–

Gyárfás Dorka/WMN: Nehéz helyzetben vagyunk, mert neked, mint hírességnek nyilván rébuszokban kell beszélned, nem adhatod ki a magánéleted, miközben az a ritka celeb vagy, aki nem szeret kamuzni. Szóval hogyan fogunk így beszélgetni a válásodról?

Palya Bea: A barátaimnak nyilván sok mindent elmesélek – intimitástól és bizalomtól függően – , de közszereplőként teljesen világos számomra, hogy bizonyos dolgokról nem beszélek. Például a férjemről, pontosabban exférjemről nem (aki egyébként nem is a férjem, csak az expartnerem, mondjuk így) és a gyerekeimről is csak bizonyos dolgokat mondok el. A szétválásunkkal kapcsolatban szintúgy. A lényeg számomra az, hogyan csupaszítható le a történet az egyéni gyászmunkára és újjászületésre, mert valójában ez az érdekes.

A melót úgyis csak magamon, és nem a másikon tudom elvégezni. A jó lezáráshoz persze ketten kellenek, de ha ez nem sikerül, akkor is az a legfontosabb lépés, hogy az új életemhez én magam egyénileg tegyem le az alapköveket.

És aki ezt nem teszi meg, annak a válás nem jelent majd haladást, mert a következő kapcsolatába megoldatlan dolgokat visz tovább. Sokan próbálják megspórolni maguknak ezt a munkát, mert válni fáj. Amikor elmeséltem embereknek, hogy válok, a leggyakoribb reakció az volt: „Ó, te szegény.” meg „Nagyon sajnálom.” Vagyis az első asszociációja mindenkinek az, hogy a válás – veszteség. Valóban sok tekintetben az, hiszen el kell gyászolni egy életformát, egy régi ént, jövőképet, álmokat, de mint ahogy a trágyázott talajon virág sarjad, ebből a szar, nehéz helyzetből is új minőségek nőnek ki. A valóság az, hogy ma Magyarországon többen válnak el, mint ahányan nem, és erről nem indult el mégsem egy szélesebb társadalmi beszélgetés. 

Gy. D./WMN: Azt akarod mondani, hogy a válás nem feltétlenül tragédia, nem olyan nagy baj? Velem is előfordult, hogy valakinek, akiről megtudtam, hogy válik, kifejeztem a sajnálatomat, és a válaszból úgy tűnt, inkább előtte kellett volna sajnálni, mert a válással kiszabadult egy borzasztó helyzetből – ez már inkább felszabadulás volt. 

P. B.: Embere válogatja, nekem is volt olyan a környezetemben, akinek szinte gratuláltam. Nyilván látnom, figyelnem, éreznem kell a velem szemben álló embert, aki azt mondja: válik, mert a jelekből ki fog derülni, hogy éppen hol tart. Ha mi öt hónappal ezelőtt beszélgettünk volna erről, én is mást mondtam volna – nem véletlen, hogy akkoriban még nem beszéltem róla nyilvánosan. Félig ösztönösen, aztán tudatosan elbújtam, mert nem akartam kimondani olyan mondatokat, amik még nincsenek meggyúrva. Pontosan azért, hogy tiszteletben tartsak bizonyos határokat, például az expartnerem határait is. Nekem nagyon nincs rendben az a sárdobálás, ami időnként megjelenik a sajtóban egy-egy híresség válása kapcsán. Nemcsak azért, mert olcsó, hanem azért is, mert szerintem nem errefelé kell keresni a megoldást, hanem a magunk vizsgálatának irányában. Mégpedig azért, hogy az egyéni munka nyereségeként minél őszintébb, igazabb, élőbb kapcsolatokban élhessünk.

Gy. D./WMN: Persze, kitenni nem kell, sőt, nem tanácsos, de a harag fázisán valószínűleg át kell menni, mert hozzátartozik a folyamathoz, nem?

