Azt hittük, mi másmilyenek leszünk, mint a szüleink – Avagy: megszegett fogadalmaink nyomában
Mi mindenről gondoltuk azt megboldogult ifikorunkban, látva a felnőttek dolgait, hogy „na, ezt én biztos nem (vagy tutira egészen másként) fogom csinálni”! Aztán, ahogy telt az idő, egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy mégis bele-belecsúszunk ugyanazokba a hibákba, rossznak ítélt mondatokba, amelyekért megszóltuk anyut-aput. A WMN stábja önkritikát gyakorol, Kurucz Adrienn pedig jegyzetel.
–
Kezdem hát én a gyónást… Mivel a „kritikai érzékem” kicsi korom óta erős – anyukám legalábbis gyakorta (és hangosan) utalt erre az elmúlt évtizedekben – elég határozott elképzelésem volt arról gyerekkoromban, hogy mi a baj a felnőttekkel. Emlékszem, legjobban az akasztott ki, hogy nem tudják rendezni a vitákat, pontosabban: a vitáig sem jutnak el, lenyelik inkább a mérgüket, udvariaskodnak, kedveskednek egymással, kerülgetik a forró kását, mellébeszélnek, aztán néha valami más, valami hülyeség miatt robbannak, és attól függően, kiről van szó, vagy hangos veszekedés lesz a dolog vége, vagy (akár örök) hallgatás, sértett nem beszélés, egymás kerülése.
Azt gondoltam, hogy én majd mindig rögtön megmondom, ha valami bánt. Vagy dühít. Vagy kiakaszt.
Kamaszkoromban ehhez még tényleg tartottam magam. Olyan megjegyzésekkel bombáztam a rokonokat, ismerősöket, amelyek, bár talán magas volt az igazságtartalmuk, mégis jobb lett volna, ha sosem hangzanak el. Mert fájdalmat okoztak valakinek, és ennek tükrében van, hogy mindegy, mennyi haszonnal járt a közlés – járt-e haszonnal egyáltalán.
Vannak helyzetek, amelyekben a tapintat sokkal fontosabb erény, mint az őszinteség, de ezt nehezen tanultam meg, és még mindig érzem a lelkiismeret-furdalást, ha eszembe jut, mi mindent vágtam a szeretteim fejéhez, ami bár igaz volt, mégsem kellett volna hangoztatni. Például azért, mert a másik nem bírta (még) el a szembenézést. Vagy nem esett jól neki mástól hallani azt, amit ő is pontosan tudott. De kamaszként ezt még másként láttam. Nem tudtam még különbséget tenni tapintat és szőnyeg alá seprés között.
Szóval, ahogy öregszem, egyre jobban hiszek a hallgatásban.
A legyintés erejében… szemben a minden áron ütközéssel. És néha eszembe jut, amit én gyávaságnak, megalkuvásnak hittem a felnőttekben, az olykor bölcsesség és nagylelkűség is lehetett.
Gyárfás Dorkának bizonyos ruhadarabok nem tetszettek gyerekkorában. Elhatározta annak idején, hogy ő otthon sosem visel majd papucsot („az otthonka és mackónadrág nálunk szerencsére nem volt szokásban”), nem hord majd magas sarkút („ami azt jelképezte, hogy nem leszek műnő”), és nem fog reklamálni az üzletekben, sem balhézni a gyerek miatt az iskolában („állati kínosnak éreztem, ha a szüleim kiálltak értem”).
Ehhez képest mégiscsak anyatigris a gyerekei mellett, igaz, cirkuszolni nem szokott, sőt, mint mondja: „talán túlságosan is vigyázok rá, hogy jóban maradjak a tanárral”.
Papucsot és magas sarkút pedig hord, de csakis menőt!
Zimre Zsuzsa megfogadta, hogy nem mondja majd gyereknek, hogy „mennyire megnőttél, mióta nem láttalak”. És azt sem, hogy „pakolj össze a szobádban, mert borzalmas ez a kupleráj”.
Utoljára tegnap szegte meg az ígéretét.
Tóth Flóra régi tabumondata, az: „ezen gondolkozz el!”. Azt meséli, nemrégiben mégiscsak kicsúszott a száján ez a gyűlöletes mondat, de önkritikát gyakorolt.
