–

A serdülőkor a lázadások és az újdonságok kipróbálásának ideje

Tapasztalatszerzés a pozitív és negatív élményekből, hogy kialakítsuk a saját határainkat és felelősségtudatunkat. Ez a szüleinkről való leválás, az első saját lépések időszaka az önálló életünkben. Legalábbis ezt írja a szakirodalom. Ezt mondják az „okosok”, az idősebbek. A felnőttek.

Én csupán huszonegy éves vagyok, és talán csak mostanában kezdhetem kijelenteni, hogy (viszonylag) stabilan tudom, mit csinálok, és mit akarok.

A célokat kitűztem, a megvalósításban pedig – kellő önkritikával élve – van még mit tanulnom

Viszont amit bátran le merek írni, az az, hogy az elmúlt időszakban rengeteg élményt gyűjtöttem arról, mit is jelent a „felnőtt” élet számomra.

Ezt szeretném megosztani most veletek.

2016-ban, tizenkilenc évesen az olimpiáról hazajövet rádöbbentem, hogy kimaradt az a rendes, igazi, lázadó tinikor nevezetű időszak az éltemből. A sport és az iskola miatt mindig rendezetten és összeszedetten kellett élnem. Nem voltak kilengések vagy nem céltudatos mozzanatok. Jó tanuló voltam mindig, és az uszodában is a legjobbat próbáltam adni. Egyszerűen nem maradt idő vagy energia arra, hogy ellenszegüljek a rendszernek, amiben éltem. (Ha egyáltalán akartam volna ellenszegülni.)

Nagyon szerettem mindent, amit csináltam, de rá kellett ébrednem, hogy ha nem lépek ki a megszokásokból, a mindennapokból, akkor nem fogok rájönni, ki is vagyok valójában. Nem tudom kiépíteni az önálló életemet, ha mindig csak az előttem álló feladatokra koncentrálok.

Így hát eldöntöttem, leválasztom magam a szüleimről, és nekivágok az ismeretlennek. Meghozva a saját döntéseimet, és elkövetve rengeteg hibát, amiből aztán tanulhatok. Megtalálva az álmaimhoz és a céljaimhoz vezető utamat. Felnőni.

Olimpia

Mondhatni, jó volt, jól sikerült. Nehéz és sok munkám volt a tizedik helyben. Előtte nem sokkal érettségiztem, és jelentkeztem az egyetemre. Minden sínen volt, egyenes ösvényt láttam magam előtt. Na, igen, csak éppen minden szempontból kiégettnek éreztem magam.

A koncentrációm arra ment el, hogy a jövőmet építsem az uszoda-iskola tengelyen, közben elfelejtettem töltődni. Burokban éltem, nem ismertem a korosztályom általános problémáit, és azt sem tudtam, hogyan lehet megoldani ezeket.

Tanulni akartam. A világot…

Első lépésként megterveztem szisztematikusan a lázadást. Furán hangzik, de tényleg így kellett. Nem volt túl sok időm rá, mert szeptembert írtunk ekkor, és nekem a következő év januárjában egy amerikai egyetemen kellett lennem. Buliztam, és rengeteget voltam a barátaimmal. Igazából csak próbáltam másolni, amit a korosztályom csinált, követve őket az éjszakába. Mondanom sem kell, hogy fogalmam sem volt, mit csinálok, de aztán megnyugodtam, hogy mások sem tudták körülöttem… Azt hittem, hogy ez az egész nagyfokú szabadságérzéssel fog majd párosulni, mert nem kell törődnöm a feladataimmal. Az úszást lazábbra vettem, a továbbtanulásom meg még nem volt kérdés.

Nagy pofára esés volt, amikor nem jött semmiféle könnyed szárnyalás… sőt, elég gyorsan kiábrándultam a céltalan mindennapokból.

Nem tetszett, hogy nincs rendszer az életemben, de magamtól még nem tudtam kialakítani egy újat, és visszatáncolni sem akartam már a régihez. Egyetlen pillanatot vártam, hogy végre Amerikában legyen újabb lehetőség a tapasztalatgyűjtésre.

Jó messze az otthonomtól

Itt kezdődtek meg életem legtanulságosabb hónapjai, sok-sok hibával fűszerezve.

Az új kontinenssel kapcsolatban hatalmas elvásásaim voltak. Úgy tűnt itthonról, hogy igaz, amit mondanak, Amerika a lehetőségek tárháza, azzá válhatsz, aki lenni akarsz, jó széles mosollyal az arcodon.