P. B.: Persze, én sem nyomom el. Tegnap a kislányom elkezdett bokszolni, és én is beszálltam, mert gyakran játszunk olyat, hogy tükrözzük a másikat. Szóval a Lili bokszolt a levegőbe, én meg elkezdtem utánozni, és állati jólesett. Megéreztem, hogy ebben van energia. Pedig mindennap mozgok, de a levegőbe ütni egy nagyot, az másfajta jó érzés volt. Van itt még harag, és szerintem lesz is, de nagyon megválogatom, kinek beszélek róla – még a baráti körömben is. Ember vagyok, nem csinálom tökéletesen. De az egyéni munkára koncentrálok, és a válás kapcsán ezt a fajta tudatosságot szeretném hirdetni.

Gy. D./WMN: Nem korai még ebből rögtön egy nyilvánosan felvállalt ügyet csinálni? Úgy képzelném, hogy előbb az embernek fel kell épülnie, és csak utána tud olyan missziót vállalni, amivel másoknak segít.

P. B.: Egyrészt nekem sem rögtön lett „misszió”, másrészt a válást tágabb összefüggésekbe helyezi egy sokkal nagyobb téma, amit élek, és amiről beszélek: az, hogy a kreativitás hogyan segít a nehézségek, a változás feldolgozásában. Van mögöttem jó pár év énekes-dalszerzőség, amiben megszámlálhatatlan beszélgetést kezdeményeztem a közönségemmel arról, hogyan változtatta meg őket mondjuk a Nő lemez, vagy a Tovább nő – amik szintén különböző életszakaszok tapasztalatát dolgozták fel.

Az én fejemben régóta szolgálat, amit vállaltam. Az éneklés-dalszerzés nem csupán rólam szól, rég nemcsak önkifejezés, hanem felelősség is, ha a dalaim révén mások élete változik.

Bár még csak szikrákat szórtunk el az új lemezről, vagyis arról a vulkánról, ami kitörni készül, de máris egy csomó levelet kapok, hogy mennyire várják. Pontosan tudom, hogy a válás, illetve a kreativitás mint a növekedés eszköze olyan témák, amelyek nemcsak az enyémek, hanem sokakéi. Lassan ott tartunk, hogy a házasságok 70-80 százaléka végződik válással, bár pontosan nem lehet mérni, mert rengetegen vágnak bele a családalapításba úgy, hogy nem házasodnak össze, ahogy mi sem. 

Gy. D./WMN: És látod a saját, egyéni történeted rendszerszintű vetületét? Hogy mi az, amiben ez a sok-sok válás közös, ezért általános tanulsága van? 

P. B.: Megoldásokat nem tudok, de vannak jelenségek, amik sokakat érintenek. Az Amúgy egy jó ember című számom például erről szól: azokról a nőkről, akik azért maradnak benne egy bántalmazói kapcsolatban, mert abban a keretrendszerben tudnak csak létezni, nem ismerik a módját, honnan lenne másképp ennivaló az asztalon. De ez akár férfiakra is igaz lehet. Vagy azért, mert hisznek a nagybetűs Családban, mint egységben. Én is hiszek benne továbbra is, még ha a mi családunkat most át is kellett kereteznem. De a hagyományos családfelfogás olyan minta, amit nagyon nehéz volt újraértékelni. Az anyukám felfogásában nincs helye a válásnak. 

Gy. D./WMN: Azt mondod, az egész régi fogalomrendszerünket kellene elengedni, és újat teremteni helyette? Tehát nem abban reménykedni, hogy a válás után majd valaki mással valósítod meg a régi családeszményt, hanem egy egészen újat kellene teremteni, ami a mai körülményekre ad választ?

P. B.: Nem tudom, de azt látom, hogy a régi fogalomrendszer már sokkal ritkábban működik, mint ahányszor nem. Én új fogalmakat nem tudok alkotni, csak érzéseket, gondolatokat tudok megfogalmazni.