A következetes Flóra azt is megfogadta, hogy ha fázik, akkor nem kezdi el pánikszerűen öltöztetni a gyerekeit – és ezt tartja is (egyelőre). Ahogyan azt is, hogy nem fog egyfolytában diétázni felnőttkorában, mint anyáink... és végül is nem egyfolytában csinálja...
Végezetül elhatározta, hogy „nem fogok fölényeskedve, gonoszkodó hangsúllyal beszélni sem a férjemmel sem a gyerekeimmel, és erre azóta is nagyon-nagyon figyelek (csak kábé hetente egyszer történik meg)”.
Főszerkesztőnk, D. Tóth Kriszta azt mondja: „Nagyon kemény, amikor azon kapod magad „gyereknevelés” közben, hogy egyszerre jönnek ki a szádon az anyád és az apád mondatai. Például, amikor megkérdezem Lolát, hogy „na, és mi van a fiúkkal az osztályban?” Vagy, amikor kamaszkodik, és rászólok, hogy „ne beszélj velem így, az anyád vagyok!” – PONTOSAN olyan hangsúllyal, mint annak idején az én anyám.
Párkapcsolati oldalról nekem az anyukám sorsa kőkemény tanulságokkal bír: erős, okos, szókimondó nő volt, aki egyszerűen nem bírta ki, hogy ne az övé legyen az utolsó szó a társaságban, egyszerűen »le kellett nyomnia« mindenkit verbálisan – köztük az apámat is. El is váltak.
Persze nemcsak ezért, de ezt az örökös intellektuális dominanciatörekvést megfogadtam, hogy nem csinálom majd, ha férjhez megyek. Ha partnerséget szeretnék egy férfitól, akkor én sem nyomhatom le őt – ez a dolog csak kölcsönösen működhet fenntarthatóan.”
Pásztory Dóri nem értette gyerekként, miért veszi le az anyukája esténként minden ékszerét. „Nekem kilőtték a fülemet, kaptam egy fülbevalót és benne volt tíz évig, eszembe sem jutott volna kivenni. Aztán felnőttként egyszer csak észrevettem, hogy már én sem alszom fülbevalóban, mert nagyon zavar, sőt, már a gyűrűk is lekerülnek, amint hazaérek.”
Both Gabi megfogadta gyermekként, hogy nem fog a pénzről, illetve annak hiányáról beszélgetni, mint sokszor tették azt a szülei, de elismeri, hogy mégsem képes mindig hanyagolni a témát.
A pénzzel kapcsolatban Marossy Kriszta úgy vélte, nem fogja túlbecsülni a jelentőségét – legalábbis, ha van mit enni, és van fedél a feje felett. Betartotta azt az önmagának tett ígéretét is, hogy soha nem mondja, hogy „bezzeg az én koromban”. Ami viszont nem jött be: „megfogadtam, hogy szupermodell leszek, vagy legalábbis nagyon híres énekesnő, de nem így alakult.”
Csiszér Goti abban volt biztos gyerekként, hogy sosem mondja majd a gyerekeinek, hogy milyen nehéz velük, és hogy fáradt, és szégyelljék magukat, amiért nem segítenek a háztartásban.
„Sajnos mondom néha ezeket a mondatokat, és borzasztó érzés felfedezni magamban a mártírt, nem akarom, de egyszerűen kicsúsznak a rossz mondatok.”
Molnár Erika azt mondja, megfogadta, hogy, ha lesz gyereke, soha nem küldi le cigiért (mert az anyukája mindig őt küldte). Viszont úgy alakult, hogy „nincs gyerekem, és ha lenne, akkor sem tudna venni cigarettát 18 éves kora alatt.”
Szőcs Lillának is bizonyos mondatokból volt elege, olyasfélékből például, mint az „el kéne küldeni bányába dolgozni, hogy értékelje, amije van”. Azt is elhatározta, nem dobálózik majd olyan kifejezésekkel, mint, hogy „de felelőtlen”, meg „de gyerekes”, és nem mondja senkinek, hogy „nőjél már fel!”
És előre örült gyerekkorában annak, hogy ha felnő, nem kell majd éjfél előtt aludni mennie. Ezen ma már jókat kuncog.
Kurucz Adrienn
Nagyon kíváncsiak vagyunk a ti fogadalmaitokra! Van kedvetek folytatni a listát?
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Lauren Rosenbaum