másik városba költöztem. Olyan munkám lett, amit szeretek, az emberek kedvesek velem, és szeretnek. Ez az, ami még mindig meglep: hogy szerethető ember vagyok.

És mit gondolsz, hová költöztem? Természetesen – mivel véletlenek nincsenek – a lakásoddal pontosan szemben, az út másik oldalán dolgozom.

Húsz év telt el. Csak emlékeim vannak, amikkel most már egészen közömbösen tudok együtt élni.

Sokszor látlak. A szememet állítólag tőled örököltem. Magányosnak tűnsz. Nem jelenlévőnek. Surransz az emberek közt, és udvariaskodsz.

Sajnos nem jelöllek vissza, kedves Béla, mert nem ismerlek. De tiszta szívemből sajnállak.

 

Kata

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Doucefleur