Azt tudom mondani: a régi fogalmaink és a régi formák elavultak. Pedig nagyon szerettem volna a hagyományt követni – ezért is tartottam ki mostanáig –, de most már inkább mellé szeretnék tenni egy másik fogalmat: a tudatos monogámiát, vagy tudatos kapcsolatot.

Pusztán attól, hogy egy háztartásban élünk, és gyerekeket nevelünk, még nem leszünk tudatos kapcsolatban. A kapcsolat olyan, mint egy harmadik gyerek vagy egy külön entitás a családban: etetni, táplálni, gondozni kell.

Beszélgetni kell róla, de csak kevesen csinálják. Elmennek hétvégén a wellness hotelbe, és élvezik, hogy végre kialudták magukat. De amikor megkérdeztem párokat, hogy ők mire esküdtek fel, amikor összeházasodtak, nem tudták megmondani. Nem beszélték meg, mire szerződtek. Nyilván jókat akartak szexelni, aztán valamikor gyereket szülni, és együtt élni – de ez nem tart ki hosszú távon. Nagyon szeretnék találkozni egy olyan férfival, akivel tudatos kapcsolatban élhetnénk, akinek megvan ehhez a belső biztonsága. Gondoltam, csináltatok is magamnak egy olyan pólót, amire az van írva: „Available”, vagyis elérhető. Alatta három ikon: egy álló pénisz, egy szív és egy agy. Szerintem hirdetni kell, ha elérhető vagy, márpedig én nyolc hónappal a válás után az vagyok, azt hiszem. Nem árulok zsákbamacskát, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell megküzdeni értem. 

Gy. D./WMN: És mi lenne a következő kapcsolatod szerződésében? 

P. B.: Várj, itt a telefonom, írtam benne egy listát. 34 pontból áll.

Gy. D./WMN: Jesszusom!

P. B.: Ez elsősorban egy előszerződés, amit magammal kötök. Egy szerződéstervezet. A munka világában olyan természetes, hogy szerződéseket kötünk – ebben miért nem? Ez az életünk egyik legfontosabb területe.

Ha a gyereknevelésben alkotunk szabályokat, a munkában szintén, akkor a kapcsolatunkban miért nem? Hát nem ez a legfontosabb? Nekem ez. 

Szóval a listám első pontján ez áll: „Olyan kapcsolatban akarok élni, amiben én én maradok.” Mert észrevettem – most, hogy már újra ismerkedem férfiakkal –, hogy már az elején kezdek kicsit másképp viselkedni. Már csak azért is, mert a néha félelmeim irányítanak, hogy 1., nem fogok kelleni senkinek két gyerekkel, 2., csak a Palya Beát látják bennem, nem azt, amilyen vagyok, 3., hogyan fogok bárkit beilleszteni az életembe, akinek már szintén van egy kialakult élete? Ezeken a témákon rágódtam pár hónapja, meg azon, hogy csak azért nem ugrom már bele egy kapcsolatba, hogy ne legyek egyedül. Mert egyedül lenni már nagyon jól tudok, meg tudom magam tartani.

A következő fázisban pedig azon kezdtem gondolkodni, hogy mit is akarok egy férfitól.

A reprodukció fázisán túl vagyok, nem akarok gyereket, és hátországot sem, az együttéléssel is óvatos vagyok. Amikor találkozom valakivel, nagyon figyelek, mikor indul be a vetítés, az illúziók köde mikor kezdi megakadályozni, hogy tisztán lássak, hogy csekkoljam, mi is annak a férfinak a realitása, mit mond, hogyan ölel, és milyenné válok a közelében.

A szerződésem második pontja az elköteleződésről szól. Mindketten meghozzuk azt a döntést, hogy elköteleződünk egymás mellett, és a kapcsolatba szexuális, intellektuális és érzelmi energiát pakolunk, mégpedig sokat. De a legtöbb ember szerintem sérült a kötődés-leválás vonalon, valamilyen gyerekkori trauma miatt. Az új lemez egyik dalában, aminek Családbörtön a címe, szerepel egy ilyen sor: „Könnyfátylamból átleng rég gyerekkorom, nem jól bántak vélem akkor ott és akkoron.” 