Az emberek nyitottak, és tulajdonképpen még az ég is kékebb. „Pontosan nekem való mentalitás!” – gondoltam magamban, főleg a híresen savanyú magyar atmoszféra után. Szóval az elképzeléseim szerint mindennek ugyanolyannak kellett volna lennie, mint egy filmben, ahol az egyetem sok barátságból, tanulásból, okos rendszerekből és menő összejövetelekből áll.

Igen… most sokan elmosolyodhatnak erre, de most már én is elmosolyodom.

Megkaptam a kollégiumi szobámat, az órarendjeimet, a magánóráimat tartó tanárok nevét, a térképet az egyetemhez és az úszóedzések időpontját.

Ennyi.

Ettől kezdve mindent intéznem kellett, még ágyneműm vagy párnám sem volt.

Senkit nem ismertem, és senki nem ismert engem.

Dióhéjban: kihívásként fogtam fel az egészet. Rá voltam kényszerítve az önállóságra, de talán így volt a legjobb. Előtte mindig mindent alám toltak, hol a sport miatt, nehogy fáradt legyek, hol pedig azért, mert elvártam a környezetemtől, hogy így legyen, és meg is kaptam, amit akartam.

Amerika felnyitotta a szememet, milyen, amikor csak magamra számíthatok.

Hasznos volt, de nem maradtam túl sokáig ott. Nem éreztem, hogy a helyemen vagyok, nem akartam négy évet áldozni az életemből egy papírért úgy, hogy talán kiderül, nem is ezzel akarok foglalkozni. Több információra volt szükségem ahhoz, hogy eldönthessem, valóban mit akarok.

Volt bátorságom kimondani, hogy időre van szükségem. Meg kellett ismernem magam.

A következő állomás Ukrajna lett. Csatlakoztam egy brazil edzőhöz. A bázis akkor még ismeretlen volt, ám nem is olyan sokára kiderült, hogy Dnyipropetrovszk lesz a felkészülési pont. A következő szeptemberben tehát odarepültem.

Amennyire nagy elvárásaim voltak Amerikával kapcsolatban, annyira fogalmam sem volt, mit kezdjek Ukrajnával. Nem tudtam, hogy egyáltalán lesz-e hely, ahol lakhatok, mit fogok enni, semmit sem mondott az új edzőm előre, mivel ő maga sem tudta.

Az ismeretlen kellős közepébe ugrottam. De az edzőm életrevalósága megnyugtatott

Egy teljes éven keresztül voltam az úszója, és ezalatt hihetetlen intenzíven tanultam… nos, nemcsak úszni, hanem élni is. Volt egy kis lakásom, amit én tartottam rendben, a szabadidőmet pedig megtanultam hasznos dolgokkal kitölteni. Rengeteget gondolkodtam önmagamon, a vágyaimon, az eddigi és a jövőbeli életemen.

Megpróbáltam a feldolgozatlan eseményeket megérteni, és szembenézni a félelmeimmel.

Közben utaztunk állandóan edzőtáborokba és versenyekre. Szóval a világot is láthattam, kultúrákat, más nemzetségek hozzáállását és gondolkodásmódját ismertem meg. És nagyon sok új embert, akiktől mind valami újat kaptam. Olyan volt ez az egyetlen év, mintha legalább tíz lett volna! Közben magam is változtam, érettebb és stabilabb lettem.

Egy dolog szólt közbe: a honvágy. Szép lassan, de biztosan egy belső hang elkezdte azt súgni, hogy „most már megértem a hazaköltözésre”. Arra, hogy felépítsem az itthoni életemet. Nem kísértett a múlt, nem volt már menekülési kényszerem a régi, megunt, számomra terhes rendszerek elől. Mert amíg távol voltam, egy eszméletlen tömény önismereti szakaszt éltem meg.

A lábam már a földön, és tudom, hogy mit akarok. Kiléptem a komfortzónából, és a korosztályom elé rakott elvárásokból.

Szerintem mindenkinek kellene egy olyan időszak, amikor komolyan, befelé fordulva csak önmagával foglalkozik, hogy megismerje a legbensőbb érzéseit és álmait. Azért, hogy ne később, amikor már egy olyan élethelyzetben van, amiből nehéz (vagy esetleg nem is lehet) kiszakadni, döbbenjen rá, nem azt csinálja, amit szeretett volna.

Szilágyi Liliána

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van