Gy. D./WMN: Te túl vagy azon, hogy a gyerekkorodból hozott sérüléseidet felülvizsgáld? Évek óta foglalkozol önismerettel.

P. B.: Ó, pont arra jöttem rá, mennyire nem vagyok túl. Nemrég ismertem fel egy régi alakzatot a belső gyermekemmel kapcsolatban, hogy miért élem meg így az otthagyottságot. De azt hiszem, ha bármely színpadi embert megkérdezel, el kell ismernie, hogy csak szeretetet, szeretetet, és még egy kis szeretetet akar. Mire felmértem, hogy bennem is ez munkál, és ráébredtem, hogy amit a Müpában kapok a közönségtől, az nem ugyanaz, mint amire vágyom, és hogy a belső árvaságom mitől alakult ki – az hosszú idő volt. Most kezdem csak merni felnyitni igazán ezt a szelencét. És ez fáj. Viszont a fájdalom olyan ajándékot hoz, amit nem szabad elherdálni. Kristálytiszta üzeneteket hordoz, ha belemész – csak ahhoz bele kell menni. 

Gy. D./WMN: Te ezt most a zenéléssel, dalírással műveled?

P. B.: Mindennel ezt csinálom, és élvezem nagyon. Járok terápiára, egyénire és csoportosra is évek óta, és a dalszerzésnek is akkor van igazán értelme, ha olyan mélyre tudok hatolni a lelkemben, ahol már a kollektív tudattalan tocsogós rétegében járok. Onnan tudok szólni másokhoz is. Szórakoztató zenét sokan írnak, de azt látom, hogy abból is az üt nagyot, amelyik valamit mélyről hoz fel. Én élvezem az alkotásnak ezt a részét, de van egy másik oldala is, amikor a mesterség oltárán áldozunk.

Miután esténként lefektettem a gyerekeket, összetettem a két kezem, és leültem a zongorához, szövegekkel és dallamokkal babráltam órákat. 

Lili lányomnak például mindenképp akartam írni egy dalt, és hosszan kísérleteztem, hogyan tudnám őt vigasztalni, támogatni. Aztán egyik este odajött hozzám, és azt kérte, rajzoljam le apát és magamat. Én pedig két külön házba rajzoltam le magunkat, amiből elindult egy beszélgetés, és született belőle egy dal Két ház címmel. Aztán vizsgáltam magamban azt is, hogy azért mégis mit köszönhetek az exemnek. Bármilyen nehéz is volt a fájdalom és harag közepette, de utána tök jó volt, ahogy ez a dal visszamosolygott rám. 

Gy. D./WMN: Nekem megdöbbentő ennek a lemeznek a címe, a Hazatalálok. Azt sugallja, mint a családban nem érezted volna magad otthon. Vagy az akkori bőrödben nem.

P. B.: Érzek ilyet, bár soha nem állítottam magamban egymással szembe ezt a két dolgot. Hét évvel ezelőtt is azt éreztem, hogy az anyaságba érkezés egyfajta „hazatalálás”, erről szólt a Nőalbum.  

Gy. D./WMN: Akkor most hova találtál haza?

P. B.: Azt hiszem, a felnőtt önmagamba. Nagyon érdekes a modern életben, hogy egyre később vállalunk gyereket – korábban gyerekként csináltak gyereket, aztán még kicsit éltek, majd meghaltak. De szerintem még harmincévesen sem feltétlenül lesz valaki felnőtt, és attól még, hogy öreg, nem biztos, hogy vállalja a felelősséget a dolgaiért. Nekem most sikerült változtatni a kapcsolatfüggő mintáimon, és egy integráltabb, teljesebb lénnyé válni. Nyilván hét éve jó volt megérkezni a családalapításba, de ha visszagondolok, ezt elsősorban az élet hívására tettem. 

Gy. D./WMN: Úgy érted, azért vágtál bele, mert már nagyon erős volt benned a biológiai késztetés, hogy gyereket akarsz?

P. B.: Meg a partneremben is. Sok ember harminc fölött már nagyon akar gyereket, így voltunk mi is. Emlékszem, miután összejöttünk, egy hatvanéves amerikai barátom megfogta a fülcimpámat, és azt mondta: így húz titeket az élet afelé, hogy gyereket csináljatok. Nem szeretném demisztifikálni a dolgot, de ez az élet játéka volt velünk.

Egy erős hívásra cselekedtünk. Hogy felnőtt voltam-e hozzá? Valamennyire. Visszamenőleg még gyerekesebbnek, éretlenebbnek látom az akkori énem, és feldolgozás alatt van, hogy ezt meg tudjam bocsátani magamnak. 

Gy. D./WMN: Én is gyakran gondolok arra, hogy ugyan harmincévesen az tett igazán felnőtté, hogy gyerekeim születtek, de ha huszonévesen történik meg velem, talán akkor is ugyanígy segít felnőni, csak korábban.

P. B.: Lehet, hogy a lemeznek inkább azt a címet kellene adni: Hazatalálok X. Mert igen, az is hazatalálás volt, amikor családot alapítottam, gyereket szültem, és imádtam. Most pedig kizuhanok belőle, és egy másik koncepciót alkotok: a tudatos kapcsolatot. És ebből most nem engedek. Nem hagyom többé, hogy valaki bizonyos részeimre nemet mondjon. Nem lehet azt mondani (és ez nem személyes élmény), hogy kell a segged, de az agyad nem, vagy azt, hogy szeretlek, de túl sikeres vagy. Én egy óriási IGEN-t akarok – lehet, hogy inkább ilyen pólót csináltatok –, és egy olyan férfit, aki igent mond minden részemre. Amihez persze az kell, hogy neki is nagy belső biztonsága legyen, mert előtte igent mondott saját magára. Ebből sajnos nem állunk jól, nők esetében sem.

Nem akartam magammal kapcsolatban a misszió szót használni, és nem fogom kirakni a mellem, és zászlót ragadni, mint a Delacroix-festményen, de mégis nagyon szeretném, ha minél többen úgy gondolkodnának, mint én. Mert tudom, hogy az utam helyes.

A legtöbb válásban az emberek a másikra mutogatnak, hogy „nekem miattad rossz”. De ezt az ujjat meg kell fordítani, magad felé kell mutatni, és azt nézni, hogy ott mi van. Ettől nem tágítok.

Lehet, hogy az én önismereti ritmusom másoknak túl gyors, vagy van egy arroganciája, mintha „én tudnám”, de nem, én nem gondolok ilyet. Nincsenek válaszaim arra, hogy mit kell csinálni válás idején, hogy el kell-e válni, vagy sem, csak azt tudom, hogy az ujjat magunk felé kell fordítanunk, mert az jut előre, aki erre hajlandó. Én is néha belebukom, mondok másokról véleményt, de akkor szerencsére szólnak a barátaim, hogy „fordítsd már azt az ujjat magad felé!”. A „Hazatalálok X” fázisban az a jó, hogy ezt már jobban meghallom. Nehéz ezt csinálni, de mégis erre tartok. Mert ott van a válasz magamban… legbelül.

Gyárfás Dorka

Fotók: Pozsonyi Janka

Palya Bea is vendége lesz szeptember 24-i Hello, WMN! estünknek, amelynek témája az emberi kapcsolatok lesznek. További beszélgetőtársak: Fiala Borcsa újságíró, Orvos-Tóth Noémi pszichológus, Nánási Pál fotós és Papp Gergő Pimaszúr műsorvezető.